Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Laczkó Géza: GEORGES COURTELINE,
AUTEUR GAI

A háttérben Párizs hangyafolttá kicsinyült szürke képe. Elől egy bánatos úr, talpig feketében, vékony lába szárán felhajtva a szűk nadrág, cipője cúgos, nagy fehér kézelőből kilógó fekete kesztyűs kezében gyászos vak cilindere, zilált ferencjózsefje csúcsos térdénél harangoz, feje lehajtva, szeme csodálkozón meredt ívben felhúzott szemöldöke alatt, feje teteje nyergesen horpadt és kopasz, tarkóján hosszú fekete haj-dárdák gyér tömege áll el hátul a levegőben, mint a sündisznó sörtéi, bajusza pár szál lelógó fekete cafrang. Így áll és néz maga elé szomorúan a földre, ahol gyöngyszemek és üde teljes rózsaszín rózsák hevernek, amelyeken kunkorgós farkú két koca - egyik rózsás, másik sárga - csámcsog szemmelláthatóan.

Az egész egy Courteline-kötet címlapja, melyet a felejthetetlen mester, Steinlen rajzolt, maga sem tudva talán, hogy ez a kép tökéletes szimboluma, ábrázoló összefogása Courteline tehetségének.

Nem mondom, hogy zsenijének, mégpedig alkalmazkodással Courteline szelleméhez, aki a méltó mérték gondos megadója volt életében, írásaiban minden emberi jelenségnek. Ámbár mondhattam volna, «zsenijének», mert Courteline, a most elhunyt Georges Courteline, auteur gai, azaz humorista, nagy költő volt, ha írónak közepes is.

Költőnek nevezem itt azt, aki talál, a trovatorét, a troubadourt, mert Courteline azok közé a kevés úttörők közé tartozik, akik látásunkat gazdagították olyan alakokkal, amilyenekkel ő előttük nem találkoztunk az irodalomban.

Írónak meg azt nevezem, aki a szerkesztés és stílus adományának teljes, fejedelmi birtokában maradéktalan és maradandó kifejezést tud adni saját vagy mások költői meglátásainak.

Courteline területe elsősorban Párizs, a nagyon nagy francia város, amely csak külső méreteiben külömbözik azoktól a kis francia városoktól, ezektől a kisebb hangyafoltoktól, amelyekben rengeteg kispolgár, kiskatona küzd a Rendeletek és Szabályok, az emberi Gonoszság és a kozmikus Butaság összejátszásának szörnyű, kicsiségükben óriási és nagyságukban törpe eredményeivel - vigasztalanul és nevetségesen. Az ember természettől és lényénél fogva ostoba, ami már önmagában is sok kellemetlenséget okoz az éppen szőnyegen forgó ostobának és hasonlóan ostoba embertársainak, akikkel összekerül. Az akciót adó természet azonban megszüli a reakciót is nyomban. Az egyes ostoba, csak úgy, mint az egyes ostobákból nyilván védelemre tömörült társadalom védekezik a más ostobák ostobaságai ellen. Az egyes gonoszsággal, a társadalom rendeletekkel és szabályokkal. Csakhogy ez a remek puska sokszor visszafelé sül el. A gonoszsággal felfegyverkezett ostoba sokszor őre és végrehajtója a rendeleteknek és szabályoknak. Az ilyen természeti és társadalmi hatalmassággal szemben a pur et simple ostoba teljesen védtelen, de csak addig, míg maga is nem kénytelen a gonoszság és a rendeletek fegyvereihez nyúlni. Az egyik ostoba tehát a természet és a társadalom segítségével gonosz és hatalmas, elhatározásból és állásánál fogva. A pur et simple ostoba csak a sarokba szorítva, végső szükség esetén kénytelenségből lesz gonosz, amikor aztán ő is a Rendeletek és Szabályok Tárára üt, nem is igazát, csak békét követelve.

Ez a filozófia árad a Messieurs les Ronds-de Cuir, a Boubouroche, a Gendarme est sans pitié, a Commissaire est bon enfant, a Train de 8 h. 47, a Hortense, couche-toi, a Lettre chargée s egyéb vidám regények, krokik, jelenetek, egyfelvonásosok szerzőjének, Georges Courteline-nak műveiből, amelyek meglepnek és mulattatnak költői, emberlátó leleményükkel és sokszor hidegen hagynak, sőt untatnak, mert szerkesztési módjuk megírásuk idejében annyira új és aktuális volt, hogy teljesen korukhoz tapadva a feledésbe tünő idővel eltüntek ők is, már csak azért is, mert stílusuk nem íróé, hanem csak emberlátó zsenié, aki ötleteit sietett a legmindennapibb hitelű fordulatokkal gyorsan-gyorsan közölni olvasóival.

