Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 9. szám

Pap Károly: Két kalásztépő útja [+]

Szüretelés idején az öreg Tekijáhu és fiatal társa, Mikáél az esdoni fennsíkon vándoroltak. Hajnalban hagyták el Efárimot s azóta alig szóltak egymáshoz egy szót, pedig a nap már majd a fejük fölé kerekedett. Mikáélnak volna beszélnivalója, ámde tiszteli az öreg hallgatását s várja, hogy Tekijáhu szegje meg a csöndet.

Tekijáhu egyre lassabban lépdelt s mint aki valami gyanus, vagy veszélyes neszt vél hallani, minduntalan meg-megáll.

- Csak nem fáradt el, - gondolja Mikáél, - hiszen az efárimi kútnál jól pihentünk. Vagy talán gondolatai nyomják a vállát? De nem kérdezem, majd elmondatja vele a szive.

Nemsokára utjuk kettéágazott. Tekijáhu megáll az elágazásnál, gyapjas, ősz szemöldöke alól szanaszét kémlel, majd a távolba merül, s arca lassanként elváltozik. Eltünik örökös jellegzetes félmosolya, bájosan ravaszdi tiszta tekintete mintha elhomályosodna, sokáig merőn, mozdulatlanul áll.

- Visszahúzódik a szíve mélyére, - gondolja Mikáél, - biztos valami nagy dologra emlékezik elmult idejéből. Nem zavarom, hiszen azt, aki emlékezik, csak egy lépés választja el az imádkozástól, amikor is az ember a legnagyobbra emlékezik: Adonájra, az örökkévalóra.

S Mikáél félrefordította a fejét, hogy tekintetével se zavarja az öreg illetődöttségét. Sokára aztán megszólal Tekijáhu:

- Mikor utoljára jártam erre, - mondja, s az elágazáson túl az erdő felé mutat, - akkor még csak cserjés volt itt, ahol most ez az erdő áll.

Tekijáhu letért jobbra és Mikáél követte.

- Ez a dülőút sem volt még akkor - mormogja az öreg - s újra meg-megáll:

- Lám, hogy megváltoztatja Adonáj a vidék arculatját. Mintha csak azt akarná, hogy az ember nehezen találjon vissza rég elhagyott vidékére. Mikáél nem felelt. Elhagyták a dülőútat s egy ösvényre tértek, amely a keturimi katlanok mentén a fennsík legmagasabb dombja felé vezetett. A katlanok felszálló párája összekeveredett az erős déli napfénnyel s különös színbe borította a tájat. Oly friss, oly különös, új volt ez a vidék, Mikáél nem győzte bámulni. Úgy érezte, mintha mindez, amit köröskörül lát, épp az imént került volna elő Adonáj keze közül. Szinte hallotta Elóhim szavát:

- Te erdő oda állj, te domb itt emelkedj, te völgy arra mélyedj, ti füvek itt serkenjetek, ti felhők erre menjetek...

Nyilván még érzik rajtuk Adonáj ujjainak nyoma és illata. S mindenekfelett rajtuk van az az öröm, ami Adonáj arcán volt, mikor őket teremtette. Látszik, Adonáj szivesen csinálta mindezt.

Így gyönyörködött Mikáél a vidék szépségében s közbe-közbe lopva egy-egy tekintetet vetett Tekijáhura. Ily mélának, elmerültnek sohsem látta még Tekijáhu arcát. Vajjon mire emlékezteti ez a vidék? Hunyorkás mosolya csak nem tér vissza arca szögleteire, sűrűn ümmög, csupa nyugtalanság és fáradtság a tekintete. Máskor ilyenkor az öreg már javában beszélni szokott a faluról, ahová legközelebb fognak érkezni. A lakókról, kit micsoda szenvedély, betegség bánt, a kit mi kötöz egymáshoz és a földhöz. Most azonban hallgat, mintha az utat se ösmerné, mintha maga sem tudná, hová, merre menjen. Rég járhatott erre s talán nem is emlékszik már se falura, se lakóra.

Most mégis megszólal:

- Jó uton vagyunk - mondja -, s míg fölérünk arra a dombra, el fogok neked mondani egyet s mást a faluról, amely mögötte a völgyben fekszik. - S míg tovamentek, Tekijáhu így folytatja:

- Az a falu odalent Libbánia. Ott születtem s ötven éve is lesz már, hogy nem jártam erre.

- Mennyi idő! - kiáltotta Mikáél. - Miféle csodálatos dolog történt ott veled, hogy nem akartad látni ötven évig!?

