Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 13. szám

Bohuniczky Szefi: Virágos kertek között

Télről rekedt almaszag áradt, mint nyitvafeledett ládából. A behúzott zsalukáter előtt porszemek vibráltak, egy-egy elbillent résen széles sáv hidalt az asztal politúr tükrére. Az asszony tétován nézett, eresztett szemhéjak mögül a férfit leste, hogy hanyatlik estifáradtan pamlagra.

- Jó ég, ha valaki ránk nyit! - kiáltotta akkor.

A kilökött zsalukáter mögül hűvösödő illatot borzolt a szél: a nap lefelében volt, hatalmas tűzseprő lángolt a porfelhőn. A csordatörtetésre, mintha fejne már a falu, tejszag lett. Pár percig takarodás zajgott, lármázott. Azután elmerült, csak messziről csattant egy-egy hang. A jegenyék megnyúltak, a templom keresztje ágaskodva fehérlett. Kint a kertajtó csapódott, borrekedt köhögés hallatszott.

- Itthon van! - mondta az asszony és megzavarodva a lámpafény karikája alatt, hogy gyorsan intézzen valamit, kérdezte:

- Szeretsz igazán?

- Csacsika!

Vérig fájdított ez a férfinevetés, felelni kellett volna, de csak gondolat-izgalom maradt. Akkor döngő lépéssel benyitott a jegyző:

- Á! Szervusz, Szilágyi pajtás! Ez már teszi!

Nagy tag ember volt; sűrű hátbavágás mellett dűlt a nevetése, telezöngte a szobát, mintha könnyítené az örömét.

- Mindjárt gondoltam, hogy itt benn vagy: láttam a kocsidat. Az a fiatalabb pej jó vér: követeli a gazdáját... Feleség!

Ahogy elkiáltotta magát, még úgy maradt a nyaka keresgélve, kifelé nyújtva a gallérból.

Az asszony parazsat hozott; egy kettőre ropogás hallatszott. Csak alig nézve fürkészett át rajtuk. Mióta lámpát gyújtott, végig borsódzott testén a hideg. A jegyző rábólintott:

- Okosan. Foga van még este az időnek. Aztán nézzél vacsora után, fiam!... Te itt maradsz!

Félkarral ölelte a vendéget, azután eleresztve, kis hallgatással nézte. Csak egyik szemét nyitotta rá, a másik mélyen hunyorgott; bozontos bajuszrángásáról látszott, hogy valamit forgat a fejében.

- No, már, ha hízelgőnek is tartasz, csak kimondom: jól jártál azokkal a földekkel, nincs még egy ilyen bérlet a vidéken. Délután arra vitt az utam.

Karbevetett kezekkel álltak melegedni. Az asztal tellett, kés-villa csörrent. Ahogy tál került középre, egyszerre kivillantotta farkasfogait a jegyző. Felszökött szemöldökkel nagyot hajtott a derekán:

- Nem mondom: jó a sunka, meg a retek, de ettünk ölég füstüttet télen. Hanem, ha lenne tejföl, túró: gyönge hagymával minden húsnál többet ér. Na, feleség?

A bérlő cigarettafüst mögül kísérte szemmel, úgy tetszett neki: ez az ételt kacsintó, tághúsú ember hasonlít most a szobabútoraihoz: formátlanná lustult, mint ezek a tisztára porolt, csúf puha szekrények. Az asszony itt kis konzolékesség; ahogy asztalra teszi a túrót, ingó keze virág. Addig nézi, míg belepirosítja és feldöntet vele egy poharat. A jegyző nevet, döngeti az asztalt: - Vivát! Keresztülés!... - Aztán lejjebb engedett hangon:

- Tubám, mult héten fejtettük üvegekbe a tavalyit: kóstúnánk... Jó lesz egy pintes...

Kidagadt nyakkal fordult a tálra, mozgolódó bajuszán kedvtelés látszott. A villával hadonászva mondta: - Rajta: kinek mihő kedve van! - Pár gyorsan kapdosott falat után megokosodva nézett föl:

- Ezért nem irígylem én a városi embert! Mondom is az asszonynak, ha színház után nyafog: próbálnád üres gyomorral, majd nem kívánnád többet. Ilyen sunkát, ilyen túrót egy miniszter sem ehetik. Egyszer, mikor fenn jártam gyűlésen, meghívtak a rokonok: no, nem beszélek róluk rosszat, de azóta, ha megyek: batyut viszek! Má mondom: egyszer él az ember!

