Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám

Tersánszky J. Jenő: A margarétás dal
(REGÉNY)

Mikor megjelent von Thallódy a színben, Lisenka megragadta a kezemet:

- Jaj! - mondta: - Ez egy drága ember! Ezt ismerem. Ez ki fog szabadítani. Csak hogyan beszéljek vele? Oroszul nem ért.

- Ő küldött hozzám, - súgtam Lisenkának és halkan kiáltottam von Thallódynak: - Herr Leutenant, itt vagyok!

Von Thallódy azzal a tiszttel jött, aki a szín előtt fogadott minket az este.

- Nagyon nehéz valamit tenni, - mondta el nekem von Thallódy az ügyeket: - Az alezredes jegyzékkel adta át a kamarádomnak a civileket és személyes felelősségére bízta az őrzésüket. Haditörvényszékkel fenyegette meg. Hát ezt már megszoktuk. De tényleg rendes névjegyzéket küldtünk magukról a diviziónak, emiatt a szerencsétlen rakéta-ügy miatt. Három emberünket érte a gránát. Egyik meghalt nyomban. Itt most félő egyelőre piszkálni ennek az őrültnek a dühét.

Eközben Lisenka odatörleszkedett von Thallódyhoz és a másik fiatalabb tiszthez és rimánkodott nekik kedvesen, hogy szabadítsák ki és magyarázta, mutogatva, hogy őt nem fogták le, a malomból jött be önként, anyja miatt.

Persze oroszul mondta Lisenka mindezt s von Thallódyék csak azt tudták belőle, amit magyarázat nélkül is tudtak, hogy nem kívánunk itten, mint a Mi Urunk a Thábor hegyén, hajlékot építeni magunknak, mert nagyon kellemes helyre jutottunk.

Mégis ez hozott megoldást.

Én elmagyaráztam von Thallódynak és ő a tisztnek, hogy Lisenka önként jött ide, tehát így nincs benn a jegyzékben.

Erre von Thallódy egy darabig kapacitálta a tisztet és végre az egy nagyot káromkodott és legyintett.

- Rendben van, - mondta nekem von Thallódy. - Maga kimehet ezzel a kis hölggyel. Mi történhet? Abból a listából egyszerűen kihúzom.

Alig mondta ezt von Thallódy, egyszerre egy baka jött utána. Szalutált és azt mondta egy papírt adva át:

- Telefondepesse.

Thallódy elővette a villanyzseblámpáját és elolvasta a papírt.

Megmutatta a tisztnek és erre elkezdtek mind a ketten kacagni.

- Nos, gyerünk, - szólt aztán nekem von Thallódy és kifelé indultunk Lisenkával és a tiszttel.

De Lisenka közben lehajolt megcsókolni anyját és mikor erre megálltunk, azt mondja nekem: nem lehetne-e szegény öreg édesanyjának is kijönni velünk?

Von Thallódy elértette és szólt a tiszttársának. De az fejét rázta és von Thallódy is sokallotta az erőszakoskodást.

Már Lisenka is belenyugodott és vigasztalva egypár szóval anyját, fölkelt mellőle, hogy induljunk hát.

Engem nem tudom mi lelt. Hogy Lisenkának hálás legyek, vagy von Thallódy előtt szerettem volna, ha nagylelkűnek lát, én tartottam megint vissza a tisztet és nagyon kedvesen kértem, hogy eressze ki velünk az öreg nénikét.

No erre von Thallódy megint a telefondepessére mondott valamit a tisztnek, mire az kissé rosszkedvűen, de intett nekem, hogy jöhet a vénasszony is. De gyorsan!

Ez szinte egy nagy jelenet volt. Az öreg asszony sírva hálálkodott. Zndrovickiék fölháborodva méltatlankodtak a protekciónk miatt. A parasztok is morogtak, de azok helyeslőleg és biztatólag. Köszöntgettek utánunk és engem dícsértek.

Lisenka kiöltötte a nyelvét Zndrovickiékra. Zndrovicki utánam kiáltotta, hogy a házában többé nincs helyem. Persze ez, tudtam, hogy nem tőle függ már régen. Azzal kimentünk.

*

Még sötét volt. A front felől ágyú és fegyver ropogott és egyre-másra szálltak föl fények. Szinte úgy tetszett, a harc csak itt folyik, nem messze, a folyón túl.

A tiszt elmaradt tőlünk. És Lisenka anyja is elindult magában a malom felé.