- Elmondom neked, - felelte Tekijáhu -, ha elfolyik életem, legalább a korsó maradjon a te kezedben:

*

- Ilyen időtájt, mint amilyen ez a mai nap, szüreteléskor Esijéllel, az apámmal együtt éppen a gazdag Rifát szőlőjét tapostuk. Kis kölyök voltam, társaimmal együtt lubickoltam a szőlő nedvében, mint vidám kis kacsák a pocsolyában. Dobálóztunk a kitaposott fürtökkel, s vörösek lettünk tőlük. A nap is vörhenyes fényű volt, úgy, hogy fölkiáltottam: Ni, milyen piros a világ!

- Esijél atyám megvidámodott a naptól, a must illatától és hozzám fordult: No Tekijáhu, akarsz-e repülni?

- Mindég szerettem, ha atyám játszott velem. Gyakran irígyeltem a madarakat s futottam atyámhoz: hogy mért nem repülhet az ember? Atyám ilyenkor így szólt: Pulya, pulya, ne irigyeld a madarakat, az embernek is megvan a maga szárnya, a lelke az. Ám azért gyakran föl-földobott a magasba s én ilyenkor boldogan sikoltoztam: madár vagyok, madár vagyok!

- Most is, ahogy a musttól vörösen felém fordult Esijél atyám, mindjárt felugrottam karjaiba. Egyedüli gyermeke voltam, s jobban szeretett mindennél ezen a földön.

- No pulya! - kiáltotta harsányan -, most aztán igazi madarat csinálok belőled. Terjeszd csak ki a karjaidat, aztán lebegtesd! Hadd hasonlítson a madarak szárnyához.

- Majd a taposókhoz fordult: Nézzétek csak, micsoda madár lesz Esijél fiából!

- Kiterjesztettem a karjaimat s atyám már ép fel akart hajítani a magosba, mikor taposótársai rászóltak: Hallod-e Esijél, ne töltsd játékkal az időt! Ha te játszol, annál több a mi munkánk!

- Ejja! - kiáltotta az atyám, - a szegény ember már a fiával se játszhasson, ha kedve támadna reá? Nektek csak mindég az jár az eszetekben, hogy mennyi a munka, hogy mért nem tiétek a Rifát szőlője? Felejtsétek el, hogy más szőlőjét tapossátok, ti is fogjátok a fiaitokat, hadd repdessenek, sikoltozzanak a pulyák...

- Erre a többi kölyök is sivalkodni kezdett: Mi is röpülni akarunk! S valamennyien taposó atyjukat fogdosták, s karjaikat lebegtették. De egyik se akart játszani a magzatával. Komoran, szinte dühösen tapostak tovább, izzadtságuk sűrűn belesurrant a mustba. Csak Hukkót, a szomszédunk, akinek nem születhetett gyermeke, mondotta: Röpíteném én a magzatomat! Csak adott volna egyet Adonáj!

- Hukkótot gyakran hallottam, amint gyermekért jajgatott Elohimhoz, gyászolók hamúját keverte az ételébe, meg asszonya italába, aztán szülőasszonyt ültetett felesége ölébe, csak hogy gyermeke szülessen. Engem pedig nagyon szeretett. S mikor hallottam jajgatását, mindég így szóltam Esijél atyámhoz: Átfutok Hukkóthoz, hátha örülni fog nekem. Atyám elengedett hozzá s én futva kiáltottam: Itt vagyok kölcsönbe! Hukkót, játsszál velem madarat! Hukkót játszott velem s így szokta mondani: Ej, ej, csak csinálhatnék neked kalitkát...

- Így történt, hogy gyakran heteken át félnapot Hukkótnál voltam, s mivel úgy szeretett, mintha atyám lett volna, s mindég sírt, hogy nem az övének születtem, elneveztem őt szomorú atyámnak.

- Ezért aztán ott a szőlőben is, mikor megint panaszos hangját hallottam, atyám karjáról odakiáltottam neki: atyám után te is röpíthetsz!

- Ekkor már atyám felhajított a magosba, s én oly hangot adtam, mint az olajrigó.

- Én magasabbra dobom! - kiáltotta Hukkót. Miközben atyám újra felhajított, tréfálkozva felelte Hukkótnak: Világra se tudtál hozni egyet, hogy tudnád a világ fölé hajítani!

- S atyám újra meg újra feldobott s elkapott.