Fenékig hajtották az első pohárkát. Az asszony csak alig kóstolt. Ahogy a szája változott, látszott, tovább rezeg, lüktet benne valami. Az álla két szögében táncoló lyukacskák árulkodtak egyre. Rázsibbadt a délután; mint a nyári fürdő, egyre tovább kívántatta magát. Ki tehetett erről az erős melegű napról? Ki a bűnös? Míg fürgén hajladozva tépte a gyomot, zsinegelte a frissen gráblált kerti ágyakat, csak olyan egygondú volt, mint télen. De, ahogy fájos térdekkel, tört derékkal pihenőt tartott, úgy csapott fel a gyönyörűség, hogy rögtön sírhatnék szorította meg a torkát. Jaj, az a földszag, virágba bomlott barackfák felhője! A kertek alján őszi leveles lángolt; vérig bolondított a füstös tavaszszag... Ahogy most visszaérzett ez, hangosan mondta csak úgy magának: - de szép volt!

- Mi volt olyan szép, nagyságos asszony? - fordult hozzá felnevető szemmel a bérlő.

- Nem mondom; férfi úgyse érti. - Napégett arcán még pirosabb lett a zománc. Kis lihegéssel azután mégis beszélt:

- Mióta városba adtuk Zoltikát, soha még így vissza nem kívántam. Hogy szaladgált a kicsinyem tavaly ilyenkor. Mért is kell annyit tanulni?

Mély volt a hangja, mégis ragyogott, mint ünnep előtt a harang. Ha le nem húnyja hirtelen a szemeit, kiesik pár könnycsepp. A jegyző nevetett:

- Asszonygyöngeség! Ha erre adnánk, nem lenne tanult ember. Pedig Zoltiból ügyvéd lesz vagy doktor. Oda gyün a pénz!

Most már úgy ült az asszony, ölberakott kezekkel, mintha egyedül lenne. Száján mosoly merevedett, mint némely bálványon. Megmakacsolt hallgatás volt ez. Elfeledte, hol van, egyre áradt vissza az emlék. Hogy még négy óra után is úgy ömlött a fény, mintha vödörből zuhogott volna. A létániára hívó harang szívébe zsongott megint. Altató szépség volt ez, mint néha vasárnap, ha közel az oltárhoz arcát elrejtve jön rá a nagy átmelegülés. De szép is ez így: kábító tömjénfelhőzés, sokat sejtető Vere dignum est; könnycseppeket rejt ilyenkor a kendőbe, aztán tisztult szívvel lelkendezik haza délben. A jegyző ünnepi tétlenséggel kialudt pipával szunnyog; mit tud az minderről! Annyit lát csak, hogy kigyulladt arccal, csillogva meri a levest eléje és akkor mondja: - Látom, szépen beszélt a pap, hehe: fehérnépnek való a vasárnap.

- De elgondolkodik, nagyságos asszonyom - szólt rá a bérlő, mulatva az ijedésén -, ne gondolkodjon annyit, tartson velünk!

Ittak.

- Csakugyan elfelejtkeztem - nevette el magát -, arra gondoltam, ha így marad az idő: lesz paszuly pünköstre.

Ahogy mosolygott, huncutan beharapott szájjal, látszott, hogy hazudik. A bérlőt rögtön megcsiklandta a titok. Erős nézéssel fogta közelebb, mintha gyereket becézne, úgy gügyögte neki:

- Bizony ez szép délután volt... Gyönyörű.

Az asszonyt elöntötte a szín, áradt a hála, a szerelmes gyönyörűség. Nem volt ez így még soha! Eddig csak hangulat volt, kis izgalom, ha esti alvás előtt melengette a titkot: tetszem neki, utánam szaladgál, ezért jön a pusztáról nyúl, őzcomb, melegágyból korai. És gúnyolva nevethette az urát, hogy olyan nagy hátverésekkel marasztotta mindig: - El nem szökhetsz tőlünk, barátom, magamfajta parasztnak is köll néhanapján úri ember. - Azután, ha politizáló nyakigevések után elgördült már a kocsi, ravaszat sandítva behúzta apró szemeit: - Cicám, meg köll hagyni, gavallér ember! Igaz, pénzt nem adott érte... Ahogy most az urára nézett, szeretett volna felkiáltani: hát micsoda ember maga? De csak rándított a vállán, elfordult és biggyedten maradt a szája. A jegyző gyufát hegyezett és rögtön látszottak düledező, hiányos fogai. Valamin spekulált. Meggyűrt hanyagsággal feküdte az asztalt, melege lehetett, egy inggomb szinte magától kinyílott. Úgy maguk között esett ilyen miatt többször szó, de öblös hangja rögtön torkolt: hagyja békében, ő keresi a kenyeret, ficsúrkodás nem házas embernek való.