Lisenka velünk akart jönni von Thallódyval. Én nem bántam ezt. Mert szinte bizalmasabban tudtam viselkedni Lisenka előtt von Thallódyval, mintha egymagunk voltunk.

Elhiszi, még féltékeny sem voltam Lisenkára? Nemcsak a malombeli éjszakáért von Thallódyval, de azért sem, hogy mikor elváltunk a tiszttől, Lisenka egyszerre teketória nélkül von Thallódy nyakába ugrott. Lerántotta magához a fejét és összecsókolta őt:

- Te a legdrágább pofi vagy! - mondta neki Lisenka franciául, mert büszke volt rá nagyon Lisenka, hogy ő is tud egy nyelven, amin von Thallódy nem tud. Persze egy született francia be kellett volna küldje rejtvénynek az újságba, ahogy Lisenka franciául beszélt.

Elég az hozzá, hogy mind a hárman nevettünk. Aztán Lisenka von Thallódyra mutatott:

- Mindig meglátszik valakin, hogy egy grófocska, - magyarázta nekem oroszul von Thallódyról Lisenka komolyan.

- Mit mond? - kérdezte tőlem von Thallódy.

- Hogy maga gróf!

- Ezt nem tudtam eddig, - nézett nagyot von Thallódy nevetve.

Lisenka erre, látva, hogy von Thallódy tiltakozik, mindjárt értekezést tartott oroszul nekem és neki, hogy ő nagyon jól tudja, mit jelent az az osztrákoknál, hogy von. Ez azt jelenti, hogy gróf és nagybirtokos.

- Na, - szólt erre von Thallódy, mikor megértette tőlem a Lisenka vélekedését magáról: - Na, hacsak azt a három cserép kaktuszt nem tekintem nagybirtokomnak otthon a szobám ablakán. Mondja meg ennek a kis művésznőnek. És a hatodik és hetedik ágnak a grófi koronámon azokat, amikkel a hölgyek szarvaznak föl.

*

A századok már sorakoztak a konyhánál reggeliért, mikor a sötétben a kastélyhoz értünk.

Von Thallódy azt mesélte közben, min kacagtak tiszttársával a színben.

A divizió azt telefonálta az alezredes jelentésére, hogy a diviziónak a civilek ellen való statáriális eljárás ellen nem lehet kifogása a haditörvények értelmében, de a befogatásukat szükségtelennek tartja, hogy kincstári költségen kelljen élelmezni őket.

Szóval a civileket ki kell engednie az alezredesnek.

- Pont ezt mondtam neki én is, az éjjel, mikor a jelentésével nyaggatott, - folytatta von Thallódy: - Hogy minek irtaná ki ez az alezredes pont magukat civileket mindenütt? Mikor lefeküdt, meghagyta, hogy azonnal költsem föl, ha rendelkezés jön a diviziótól. Na ezzel ugyan fölkölthetem. Még dühösebb lesz! Különben magát is említettem neki. Hogy egy német úrinő is van a kastélyban, mint nevelőnő. Az arménál van a kérvénye. És rossz vért szülhet, ha ártatlanul baja esik éjjel, egy nyitott csűrben, rohadt szalmán, pugrisok közt. Erre az alezredes elkezdett ugrálni: Á egy frájlájn! Mondja csak hadnagy úr nyiltan, hogy a babája!... Lássa, szavamra fogadhattam az alezredesnek, hogy erről szó sincs. Elhiheti, hogy szívesebben hazudtam volna, - jegyezte meg keserűen mosolyogva von Thallódy.

Már a kastély bejáratánál voltunk, mikor von Thallódy ezt elmondta nekem.

Lisenka, aki látta, hogy valami érdekes dologról beszélek von Thallódyval, megkérdezte itt, miről beszélünk. Megmondtam őszintén. Erre Lisenka:

- Na és még semmi sem volt köztetek? - kérdezte: - Igazán mondod?

- Jól hallottad egyszer, - feleltem: - Én nem akartam.

- Elhiszem neked, amilyen nagy csacsika vagy, - felelte Lisenka. - Ez pedig a legdrágább pofika ezek közt a zsiványok közt. Én tanuskodhatok erről neked. Mitől félsz? Nem tetszik ő neked?

- De! - vallottam be most teketória nélkül.

- Maradj hát itt most vele, - intézkedett Lisenka: - Én itt hagylak benneteket. Csak fölkísérlek és egy percre leülök, mert szög van a cipőmben. Majd eljössz hozzám a malomba délben, vagy este, amikor jólesik neked. Holnap, ha akarod. Én várlak. Úgy szeretlek, mint a gyermekemet, - csókolt össze Lisenka. - A Pogoljewi Szűzre! elhidd ezt nekem. Az anyámat mondanám. De te hozzá most is jobb voltál. Én elhagytam volna. A képem sül le ezért.