- Feldobom én egész Adonáj trónusáig, - bizonykodott Hukkót - addssza csak! S elkapott atyám elől. Ezután hol egyik, hol a másik dobott fel a magasba, de oly hirtelen-hevesen össze-vissza, hogy a lélekzetem is el-elakadt. Szerettem volna már a földön lenni és kiáltottam: Elég volt! De ők ketten versengve dobáltak egyre magosabb-magosabbra. Sok must volt már bennök, s mindegyik túl akarta dobni a másikat. Most már a taposók is megálltak, nézték a versenyt és kiabáltak: Hukkóté a magasabbik! Esijélé az elsőség! És lehunytam a szememet, összegubbaszkodtam a magasban, szólni se tudtam.

- Most éppen Hukkóton volt a sor. Amint felhajított félrecsúsztam a kezéből és egy távoli agyagmedencébe zuhantam, amely már szinültig volt musttal. Félelmemben iszonyút kiáltottam, összecsapott felettem a must s én elveszítettem a lelkemet.

- A többit Rámeh anyám beszédéből tudom.

- Mikor elmerültem, hozzámfutottak a taposók, s kiemeltek a mustból. Oly mozdulatlan, merev és lélektelen voltam, hogy valamennyien felkiáltottak: Meghalt!

- Atyám felriadt rettentő vidámságából, Hukkóttal együtt hozzám futott. Mindaketten egyszerre vetették rám szemüket s annyi halált láttak arcomon, hogy iszonyatos düh támadt bennök miattam, s mindaketten egyszerre rohantak egymásnak. Beletaszították egymást a medencébe s ott tusakodtak, míg csak szét nem választották őket. Akkorra Hukkót már megfulladt.

- Míg ők tusakodtak, én lassan megelevenedtem. S mire Hukkót testét holtam kiterítették, megmozdultam s atyám után kiáltottam.

- Tekijáhu eleven, - kiáltották a taposók -, de Esijél megölte Hukkótot!

- Atyám ide-oda támolygott testem és Hukkót teste körül, mintha nem tudta volna, hogy ki az élő és ki a halott. A taposók fellármázták a dombokat. Nemsokára Rámeh anyám futva jött és sikoltozott: Bár sohse adott volna szőlőt Adonáj!

- Lélekszakadva érkezett meg a gazdag Rifát.

- Gyilkosságra használod az én boromat!? - kiáltotta. Arca vörös volt a haragtól, mint a must és arculütötte atyámat.

- Atyám nem tudott szólni, csak a testemet tapogatta.

- Te élsz! - motyogta -, te élsz! Könnyei lecsurogtak mustos arcán. - Gyilkos vagy! - kiáltották Hukkót rokonai, akik valamennyien atyám köré gyűltek.

- A taposók közül senki sem szólt. Fáradtan bámultak minket s csapzott róluk a veríték. Majd Rifát parancsára összekötözték atyámat. Aztán jöttek a vének.

- Haljon meg! - kiáltották Hukkót rokonai.

- A vének atyámhoz fordultak: mentsd magad!

- Indulatból, és eszeveszettségből öltem meg őt, - védekezett Esijél atyám -, hiszen tusakodtunk, s ép úgy megölhetett volna ő engem. - Aztán elmondott mindent, igazságosan, úgy, ahogy történt. Elmondotta irántam való közös szeretetüket, s azt is, hogy engem már halottnak hitt.

- Ne kívánjátok az életemet, - mondotta végül, - mert aki indulatból öl, az csak vagyonával felelős.

- Ha atyámnak kincse, földje van, Hukkót rokonai beérték volna azzal. De atyámnak csak egy kincse volt rajtam kívül: az élete. Nem volt mit elvenni tőle, ezért aztán Hukkót rokonai az életét kívánták. Úgy vádolták atyámat, hogy nem indulatból, hanem régi gyűlöletből ölte meg Hukkótot, s mindezt azért, mert Hukkót engem szeretett s én is szerettem őt.

- Atyámnak rokonai se voltak Libbániában. Az én szavam mitsem használt, a gyerek- és asszonyállat szava csak üres lehellet. Győzedelmeskedett Hukkót rokonsága.

- Állíts tanukat, állíts kezeseket, - mondták a vének -, különben meg kell halnod. - De honnét vehetett volna atyám tanukat és kezeseket. Ki tud oly dolgokról, amik a lélek bensejében történnek csupán? S amit mindenki úgy hamisíthat meg, ahogy az a javát szolgálja?

- Atyámat tehát viskója oszlopához kötötték. - Egy napig élhetsz még, - mondották a vének -, hátha jő addig valaki, akivel mentheted magad.