Az asszony most a másikat nézte; még sudarabb volt, ahogy fesztelen, szabad mozgással ellökte magát az asztaltól. Izmos derekán, egymásravetett lábain látszott, hogy nem pohosodik íróasztal előtt. Még a nevetése is olyan volt, mint a szabadon eresztett csikók nyerítése. Megfiatalított maga körül mindent.

- Mikor megy Pestre, Szilágyi? - kérdezte tőle s mint egy doromboló macska, összehúzta magát a kendőben. Tovább évődött: - Mi az, hogy nem kívánja mostanában a várost? Na, na...

- Eszembe se jut. Mást tartok eszemben...

- Micsodát?

A bérlő abrosz fölé nézve ejtett ki ennyit: - Biz Isten!

Az asszony hangja elmerengett: Bizony én mennék, csak lehetne! Gondolja el, összesen kétszer voltam, akkor is egyszer az uramat operálták, egyszer meg az anyámat.

A jegyző feldöbbent, a gyufaszálat eldobta, széles legyintéssel:

- Szamárság! Az én elvem: Ha van mit enni, inni, maradjunk veszteg. Pláne, ez csak ölég kellemes hely?... Micsoda tarokkpártik! Kíváncsi vagyok, hol akad még egy ilyen összetanúlt társaság: a patikus, a doktor, magam, meg a pap? És nincs nagy differencia, egy-két hatossal ússzuk.

Elnevetgélt kicsit, de nem látszott szívből, már megint gondként ült ki rája valami. Nagyot nyelt; ahogy behúzta szemeit, még praktikusabb lett az arca. Gyufaszálakat tördelt s csak úgy magának dünnyögött:

- Az idei vetések erősek, különösen az ősziek. Igaz, jó földbe kerültek. Aratás után vettethetnék hajdinát, de hát magamfajta szegény ember olyankor nem kap munkást. Paraszt, ha gyün is, duplán zsarol. Ejjaj!

- Ugyan - kiáltott a bérlő, - határos is a földemmel! Hány hold?

- Három.

- Nohát! Ahogy tarlót érünk, rögtön rámennek az ekék.

A jegyzőn ültében is látszott, hogy hajlik meg a dereka. Jó meleg csaphatott fel benne, zsíros arca olyan lett, mint üveget ha ellep a szennyes pára. Rekedten tördelte:

- Röstelem azért, még azt hiheted...

- Már mit hinnék? Hát én ne rösteljek itt potyázni mindig? Most is éppen kérni akarom a nagyságos asszonyt; hívjon meg az ünnepekre...

Az asszonyon nevetés szaladt át, csak olyan, mint víz színe fölött a fodrozó napfény: Legyen szerencsénk - mondta. - Inni akart, de elbillent kezében a pohár. A bérlő kenyérhajjal babrált s kis darabkát dobott a nyakának. Csak fél füllel tudtak róla, hogy a jegyző beszél. Tüzetesen számolt a hátralevő dolgokról, egybekulcsolt kezeire hajtva a fejét.

- Állíttatnék már be hízókat: jó volna szeptemberre, mire megint városba kerül a gyerek, egy kis pénzt; de igen fogy a kukorica.

- Küldhetek én - mondta a bérlő -, van. Tavalyi krumpli is, ha kőne, akad egész veremmel. Parancsoljál!

Egyszerre, mintha valami láthatatlan erő sisteregne a barátságunkban, versengtek: ki mivel kedvezhetne jobban.

- Csak küldd be azt a cselédet, majd ellátjuk a dolgát - hahotázta a jegyző kinyújtott nyakával -, bízhatol! Mi leszedjük a demokráciát. Rád kiabált? Baltát is emelt?