Képzelheti, hogy von Thallódy, amíg ott mindig várta, míg Lisenka kibeszéli magát, bizonyára félkótyának tarthatott minden orosz nőt rólunk, hogy egyik pillanatban vihogunk és sugdosódunk, a másik pillanatban már bőgni kezdünk egymás nyakában, mint most.

De szóval, most már affektálás nélkül beleegyeztem Lisenka előtt, hogy von Thallódyval maradok a kastélyban. Én bevallottam Lisenkának, hogy szerelmes vagyok von Thallódyba, az őrülésig.

*

Igen ám!

De mikor benyitottunk a Herterich volt szobájába először, hát majd odalettünk.

Az egész szoba olyan volt, mint egy szeméthalom. Egy, egy, egy bútor nem volt ép. Az ágy, a karszékek cafatokban, darabokban. Az ablakrámák leszakítva. Egy üveg nélkül. A kályhát kilökték az ablakon. És a bútorokból is sokat.

Ez a szoba. És a másik szoba. És a Zndrovickiéké. Mind így nézett ki, ahogy von Thallódy belevilágított a villanylámpájával.

Egy zsámolyt nem talált Lisenka, amin kifűzze a cipőjét.

- Hát ez így van, - szólt von Thallódy. - A lámpa miatt, az este. A parancsot én is hallottam. Hogy: üssétek agyon ezeket a kutyákat és törjetek szét mindent, hogy elmenjen a kedvük szignákat adogatni le.

- Nem baj! - szólalt meg Lisenka: - Legalább muszáj hozzám költöznöd a malomba. Ezeket a kéknadrágos nagyságosúrékat pedig nem sajnálom. Bár a házat gyujtanák rájuk.

Von Thallódy ideadta nekem villanylámpáját, amivel mindezt végignéztük, hogy keressem meg a ruháimat. Ő kiment addig, a folyosóablakból fölkiáltani a legényét.

Szerencsére a nagy bőröndömet csak egy csapás érte puskatustól és a ruháim megvoltak. Egy batyut csináltunk belőle Lisenkával és a von Thallódy legénye vette föl azután a vállára. A bőröndért és a többi ruhámért majd utánaküldök a malomból. Így határoztuk.

Von Thallódynak el kellett mennie az alezredest felkölteni. Csak a puccer jött velünk.

Von Thallódytól elbúcsúztunk a parkban. Megígérte, hogy okvetlen meglátogat a malomban. Napközben nem biztos, de este föltétlen.

Én félretettem mindent. Lisenka előtt én szorítottam meg újra a von Thallódy kezét és úgy néztem rá, hogy mindent megérthetett:

- De eljön biztosan, - mondtam: - Én vártam, úgy vártam az éjjel is.

Ő mintha nagyon elgondolkodott volna és többet is akart volna mondani. De aztán csak ennyit szólt:

- Azt hiszem, rajtam nem múlott semmi, Natasa. De minek tegyek itt szemrehányásokat magának? Várjon este. Egész biztosan.

- Miért nem csókolod meg? Szégyelled? Te ostoba! - hallottam Lisenkát mellettem oroszul.

De ízléstelennek találtam ezt és von Thallódy sem kívánta.

Elváltunk. Egy darabig hallgattunk Lisenkával. Végre így szólt:

- Te szereted ezt a grófocskát! Borzasztó nagy mamlasz vagy.

Nem értem rá felelni. Mert ennél borzasztóbb dolgot sohasem fogok átélni életemben, mint ott.

A parkból egy kis ajtó nyílt itt oldalt, a mezőkre, ahol könnyebben elérhettük a malmot. Az úton át egy nagy diófának az ága hajolt át, pár lépésre a kaputól. Erre az ágra hinta volt csinálva Szonjának, míg kisebb volt. De sokszor hintáztam rajta én is, ő is a nyáron.

Most hallgasson ide. Félhomály volt már. De az utat és mindent csak úgy sejtettük. A von Thallódy legénye előre ment a batyuval a hátán.

Hát egyszerre halljuk, a csomag zupp! a földre. És a legény veszettül káromkodik.

Mi ez?

Odaérünk. A legény liheg és szitkozódik. És én első pillanatban azt hittem, hogy a hintába akadt a batyuval.

De közelről a félhomályban majd elájulok. Emberek állnak előttünk. De a lábuk nem éri a földet. Az ágról lógnak az emberek.