- Rámeh anyám eztán sorra járta velem atyám taposótársait s kérlelte őket: Tanuskodjatok Esijél hirtelen indulatosságáról. Ők azonban így szóltak: Rifát figyelmeztetett minket, jaj annak, aki ebbe az ügybe beleszól. A gaz Esijél nemcsak Hukkótot ölte meg, hanem kiöntötte boromat is. Ki iszik oly borból, amelyben a halál átka van? Mivel vendégelem meg vendégeimet s mit iszom családommal együtt egész éven át? S miből áldozok Adonájnak, ha jön az ideje? Örüljetek, ha ti megkapjátok béreteket, Esijél pedig haljon meg. - Ezt mondotta Rifát s kérlek, ki ád nékünk munkát és bért, ha ellene szólunk. Félre kell fordítani fejünket, hogy élhessünk...

- Sírva mentünk Rifáthoz. Anyám kitanított, mit mondjak neki: Édes urunk Rifát, - mondottam, - én, atyám, meg anyám holtodig fogunk szolgálni, vondd vissza, amit szolgáidnak parancsoltál, hadd tanuskodjanak atyám indulata mellett, akkor kifurhatod fülünket s úgy leszünk, mint örökös szolgáid, s annak adsz el minket, akinek akarsz. - Rifát hátat fordított:

- Menjetek! - ordította. - Megöltétek boromat, elkergettétek vendégeimet, s ki tudja, még meddig lesznek átkozottak szőlősdombjaim! - S mikor egyre könyörögtünk, így szólt: - Perbe szálljak Hukkót rokonaival, hogy megöljön valamelyikük? Olyanok, mint a vadak!

- S valóban, ahogy eltávozunk Rifáttól, végig az utcán hallottuk, amint Hukkót rokonai üvöltözve járták a falut: Haljon meg Esijél! Jaj annak, aki mellette szól!

- Valamennyien ösmertek voltak haragos és kapzsi természetükről, s örömüket, hogy testvérük földjét, házát örökölhetik, dühükkel akarták palástolni. Ha atyámnak földje, vagyona van, beérték volna azzal, miután azonban csak élete volt, kétszeres gyűlölettel követelték halálát.

- Visszatértünk atyánkhoz. Nyugodtan üldögélt kötelékei közt, mintha még nem tudta volna megérteni halála rettenetességét. Csak a hangja volt halk és megtört, a szeme tétova. S mikor elmondottuk neki útjainkat:

- Hiába jártok, keltek, - mondotta -, nem olyan ügy ez, amiben ember segíthetne. Nyilván maga Adonáj kerített be engem. Mert ha haragból gyilkosság lesz, az emberi dolog. Ha valaki elhatároz valamit, vagy ha két ember határoz valamit s előbb vagy utóbb megteszi, ez mind emberi dolog. De mikor senki sem határoz és mégis gyilkosság történik, ez magának Adonájnak az akarata. Örömöt akartam neked, Hukkótnak, magamnak, s a többieknek, és halál történt. Emberi dolog ez? Nem bizony, nyilván másért kell meghalnom, nem a magam dolgáért, hanem olyasmiért, ami valamikor a multban történt, vagy csak a jövőben fog megtörténni. Figyeljétek csak, Adonáj hogy keríti be az embert. Ilyenkor minden összeesküszik az ember ellen, mintha valamennyien titokban megegyeztek volna: ezt el kell veszíteni! Halljátok csak Rifát vendégeinek káromlásait! Még ők is engem kerítenek! Pedig látták-e valaha arcom színét?

- Füleltünk, és Rifát háza felől így kiáltoztak: Óh, az a gaz! Eljöttünk Efárimból, Keturimból, Sékálból, hogy veled ünnepeljünk, de bor helyett bosszúságot iszunk.

- Halljátok? - mondotta atyám -, lám, ha nem adott volna Adonáj Rifátnak annyi bort, ennyi vendéget, talán szelidebb lenne. Hallgassátok, vajjon szól-e egy is a vendégei közül: nézzük csak meg közelebbről annak az Esijélnek a dolgát. Huszan is vannak, de egy sincs ilyen közülük. Pedig idegenek, nincs bennük sem a Hukkót vére, sem Rifáté. Adonáj akarata ez: «Egy se legyen, aki Esijélért szót emel, enyém az ő lelke... De nem mondom meg, miért...»

- Ekkor szava belefulladt kitörő könnyeibe. Annyit sírt, hogy körüle sárrá lett a por, amiben ült, s abban vájkált ujjaival, mint valami fazekas, akinek az út porával és víz helyett könnyeivel kell dolgozni... S minduntalan így kiáltott: «Enyém az ő lelke, de nem mondom meg, miért...» S mikor rám nézett, felordított: mit adjak neked, mit hagyjak neked? Majd a fejét gyúrta, ütötte, s így kiáltott: legalább a gondolataimat hagynád meg, Adonáj! Ha elveszed az életemet, legalább hadd adjam beszédemet a fiamnak!