Ez az oka annak is, hogy a modern Courteline stílusa avultabbnak hat, mint akár Voltaire-é is például a Candide-ben, mert Voltaire írói törekvésében új világot teremtett, míg Courteline csak a meglevőt magyarázta. S ezért nincs azon a magaslaton, amelyen Rabelais és Moličre, akikkel sokszor összehasonlítják, mert nem tudott Korának Emberéből Mindenkorok Emberét csinálni, amihez nem elég költőnek lenni, hanem írónak is kell lenni, aki szerkesztési módjának, stílusának egyéni mivoltával már kiemeli alkotását a jelenből, mégpedig úgy, hogy a mult és a jövő reflektorának fénycsóvája reá essék.

Courteline főalakja a szimbolikusan is fekete ruhás Bánatos Együgyű, úgy ahogy Steinlen rajzolta, La Brige úr vagy Boubouroche bácsi, akinek Butaság, Gonoszság és Rendeletek megszabta élete igazán akkor lesz szerencsétlenségében teljes, ha a női léhaság és hűtlenkedés is beleszól, mert a nő hol mint maga a kozmikus gonoszság, hol mint a társadalom rendeleteinek pártfogoltja jelenik meg, de alapjában véve nem fontos, a férfi zajló életének csak statisztája, amiből az fakad, hogy Courteline humora elsősorban és mindenek felett a férfiaknak szól, ezért annyi műveiben a scatológikus disznókodás és a kaszárnyatörténet.

A Bánatos Együgyű kontemplatív lélek, amelynek mélyén némi nagyzási hóbort, csalódottság és sok hasznavehetetlen szentimentalizmus rejtőzik. Hogyne! Ő ember szeretne lenni, egy szimpla nőstény egyszerű párja, néma és munkás hivatalnok, jámbor horgász, boulevardi sétáló, bistoban bockot mélán ivó Egyszerű Him, aki egész véletlenül franciául beszél és csak történetesen lakik Párizsban. De nem! Nem hagyják békén ülni, a Temps-t olvasni és felesége kalaptűjével piszkálni a fogát, lépten-nyomon ráriasztják a zord valót, hogy ő Apa, Férj és - oh horreur! - Polgár. Sőt csakhamar kisül, hogy hivatali órán kívül - amikor egyszerűen gép - semmi más, csak Polgár, citoyen, sőt polgártárs, concitoyen, akinek lelkéből a szentimentalizmus rózsái odapotyognak ki az aszfaltra, ahol a Gonoszság és a Rendeletek két disznaja felcsámcsogja őket. Hát hogyne hullatná el lelke rózsáit, hisz kemény harcot kell vívnia a körülményekkel, amelyek lépten-nyomon oldalba bökik: «Ne feledd, Polgár vagy!»

És a Citoyen malgré lui a gonoszság ellen együgyűséggel, az együgyűség ellen gonoszsággal, az együgyű gonoszság ellen gonosz együgyűséggel, a Rendeletek ellen Szabályokkal védekezik s közben szűk pantalója összeugrik, ferencjózsefje megnyúlik, haja kihull s cilindere fájdalmában megvakul.

Az ember nem válthat ki egy pénzes levelet, nem hurcolkodhat új lakásba egy bérelt zongorával, nem ülhet le egy kis kávéházba krokit írni, nem téphet el véletlenül egy átszálló jegyet, hogy a legbonyodalmasabb kellemetlenségek ne származzanak belőle csak azért, mert az a valaki, akivel éppen szemben áll, postás, háziúr, zongorabérbeadó, kávés, kalauz, a rideg törvényesség abszurditásig hajtásában véli csak megtalálni igazát. Igen, aki polgárt mond, mártírt mond.

De ezen felül még mártírok mártírja már az, aki a társadalom kis társadalmainak egyikébe, katonasághoz, a hivatalnoki státusba kerül. Itt már csak az önfejűség s a monomániává fokozódó egyéni élet enyhít valamit az ember sorsán, de csak addig, amíg felsőbb önfejűséggel vagy szabályos őrületté terebélyesült monomániával nem kerül szembe, ami egyenesen végzetszerűvé válik, amikor beleszólnak ebbe az amúgy is veszedelmekkel fenyegető játékba a Rendeletek és Szabályok. Erről a változatról szól például a Messieurs les Ronds-de-Cuir és a Train de 8 h. 47, (a Ziccflájs-urak és A nyolc negyvenhetes vonat).