A legény egyikbe ahogy belelökött dühében és ijedtében, az úgy lógázik, mintha felém jönne, hozzám érne.

Sikoltok. Lisenka is sikolt. És keresztet vet. Aztán köpködik. És megint keresztet vet: - Jaj, menjünk innét. Isten ne hagyj el!

És ott állunk megmeredve.

Az ágon Klecska lóg, az apja lóg és a huga lóg.

Még szerencse, hogy nem láttam az arcukat a sötétben, mert rosszul lettem volna.

A legény aztán felkapta megint a batyut. Kikerültük Klecskáékat és kimentünk a kapun a rétre.

A legény egyre magyarázni akarta nekünk, persze alig tudtuk mit mond németül, hogyan ment neki Klecskának és káromkodott kegyetlenül, meg már röhögött.

Mi pedig Lisenkával így sem tudtuk, hogy hova legyünk az iszonyattól.

Ki ne mondjam most is ezt a szót, hogy statárium, mert ez van előttem. Mert azt nem tudtam, mit ért von Thallódy ez alatt a szó alatt, hogy az alezredesnek lehet: statáriáliter, statáriáliter, statáriáliter eljárni a civilekkel. És ez ezt jelentette. Hogy Klecskáék ott lógtak a fán.

*

A malom körül nyugodtan jártak-keltek a katonák lámpásokkal, a lovakhoz és konyhákhoz.

Én az arcom elé húztam a sálat. De nem nagyon kíváncsiskodtak, mert Lisenkát megismerték.

Lisenkát én megkértem, hogy ha lehet, ne hozzon össze katonákkal. Ő megigérte és kioktatott, hogy azt az írást, amit Herterich hagyott nekem, az őrnagy pecsétjével, hogy az arménál van a kérvényem, mutassam meg a tüzérkapitánynak. Ez szívbajos. Nagyon kedves ember. Nem iszik. Nem dohányzik. Nő sem kell neki. Csak olvas egész nap.

De mert én még ezt sem akartam szívesen, hogy a tüzérkapitánnyal beszéljek, Lisenka azt is magára vállalta, hogy ő bead neki, hogy sült német vagyok, oroszul sem tudok és elvette tőlem az írást.

*

A malom hátulján mentünk be. Ez éppen a front felé volt. Úgy ki volt világítva mégis, mint egy kirakatablak.

Több ágy volt a szobában. De egy fülkében voltak és az is kétfelé volt rekesztve zöld sirtinggel. Itt már voltam.

Az asztalnál egy katona evett éppen csajkából. Csak rámbámult. De nem érkezett szólni. Lisenka befelé komandírozott a legénnyel és a batyuval egy kamrába. Abból lépcső vitt föl a malomba.

Itt a kerék mellett és a garatok közt, deszkákon, pár lépésre, egy másik kamra volt. Az egyik fele deszkafal. De beakasztva pokrócokkal és elég tiszta, kicsi szoba volt.

Egy ágy, egy asztal, tükör és szentképek. Egy szék, egy láda és egy ablak a falban.

Lámpással mentünk. Ezt Lisenka letette az asztalra. A legény elment. Lisenka hamar fát tett a tűzre és egyszóval itthon voltam.

Lisenka jött-ment, én lefeküdtem az ágyra. Belémdiktált több pohár likőrt. Aztán bejöttek hozzám a molnárék. Mert ezek künn jártak, mikor jöttem, az istállójukban.

A molnár egy erős vén ember volt. A felesége még nagyobb nála is. A lányuk, akinek a férje bevonult, de úgy sem élt vele, szintén egy magas, félig városias öltözetű, barna nő volt. És a sógora, a férje bátyja, Robotin, egy nyomorék. Mankóval járt. De azért fuvarnál használták, míg volt igájuk. Lisenka úgy nézett ki köztük, mint egy kislány. Mégis ő dirigált. Rokonuk volt. Azért nem lakott Lisenka anyjánál a faluban, mert az csak egy földes viskó volt.

Ezek bejöttek. Nagy beszéd. Zndrovickiékat mind utálták és szidták.

Aztán nem hagytak békét, hogy menjek le hozzájuk. Ott bőven van hely. Katonák nem jönnek be. Csak egy, kettő s azokkal sem tudnak beszélni.

Nahát megtettem a kedvükért és lementem. Megkóstoltam a scsíjöket. Ez káposztaleves.

Mi történik! Dél vagy már később lehetett, egyszerre az ajtón benyit az írnok. Az a vicces alak, aki a tréneknél volt. Képzelje.