- Megint sírt, aztán a fejét rázta: Nem hiszem, hogy meghalok, - mondotta fáradtan, - nem hiszem, hogy meghalhatok. Jönni kell, aki engem mentsen.

- Én az ijedtségtől és félelemtől apámmal együtt sírtam, anyám is keserűségében bele-belemártotta könnyes orcáját a sárba s úgy kiáltozott: Mért adtál szőlőt, Elohim?!

- Sok idő mult el, s már alkonyodott, mikor atyám megint megszólalt: Mégiscsak menjetek fel a dombokra, s nézzétek, nem jő-e valaki valahonnét, aki engem menthetne. Mert különben nem értem.

- Felmentünk tehát a dombokra, de csak szüretelőket láttunk mindenfelé, a must és a szőlő szaga hullámzott a dombok körül, mint a tenger. A nap alkonyi fényénél még egyre tartott a szőlő taposása, tompán dübörgött köröskörül, mintha meg akartak volna rendülni a dombok, s összekeveredett a szüretelők éneke:

Aleluja, aleluja,
megduzzasztotta Adonáj a szőlőszemet,
nagyok legyenek, mint a sikemi kecskék tőgyei,
több bort fejjenek belőle a libbániaiak,
mint a mennyi tejet fejnek a sikemi asszonyok
a fekete kecskékből.

- Oh Adonáj! - kiáltotta anyám, - így fogják kitaposni köveikkel holnap az ő vérét! Oh ki figyel reánk!?

- Hiába nézdegéltünk, nem jött senki az utakon, csak az ének hallatszott mindenünnen, s Adonáj neve ki-kiugrott a dalból, mert azt hangosabban kiáltották a szüretelők, mint a többit.

- Én félelmemben, zavarodott fájdalmamban csak ezt az egy szót hallottam: Adonáj nevét. Zúgott tőle kicsiny koponyám. Magam is elégszer énekeltem, hogy hatalmas, rettenetes, mindenekfelett való, de ott a dombon állva, anyám mellett, úgy hallottam, éreztem, mintha ezzel a szóval: Adonáj nevével akarnák megmagyarázni nekem s anyámnak, hogy mért kell meghalni Esijél atyámnak.

- Nem fogom többé dicsérni ezt az Adonájt, - gondoltam keserűséggel. - Rossz ő, mint Rifát, aki arculütötte atyámat, rossz, mint a vének, mint Hukkót rokonai, rossz, mint atyám taposótársai.

- S letérdeltem s a magam vékony gyermekhangján sírva kiáltottam: - Elohim, Elohim, ha azt akarod, hogy ne higyjen rossznak téged Tekijáhu, mentsd meg az ő Esijél atyját!

- Csak a taposók kiáltozása válaszolt:

Híres a libbániai bor,
Adonáj áldassék!
Sikamlós, mint az olaj,
Adonáj áldassék!
Sűrű, mint a méz,
Adonáj áldassék!
Benne van az egész föld vére,
Adonáj áldassék!
Fényessé teszi orcáinkat, könnyűvé tagjainkat, álmot hoz
és vidám hajnalt, Adonáj áldassék!

- Nem értettem. Azoknak ott vidámságot hoz, atyámnak megkövezést. Gyűlölet támadt kicsiny szívemben, még a szőlőt, a bort is gyűlöltem, még a szagától is irtóztam! S az emberek? Azokat még jobban gyűlöltem. S Adonájt? Őt legjobban! Sohasem fogom dicsérni, sohse beszélek emberrel, sohse érintek szőlőt, s nem iszom bort többé!

- Mire visszamentünk házunkhoz, atyám elaludt kötelékei közt. Köréje ültünk, könnyeink már elfolytak, s most némán bámultunk az alvóra, az égre, a sötétedő házakra. Négyen, akik atyámat őrizték, a házunk mellett ültek, fülük tömve volt fűvel, nehogy megindulhassanak fájdalmunkon, s felváltva, hol az egyik, hol a másik imádkozott:

Kiválasztod közülünk a gyilkosokat,
napfényre hozod lelkük sötétségét,
mindenki tudja és kiáltsa:
aki öl, az haljon meg!

- Nemsokára megjöttek a taposók és a szüretelők mécseikkel és fáklyáikkal, szétmentek a faluban s aki elment körülkerített házunk mellett, bekiáltott: Dicsérjétek Adonájt! S én így szóltam magamban: soha!