A minisztériumban mindenki a maga apró magán életjátékával van elfoglalva, a segédfogalmazó a padlás aktatömegeinek kanapéján udvarol a portás lányának, két titkár a pincében vívógyakorlatokat tart, a főnök politikai beszédeket fogalmaz, az irodatiszt betintázott arccal guggol a küszöb mögött, amelyen az öreg irnoknak kell belépnie, hogy halálra ijessze a jámbor aggastyánt, egy másik Ziccflájs úr huszártrombitát nyaggat, villamosvonat súlyos kerekét gurigázza elhagyott ügyosztálya szobáin keresztül, míg aztán egy szép napon őrültsége odáig nem fajul, hogy szíven szúrja felettesét, amiből temetés, előléptetés és dorbézolás lesz.

Két huszárt elküldenek a harmadik városba két remonda lóért, közben egy állomáson nem szállnak át, idegen városba jutnak, ahol semmi dolguk, egy éjszakájuk van, esik az eső s ők elindulnak megkeresni a «jányokat», de hiába csavarognak föl s alá lucskos odisszeában, céljukat nem érik, eláznak, az egyik nadrágja felhasad, a másik sarkantyúját veszti, végre hajnalban egy lámpaoltogató nyomán eljutnak a távoli városrészbe, a patron felkelti a már pihenőre tért hölgyeket, a katonák leülnek a barátságos és száraz társalgóban, de hopp, órára tekintenek, negyed óra mulva indul vonatjuk vissza, felugranak, a patron kártérítést követel, verekedés, menekülés egyenesen egy koránkelő tiszt úr karjaiba, aki kóterbe csukatja a két züllött, ázott külsejű katonát.

Ziccflájs-urak közt nem lenne tragédia, ha a villamoskerekes őrültet eltávolították volna idejében. De ki mer hozzányúlni egy francia minisztériumbeli egyéni kedvteléshez? Ha feljelentik a villamoskereket, napvilág derülhet a tintás arcra, a politikai szónoklat-készítésre, a padlásra, pincére, az egész szalmacséplő hatalmas üzem funkcionális haszontalanságára. Tehát be kell várni a tragédiát.

A két huszár? Fejükbe vették, hogy elmennek mindenáron a jányokhoz s francia paraszti és katonai önfejűségükben négy-öt éjszakai órát trappolnak a szüntelen omló szakadó esőben. S miért nem szálltak át? Mert induláskor kitalálták, hogy valahányszor megáll a vonat s a kalauz elkiáltja a hely nevét, ahová érkeztek, kiordítanak rá: «Fogd be a pofád!» Így passzolták el az átszálló állomást.

Hát nem veszedelmes az élet? Különösen ha a miniszteriumban aztán a felettesed gyűlöl, a kaszárnyában az őrmestered gyűlöl s ilyeténképen koncentrikus támadásra indulnak ellened Butaság, Gonoszság és Rendeletek.

Ez van a mélyén a courtelineizmusnak, amit aztán az tesz egyénivé, vonzóvá és nevettetővé, hogy a közönséges, kicsinyes, alacsony, sokszor aljas vagy legalább is alantas történeteket egy akadémikus szalonstílusának gondos fínomságával, választékosságával meséli el az író. Ez az ellentét váltja ki a courtelinei humort, mely a pointeket igen egyszerűen élezi ki: az alantas témát feszegető finom stílusba itt-ott beletűz egy enormisan illetlen szót vagy kifejezést. Ilyenkor buffan ki a fínom kifejezéseken ringatózó olvasóból az elmondottakon már úgyis feltámadt bujkáló nevetés.

És végeredményben is, nem az az emberiség, illetőleg az európai polgárság, pardon, a párizsi citoyen legfőbb baja, hogy a nagy dolgokat gyávaságában kicsinynek nézi, mint a felszarvazott Boubouroche, s a kicsinyeket túlságosan felfújja, mint La Guillaumette huszárkáplár?

Erre a kérdésre keresett feleletet annyi köteten keresztül Georges Courteline, a gall-nevetésű boulevard-bölcselő, akinek közben leoperálták az egyik lábát s most, hogy a másikat is levágták, abbahagyta az Élet folytonos orronfricskázást s a Halál felé fordult: - Ah! ben non, en voil assez!