- Á kisasszony, kezét csókolom!

- Hát maga hogy kerül ide? Visszajönnek? - kérdezem. Mert elhültem, hogy most kapom Herterichet vissza a nyakamba, mikor von Thallódyt várom ide.

- Nem! Csak engem kértek kölcsön ezek a tolvaj tüzérek Pogoljewből - magyarázta az irnok. - Nézze, őrmester vagyok a tegnaptól. Karriért csinálok itten. Azt mondták, hogyha jól viselem magamat, hát számvevőtiszti vizsgára eresztenek és akkor a k. u. k. tiszturak kezet fognak velem. Otthon, Brünnben, az angróüzletemben két érettségis írnokom van. Egyik már zászlós. Képzelje. A szabadságon az írnokom kezet fog fogni velem, ha minden jól megy itten.

Így viccelt és mondta, hogy most jött éppen Pogoljewből.

Pogoljew, a kerületi székhely, csak pár órányira volt, a határ felé.

- Hogyan? - kérdem.

- Hát úgy, - felelte az írnok: - A hatos batri manipulánsa kólikát kapott. Biztosan ezektől a gránátoktól kapott gyomorterhelést. Azt nem kérdezték, hogy nem fog-e nekem is kiújulni itt az idült tyúkszemem. Mert azt aztán én sem veszem be, hogy az oroszok a hátam mögé eresszenek gránátot. Meg akartam mindjárt látogatni a kisasszonyt. A kapitány úr tisztelteti. Nem mondta nekem, csak azt hiszem. De minek menjek át ma, azt gondoltam, mikor holnap úgyis átmegyünk innen magukhoz a kastélyba? Azok elmennek, talán még ma onnan.

Von Thallódyék elmennek! Egészen összeszorult a szívem.

- Hova mennek? - kérdeztem.

- Frontosok hova mennek? - felelte az írnok. - Hova nem viszik őket, az inkább megmondhatom. Nem viszik Burgbakteroknak Bécsbe, nem viszik Mária Grünbe búcsúra őket, nem viszik a bolondokházába, pedig azt egészen megszolgálták olyanok, akik képesek egy háborút a fronton tölteni.

- És ez biztos? - kérdeztem.

- Mi biztos? - felelte: - A kastélyba csak egy fél batri megy, amit most kaptunk. De az irodát én kértem oda és a kapitány úrnak mindegy.

- De azt kérdezem, hogy azok a katonák elmennek-e? Ez biztos? És mikor?

Furcsán nézett rám. Bizonyára azért, hogy ennyire érdeklődöm a frontkatonák csapatmozdulatai iránt. Talán még arra is gondolt, hogy kémkedni akarok. De nem szólt, csak a kérdésemre felelt:

- Hajnalban legkésőbb. De lehet este. Lehet éjjel. Lehet tőlem, mehetnek ebben a percben is, hogy utánuk szaladjak, - mondta aztán.

Tudja, megvallhatom, ez a mulatságos tökfilkó udvarolt nekem már a kastélyban. Egész tűrhető fiú volt. Egy kereskedő. És a Herterich gyöngédségei mellett, azzal a vörös majomképével, sokszor, tudomisén mit gondoltam, míg ez az írnok utánam járt. Azt hiszem Zndrovickinénél több szerencséje volt. De ezt nem állíthatom úgy, mint Lisenka.

Hanem most, mikor ez az írnok udvarolni kezdett nekem újra és be akart tolakodni hozzám a szobámba, oly szörnyű ellenszenvet még ember iránt életemben nem éreztem, mint ez iránt az írnok iránt.

Szerencsémre nem volt tapintatlan. Mikor komolyan kértem, hogy fáj a fejem, nem aludtam, békén hagyott.

A szívem olyan nehéz volt, és oly kétségbeesés jött rám, hogy csak az Istent tudtam átkozni.

Lisenka sírva talált az ágyon, a kamrában.

- Hát magával mi van, cicuskám? - ámult el.

Persze egy szót sem értett abból, amit a manipulánttal beszéltem, csak azt látta, hogy rossz kedvem lett és nem maraszthatnak lenn maguk közt.

Most már nem kellett titkolnom semmit. Megvallottam neki zokogva, hogy nem tudom mi lelt. Meg kell halnom ezért az emberért. Nem tudok másra gondolni. Kínoztam és kínoztam magamat. Nem tudom miért. Átkozott legyen minden a világon!... Von Thallódy elmegy az ezredével!