- Rifáték háza felől még a sötétség teljessége előtt elindultak a vének a szőlőbe, ahol Hukkót halála történt. Füstölőket és két pézsmamadarat vittek magukkal, hogy a törvény szerint izsópot mártsanak vérébe s behintsék vele a helyet, ahol atyám utoljára játszott velem. S miközben elmentek házunk előtt, ők is Adonájról beszéltek, mormogta. Mintha az összekötözött szárnyú pézsmamadarak is Adonáj nevét rikácsolták volna, mindenütt csak Adonáj és Adonáj, mindenki róla beszél, mindenki rábízza a dolgát, s ő nem jön. Ha a csillagokat néztem, azok is úgy csillogtak: Adonáj. Soha ennyiszer s ily rettenetesen nem hallottam Adonáj nevét. Mintha bogár hull az ember szemébe, aminek valahogy el kell távozni onnét, mintha oly mély seb támad, ami nem maradhat nyitva, mert látod a saját csontodat és utálkozol magadtól is, ilyen volt bennem akkor Adonáj neve. És mégis szívem legmélyén még mindég vártam valamit. Valaminek történnie kell! gondoltam. Vagy ha nem, úgy kiállok a kövezők elé, megátkozom Adonájt és haljak meg én is!

- Fojtott, sápadt izgalomtól remegett az egész testem, újra felmentem a legmagasabb dombra. Csak küld valakit Adonáj!

- Majd Rifát háza körül ólálkodtam. Hátha mégis megindul Rifát szíve!

- Rifát eközben megtért már a szőlőből s a vénekkel együtt vendégei közt udvarában ült. Fáklyáikat a földbe tűzték, s megint csak Adonáj neve hallatszott. Hiába várakoztam, senkisem emelt szót apámért, ültek és énekeltek. Kicsiny öklömet harapdálva, mentem el onnét.

- Amerre jártam, köröskörül a házak előtt mindenütt ittak s énekeltek. Fáradtan tántorogtam vissza atyámhoz.

- Már ébren volt. Rámeh anyám parazsat tett a lába elé, hogy az világítson. Először nem mertem atyám arcára tekinteni. Csak a földre bámultam.

- Ekkor megszólalt Esijél atyám. Lám! Milyen már a hangja! Arcára néztem. Az se vonaglott többé. Csak megtépett szakállán láttam még iszonyú fájdalma nyomait. Vajjon mitől ilyen nyugodt? - gondoltam s még jobban megdöbbentem ettől, mint annakelőtte jajgatásaitól. Ezt is Adonáj tette? Miért?

- Nemsokára megtudtam. Atyám különös álmot látott.

- Édes egyetlen pulyám, - mondotta, - nem onnét jő a veszély, ahonnét az ember sejti, és a segítség se onnét jő. Álomból jött az én segítségem. Mikor elküldtelek titeket fel a dombra, hátha jő valaki, fájdalmam már akkora volt, úgy tetszett, meghalok tőle, még mielőtt megköveznének. S a közelgő álmot halálnak éreztem már. S ez az álom valóban a halál volt, s amit benne láttam, az túl van az én életemen. Amit láttam, ez volt:

- Rifát megkegyelmezett nekem. Cserébe kifúrta fülünket s mind a ketten holtig tartó szolgái lettünk. S nem elég, hogy éjt-nap erősebben dolgoztatott minket, mint barmai közül bármelyiket, még étel helyett is csak korbácsot kaptunk tőle. S mikor könyörögtünk irgalmáért, így szólt: Nem elég, hogy visszaadtam az életedet? - Testem és szívem nyomorúsága megőrlött nemsokára. Hiába áldoztuk fel szabadságunkat. Meg kellett halnom a sok sanyarúságtól, s te rabul magadra maradtál Rifát igájában.

- Megértettem ebből, hogy kettőnk közül csak egyikünk élhet, mert nyilván szorosabb köztünk a kötelék, mint más ember és fia közt. Hiszen öltem miattad! Ezért szakít minket széjjel Adonáj. Téged pedig bizonyára magához akar kötni s én már csak útjában vagyok. Ő él a halálon túl, s ha békességgel válunk el egymástól, ő irgalmas lesz hozzád s az én elszálló lelkemhez is. Ám ha élve maradnék, úgy betelne mindaz, amit álomban láttam, s az sokkal borzalmasabb volt ennél. Így csak te látsz engem meghalni, de te megmaradsz Adonájnál s lelkem iránt megmarad Adonáj irgalma. Adonáj megmutatta a jövőt, hogy a mai napot eltürhessük.