- Csak kiabált - mondta halkan a bérlő s mintha most jutott volna eszébe, a homlokára csapott:

- Nem tudtam a fádat beszállítani, a grófnak kellett a köteles részt. Hanem holnap okvetlenül. Aztán akarom még mondani, nehogy pénzt adjatok bárányért, akad nálunk mustra.

Feledték az asszonyt. Egymásnak kedveztek és ittak egy hajtással rája. Az asszony megsápadva egyre merevebben ült, aztán úgy csattant a hangja, mint egy éles ollóvágás:

- Ugyan! Mindent azért nem fogadhatunk el. Mit képzel? - Az urára nézett bosszúsan: - Ne kunyoráljon annyit, tudja, hogy nem bírom.

Ellenséges hidegen, kiegyenesedve ült. Valamit elfojtott magában és szája körül sűrűn gyültek a ráncok, mint egy hervadó levélen.

Azok félig elfödve a szivarkarikák és pipafüst összetapadt gőzében, kis szabadkozó zavarral kapkodtak valamit. Aztán megnyugodtan tárgyaltak tovább. Ahogy elnézte őket, szeretett volna felkiáltani: - Uram Isten, hát valójában melyikhez tartozom én? Hogy lehet, hogy ilyen egymásrataláltan cinkoskodva értik egymást? Hát ő semmi, annyi se, hogy a gyűlölet szikráját legalább orvul láthatná egyiken? Hát lehet ennél valami undokabb? A rémület úgy szaladt föl benne, hogy fojtást érzett tőle a torkán. Ha el nem siet, ott előttük sírva fakad.

- Mi az, nagyságos asszony, itt hagy bennünket - szólt a bérlő utána.

- Hagyni köll: álmos - legyintett a jegyző.

A nyitott ajtóban megállt még. Összefutott szemöldökei között egyszerre barázdává mélyedt a ránc. - Nem birom a füstöt - mondta. Végigmérte őket, szerette volna mondani: részegek! De hang nélkül vágta be az ajtót.

Máskor, ha nyitott ablak elé állt, könyökölve nézegette el a csillagokat. Már csak megszokásból ilyeneket mondott magának: - milyen rejtelmesek, magányosak, jó volna tudni valamit róluk. Ott az a kicsi alig látható az enyém és mellette a másik vajjon kié lehet? - Kellett a napi fáradság után egy kis regény. Most nem látott semmit. Dúlt, keserű nyugtalansága volt; nem bírt hazudni. Egy-egy becsapódó szóra visszafogott lélekzettel figyelt. A jegyző hangja volt:

- Tudod, pajti, nem vagyok én rossz ember, de má, ha látom, hogy másnak kedves a bőre, hát a magamé is az. Résen vagyok.

Úgy jött ez, mintha nagy fazékból loccsant volna be elhasznált szennyes víz. Később a másik nevetése jött be kurjantva: - Virradásig húzattuk akkor! Tudja isten, hogy van vele az ember, de nekem ilyenkor még inkább köll a szívfájdulás, mint a jókedv. Olyan magunkatkínoztató fajták vagyunk.

Mintha váratlanul friss vízsugarat kapott volna nyakába, egész testében borsódzott. Szeretett volna fölpattanva benyítani, hogy odakiáltsa az urának: - hát igenis, tudja meg, ezt az embert szeretem, nem magát! Miért engedett idáig jutni!

Soha eddig nem jutott eszébe hasonlat, most is inkább csak érezte, hogy az ember szíve olyan, mint a léggömb: ég és föld között lebeg. Elég lenne egy szó, hogy vége legyen.

Messziről zajt, nyugtalanságot vert a mezőkön robogó vonat. Virágos kertek között a házak éjbevesző kucsmájuk alatt apró foltokká sápadtak. Közel a behajló barackfa zizegett, egy-egy fuvallatra úgy áradt az illat, mint templomi csokorból. A réti füzek kesernyés szaga szívig fájdítva csapkodva a vágyat. Legalább kiáltani lehetett volna: tavasz, tavasz! Minden szín, hang, illat olyan volt most, mint álmatlan testen a gombostűszúrások. És csak soká, nehéz fojtódások után jött meg végre a sóhaj: - legalább a gyerek lenne itt, miért nem maradhatott addig, amíg egy kis nyugalmat hoz majd az öregség...

Akkor ernyedt karokkal dőlt a párkánynak, begörbült térdekkel sirdogálva. Valakivel beszélt: - ha látsz bennünket csakugyan, Te tudod, hogy milyen nehéz élni.