Sírtam, sírtam és sírtam.

Lisenka nem tudta, mit szóljon ehhez:

- Hisz eljön, megigérte a grófocska! Nem bolond az, ha hívtad!

S így tovább. Csillapított. Simogatott. Szidott. Beszélt, hogy ő is volt már szerelmes nem egyszer. Így lesz az ember okosabb. Nem érdemes ronda férfiakért veszkődni. Veszkődjenek ők! És így tovább. Lisenka nem értette, hogyan őrülhettem meg így, mikor itt annyi tiszt van, hogy árulni lehetne őket csomóba kötve, mint a murkot.

Künn esni kezdett az eső. Még azt is úgy éreztem, hogy az idő is csúfol és kínoz, mert megcsal, hogy ilyen hamar besötétedik és nem tudom, mikorra várjam von Thallódyt, mikor van este, amikorra ígérte, hogy eljön.

Annyira gyötrődtem, hogy most is azt hiszem, százszor jobb és könnyebb meghalni, mint így szenvedni órákat.

Nem tudom, hány óra volt. Lisenka kiment.

Egyszerre azt éreztem, hogy ha még itt várok, nem látom őt soha többé. Az írnok azt mondta: elmehetnek este.

Künn zuhogott. Képzelje el! Nem akartam szólni még Lisenkának sem, hogy el akarok menni a kastélyba. Nem akartam átmenni a molnárék szobáján, lámpavilág előtt, hogy lássanak és kérdezzenek. Képzelje el. A széket az ágyra tettem és kinéztem az ablakon. Mert ilyen magasan volt, mint egy börtöné. Hát ki fogok ugrani az ablakon! De rettentő nehéz lett volna kimászni és lezuhanhattam a malomárokba.

Már fölvettem a bundámat. Erre mégis meg kellett gondolnom, hogy bundával ki sem férek talán az ablakon. Bunda nélkül pedig csak nem mehetek el ebben a záporban.

Erre eszembe jutott hirtelen a bundáról és esőköpenyről, hogy azt mondhatom Lisenkának és a molnáréknak, hogy a ruháimért el kell mennem a kastélyba, mert a katonák onnan elmennek és elvihetik, vagy összetépik a ruháimat.

Nem törődtem semmivel. Kimentem.

A molnárék szobájában, ahogy lebukdácsoltam a lépcsőn, csak az öregeket találtam. Azok nem lepődtek meg, hogy menni láttak. A lányuk és Lisenka is el szokott menni esténként, az egyik tiszt szobájába. Ezt gondolták rólam is.

Kár volt hebegnem előttük a ruháimról és a kastélyról.

*

Most aztán csak azt az utat képzelje el sötétben, zuhogó esőben a kastélyig. Az országúton mentem, mert a parkon át féltem menni Klecskáék miatt, az ágon, pont az ajtó előtt. Képzelheti!... Azt nem tudtam, hogy már rég eltemették őket.

Azt sem tudtam, hogy a civileket kieresztették és Zndrovickiék jajgatva hozták rendbe a szobáikat, amennyire lehetett.

Rettenetes, hogy értem a kastély udvarára. A poszt sem sétált ott, ahol rendesen a kapu előtt... Csurom víz voltam már...

Mikor odaértem, egyszerre nagy lárma, cuppogás hallott a sötétből, a kastély udvarán. A katonák gyülekeztek és sorakoztak.

De ezek nem a kastélyból jöttek. A kastély kapujában egy lélek sem állt. Csak a folyosó végéről, ahol az alezredes lakott s a trének menázsa volt, onnan esett ki többször világosság a folyosóra, ahogy az ajtót nyitogatták.

A folyosón találkoztam végre egy katonával. Olyan közelről nézett meg a sötétben, hogy a dohányos lehelletétől fölkeveredett a gyomrom és megtapogatott még hozzá a mellemtől a csípőmig.

- Von Thallódy, von Thallódy! - kiabáltam az arcába, mintha a név megvédhetne tőle.

Nem tudom, talán tényleg megismert ki vagyok, vagy sietett. Fölmutatott nekem az emeletre és ő is éppúgy kiabálta az arcomba:

- Officer, officer! Fönn, fönn!

Azzal otthagyott.