- Oh Esijél atyám! - kiáltottam sírva, - ha Adonáj ilyen, nem jobb volna, ha én is meghalnék? Azt mondod, el kell szakadnom tőled, mert ő akar magához fűzni engem. De én borzadok, félek tőle! Inkább veled halok most már, semhogy hozzákötve éljek. Kérlek, végy öledbe, ha majd megköveznek. Ily félelemmel, írtózással Adonájtól mire való volna nekem az élet? Azt hiszed, valaha el tudom feledni ezt a napot?! Azt hiszed, valaha megérthetem, hogy Adonáj elszakítja az egymást szeretőket titkos tervei miatt, amikről nem is tud az ember? Kicsiny vagyok, de fájdalmam az emberek, és írtózatom Adonáj miatt sokkal nagyobb, semhogy meg akarnék növekedni!

- Esijél atyám ölébe vett és símogatott:

- Várj, amíg megnövekszel Tekijáhu, - mondotta, - s ne félj Adonájtól, mint ahogy én se félek már a haláltól. Amit most nem értesz, csak bízd a jövődre. Majd hozzánövekszel. Csak feledd el a halálomat s annál elébb mulik el írtózatod Adonájtól. Nagy a rettenetessége, de irgalmas. Te már most kikóstolod a rettenetességet s életed eztán egyre édesebb lesz. Oh, nyilván nagy céljai vannak veled Adonájnak! Mert kiket tölt el ily rettegéssel Elohim, ha nem azokat, akikkel célja van?! Mert a legtöbb ember csak az ő eszköze, de van olyan, akivel célja is van. Móseh atyánkat töltötte el ily rettegéssel, Dávidot, a királyt és Illést. Mert akik megösmerik ezt a rettegést, ily korán, mint te, azok sohasem fognak félni az emberek fiai előtt.

- Így beszélt atyám. Én azonban egyre nagyobb borzalommal hallgattam s úgy tünt a parázs világosságánál s az éjszaka sötétségénél, mintha Esiél atyám nem is élne már, hanem csak valami lelke beszélne... Mert elkínzott arca, összetépett szakálla s nyugodt hangja közt oly távolság volt, mintha egyik se tartoznék a másikhoz, s mintha egyik már-már elszakadt volna a másiktól. Oly félelmes volt, alig mertem nézni rá s csak nyögtem: Oh Esijél atyám, mit akarhat velem ő, az Adonáj? Atyám így felelt:

- Adonájnak nyilván nem azok a fontosak, akik összetartoznak, hanem akik egyedül állnak. S ha Adonáj egyedülállóvá tesz téged, ezzel azt akarja, hogy ne taposs soha senkinek szőlőt, ne nyomtass, ne őrölj senkinek, hanem élj szabadon, menj az emberek közé s várd meg, hogy Adonáj mit akar veled. Vésd emlékezetedbe: Mit mond Móseh atyánk a barmokról, amikkel Adonájnak tartozunk. «A barmokon, amiket oltáromra viszel, ne legyen semmiféle iga vagy hám nyoma. Utálkozom a befogott állat húsától...» S ha így van a barmokkal, mennyivel inkább van ez az ember fiával, akit Adonáj magának szánt. Adonáj nem szolgáltatja magát befogott emberek lelkével! Embereknek való szolga az ilyen! Egymásra hagyja Adonáj a befogottakat: cserélgessétek igátokat nemzedékről nemzedékre. De leveszi azokról, akiket magának szánt. Körülkerített engem Adonáj, hogy te majd kerítés nélkül élj, mint azok, akik nem féltik semmijüket, senkijöket. Most csak halálomat látod, de jövőben látni fogod küldetésedet is.

- Atyám elhallgatott. Magába mélyedt. Csak sokára mondta: Csak értenéd, amit mondottam...

- Én így feleltem: Arcodat látom, beszédedet hallom, oh atyám, de arcod mintha már nem élne s beszéded mintha csak valami lélek volna a sírontúlról.

- Így is van, - felelte atyám. - S ezért fontosabb, amit mondok, mint amit látsz. Feledd el, amit látsz, s csak egyet tarts meg: Adonáj magának szánt téged. Meg se várd tehát, amíg megköveznek, hanem már most menj Rámeh anyáddal együtt, hogy a hajnal itt ne találjon. Ebből látni fogja Adonáj, hogy megfogadtuk mindazt, amit világossá tett előttem álomban.

- Ekkor Rámeh anyám is megszólalt: Nevemet említetted, - mondotta, - ezért engedd meg, oh Esijél uram, hogy szóljak alázattal, ahogy az asszonyállathoz illik. Atyám intett s Rámeh így folytatta: Azt mondod, Tekijáhu Adonájé. Én csak egy asszonyállat vagyok, aki holnapra özvegy lesz. Rokonod nincs, aki ágyába venne s ha volna is, jobb szeretem fiadat, Tekijáhut, semhogy felkeressem azt. Álmodban megjelentette neked Adonáj a magad és fiad sorsát, kérlek, emlékezzél: nem volt-e abban valami rólam, szegény asszonyállatról is, hogy a szerint éljek? Atyám elgondolkodott: Hogy is jöhetne asszonyállat Adonáj jelentésébe, - mondotta s most újra hosszú idő után megint sóhajtott.