Fölbotorkálok a lépcsőn. Vak sötét fönn a folyosón is. De a folyosó ablaka mellett állt egy másik katona. Ezzel is csaknem úgy másztunk egymásra. De ez jókedvűen, vigyorogva mondta a von Thallódy neve említésére, hogy benn van a szobában és a tenyerét az arcára nyomva, féloldalra hajtott fejjel mutatta, hogy alszik. Aztán ő maga tolt gyöngén a szoba felé, hogy csak menjek be. Mindjárt egy másik katona is jött ki abból a szobából halkan, ahol a trének irodája volt. Ez villanyzseblámpával az arcomba világított. De a másik katona elhívta tőlem mindjárt, azzal, azt hiszem, hogy hagyjon menni engem. - Csujes dög! - ezt mondták. Ezt a nevet már hallottam többször a katonáktól magyarul, ránk orosz nőkre.

Benyitottam előbb a Herterich volt szobájába. De abban sötétség és hideg léghuzat fogadott a kivert ablakból, úgy hogy majd a kezemre csapta az ajtót.

Benyitottam hát a volt trénirodába.

Ebben rémes hőség csapott meg a sötétben. A kályha vöröslött. Rémes szeszbűz és olyan erős férfiszag, dohány és ruha, vagy mi ez a maguk szaga.

A kályha felé mentem. Két lépést tettem. Akkor hallottam, hogy az ajtó mögött, amit kihajtottam, a pamlagon alszik von Thallódy.

A kályha vörös fényétől eléggé jól kivehettem minden tárgyat a szobában. De ő az asztal árnyékában aludt.

Lábujjhegyen odamentem mellé és vártam.

Ha jól hallottam, mikor benyitottam, többen jöttek fel a lépcsőn.

Istenem! Sorakozó van. Jönnek. Meddig várhatok?

Gyöngén megérintettem von Thallódyt.

Éppen a kezéhez értem.

Erre megmozdult. De nem ébredt föl. Mégegyszer hozzáértem.

Erre nagyot horkant. Rögtön fölült. Elkapta a kezemet. Magyarul kiáltotta talán azt, hogy: ki az?

És... Ezt képzelje el!... Akkor vettem észre, hogy ez nem von Thallódy... Megismertem, hogy a zászlós, az a vad ember fogja a kezemet... És hiába rántom el.

Már lelökte, amivel takarózott, a kabátot magáról. Ő is megismert rögtön a kályha fényén. És szó nélkül elkapta a derekamat.

- Hagyjon! Aljasság! Gyalázatos! Mit akar? - viaskodtam vele.

De ő leszorított és csak parancsolóan, mintha szeszlángot fújna az arcomba, úgy sziszegte: - Cssssst! És már csak az segített, hogy teljes erőmből sikoltottam és sikoltoztam, karmoltam.

Erre meghökölt kissé. De nem eresztett el. Fölnyalábolt mint egy babát és amit gondolhat...

Csakhogy akkor az ajtót kopogás nélkül belökték:

- Babótzy!

Ez a von Thallódy hangja.

- Hadnagy úr! - kiáltottam: - Von Thallódy!

És segélyt kértem volna. De képzelje. A zászlós túlordított, ahogy nem tudom micsoda szavakkal förmedt von Thallódyra és közben engem a zászlós félkézzel visszalökött a háta mögé.

Ezt már von Thallódy jól láthatta.

Odaugrott és ő is ordítva förmedt a zászlósra. Így álltak szemben. Von Thallódy tetőtől talpig reszketett. De kezében volt a revolvere. Így ordított a zászlósra. És a zászlós mindjobban engedett a hangjából.

Mivel von Thallódy közben hozzám is beszélt németül, tehát a zászlósra kiabálva is németül folytatta, mintha hivatalos hangon kellene így is beszélnie vele:

- A zászlós úrnak már rég a századnál volna a helye. Köszönje meg nekem, hogy utána járok. Nem jelentem be az alezredesnek. Egyébként pedig kapcabetyárság egy nővel erőszakoskodni, ily körülmények közt, ahol védtelen!

- Schufte bist Du! - kiabálta vissza a zászlós.

Mire von Thallódy úgy vette föl revolverét, hogy azt hittem már keresztüllövi. És sikoltottam. Erre eresztette le a revolvert von Thallódy.

Végre is fenyegetőzve, rám mutogatva, a zászlós vette a kabátját, fölcsatolta bajonetjét és kiment.

Közben von Thallódy bekiáltott egy bakát. Az gyorsan lámpát gyujtott és az asztalra tette.

Én így reszkettem. Félig ájult voltam. Von Thallódy is rettentően ki volt kelve magából.

Gondolhatja, ebben a szörnyü izgalomban a magyarázkodás. Előbb én. Hogy azt hittem, ő, von Thallódy alszik itt. Azt mondták nekem a folyosón a katonák. És erre ez a baromi támadás ellenem!...

Erre ő azt mondta, hogy éppen most készült hozzám. De ez az őrült, az alezredes alarmot rendelt el. A tiszteket részegen találta itt fönn, kártyázni. Most mentek le éppen s az alezredes rapportot tartott. Csak Babótzy maradt le részegen és lefeküdt. Ő, von Thallódy a zászlósért szaladt föl maga, hogy Babótzynak baja ne legyen. Mert Babótzy a puccerjének meghagyta, hogy lelövi, aki fel akarja költeni. Csak ha egy nő jön. Egy nőért zavarta el a legényét... Hát nem különös? Hogy erre én jövök ide most!

Közben von Thallódy után bekopogott egy katona, hogy várják. Von Thallódy beszélt vele és elment a katona.

De von Thallódy mondta, hogy legföllebb öt percet tölthet még velem. Amíg az alezredes azt hiszi, a századoknál van.

Aztán kérdezte: hogyan kerültem ide?

Azt nem tudom jól elmondani, milyen volt ez a párbeszéd köztünk, ha nem tudja elképzelni.

Honnan volt rajtam az az őrültség von Thallódyval szemben? Elhiszi, hogy rögtön elpirultam és azt mondtam von Thallódynak, hogy a ruháimért jöttem el, mert hallottam, hogy elmennek és féltettem a ruháimat.

Erre ő, természetes, hogy azt mondta. Nos, akkor gyorsan hívja a legényét, annak még lehet annyi ideje, hogy átviszi a holmimat a malomba és legalább elkísér.

- Nem! Nem! Ne hívjon ide senkit, - szóltam erre én. - Nem kellenek azok a ruhák. Nem azért jöttem. Nem kellenek nekem!

Ő rámbámult erre. Rögtön értette, hogy érte jöttem ide, mert nem bírtam várni.

Ez a pillantása mindig előttem lesz, amilyen gyöngédséggel és amilyen szomorúan, kínzottan nézett rám von Thallódy akkor.

Szó nélkül karjába vett és megcsókolt.

Ezalatt künn egyszerre, több hang, messzebről, az udvarról talán és a házból, a képcsőről, a folyosóról, mint a vonyítás, hosszasan hangzott be hozzánk:

- Thallódy, Thallóóódy hadnagy úúr!

És rögtön kopogtak.

A Thallódy legénye szólt be.

Von Thallódy rárivallt, bizonyára azt, hogy: igen, rögtön!

Aztán olyan dühöt láttam a von Thallódy arcán, amint félre így a földön elnézett, hogy azt hiszem, bárkit megölt volna, ha azzal okozhatja, hogy így történik minden.

- Menni kell, - mondta: - A fiú még elkísérheti, drága kicsikém. Most már nem hiszem, hogy láthassam. De talán pár nap mulva, ha csak egy lehetőségem lesz rá. Messze nem megyünk innét.

Mégegyszer, gyorsan megcsókolt. Talán elsírtam volna magam. De jobban féltettem őt, hogy miattam baja lehet a szolgálatban. Csak annyit tettem, hogy én külön, mégegyszer megcsókoltam őt utoljára. Nem mondhattam el neki, mennyire szeretem, mennyire fogok szenvedni és mennyit szenvedtem, csak ezzel a csókkal. Aztán én unszoltam és siettettem, hogy menjen.

Zndrovickiékat hallottam sepetélni a szobájukban mikor elmentem én is. Láttam is valamelyiküket az ajtóban. De nem mentem be a ruháimért. A legény hozta ki a bőröndjeimet tőlük és elkísért.

*

A von Thallódy legényének mondtam meg a malomban a kamrában, mikor letette a bőröndöt és nem akart semmit elfogadni tőlem a fáradságért:

- Mondja meg az urának, hogy őt soha, soha el nem felejtem!

És elkezdtem sírni a legény előtt.

Az talán nem értette egy szavamat sem a zokogástól, csak látta, miről van szó.

Sajnálkozva csóválta a fejét. Beszélt valamit von Thallódyról és nem tudom miről. Aztán szalutált és egyedül maradtam.

Hallottam a gramofont a tüzértisztek szobájából, ahol Lisenkáékkal mulattak.

Már olyan fásultság fogott el, mintha minden köznapivá válna előttem ezentúl. Nem hittem benne, hogy von Thallódy visszatér és még látom őt. Legyen átkozott minden és bár meghalnék! Csak ilyeneket gondoltam. És azt, hogy bánomisén, mi történik itt velem.

(Folyt. köv.)