- Anyám és én hallgattunk. Anyám a félelemtől megfogta kezemet s én is reszkettem anyám sorsáért. Csak nem fog még tőle is elszakítani az az írtózatos Adonáj?! - gondoltam. Anyám pedig sírva fakadt.

- Ne sírj, - mondotta atyám, - neki egyedül kell lennie. De mivel asszonyállat vagy, időt adok neked az elszakadásra. Menjetek együtt, s keressetek együtt valami rokont, kezetekben a tanuságlevéllel, hogy tőlem maradtál özvegyen. Szétszórt minket a szegénység, de úgy emlékszem, Efárimban él egy bátyám, Efrahu, menjetek oda, s ha nem találjátok, keressétek. S míg ezt teszitek, te tanítsd táncolni és énekelni Tekijáhut, s amerre jártok, ő táncoljon s énekeljen, te pedig vedd az alamizsnát, amit az emberek adnak. S ha megtaláltad Efrahut, vagy más rokonomat, aki ágyába fogad, váljatok el s Tekijáhu menjen egyedül a maga útján...

- Rámeh anyám csak ennyit szólt: Megnyugszom Adonáj akaratában, aki asszonyállatnak teremtett. Úgy lesz, ahogy mondottad.

- Akkor jó lesz, - mondotta atyám, - most pedig menjetek a tanuságlevélért, s ha megkaptátok, azonnal hagyjátok el ezt a falut.

- Felkeltünk a földről, utoljára megcsókoltuk atyámat s eltámolyogtunk Géfer háza felé, hogy elhozzuk tőle a tanuságlevelet. Éjfél is elmult már, hátunk mögül atyám éneke hallatszott:

Adonáj, tedd könnyűvé halálomat,
mert te teremtetted a világot,
nincsen semmi része abban az embernek,
csak az engedelmesség...

Fiat adtál, hogy visszaadjam neked,
álmot adtál, hogy megértsem a halál sötétségét,
megnyugtattad a lelkemet,
most már engedd, hogy a testem se remegjen...

Állítsd el testem reszketését,
állítsd el gondolataimat,
s cselekedj helyettem lelkemmel és fiammal,
hadd mondjam: ámen, békesség...

- Nyugodt volt a hangja és csodálatos, én azonban csak iszonyatos borzadást éreztem. Nyöszörögve szóltam anyámhoz: Nem akarok élni ily Adonáj uralma alatt, kérlek fojts meg köntösömmel!

- Anyám simogatott: Oh Tekija, Tekija ne vétkezz, azt hiszed, ha kikerülöd az életet, kikerülheted őt, az Elohimot?

- A házak mellett, amerre elmentünk, az emberek mustot töltögettek tömlőikbe, s atyámról beszélgettek:

- Soshe volt rossz az az ember, mégis gyilkossá tette Adonáj...

- Adonáj vermeivel van tele a világ, - mondotta egy másik, - csodálatos kedve telik az emberek nyomorúságában.

- Különb a kappadóciaiak istene? - felelt egy harmadik, - avagy a sziriaik Adonája, vagy a samáriabelieké? Az se különb, egyformán sanyargatják az embert...

- S míg újra és újra összeborultunk s leroskadtunk anyámmal, egyik háztól a másikig, hallottuk, amint az emberek mindenféle történeteket mondottak egymásnak, hasonlóakat atyám történetéhez. Könnyeimen és fájdalmamon keresztül is hozzám ért beszédjük. Iszonyatos félelmem növekedett s szívem mélyén remegni kezdtem, hogy atyám halálánál még valami borzalmasabb is történhetik, amiről embernek sejtelme se lehet. A beszédek összevegyültek a must erős szagával, beették magukat szívembe, fejembe, s mire elértünk Géfer háza elé, oly fáradt, ijedt, zavart voltam, hogy el-elbotlottam s anyámnak kellett karjaiba venni. Ott aztán lassan elaludtam, de még előbb az álomtól is rettegtem, ami pilláimra szállhat.

- Másnap hajnalban anyámmal már úton voltunk Efárim felé.

- Anyám igyekezett betölteni atyám végakaratát, hanem az én lelkem nem hajlott a tánc és ének felé. Hiába mondotta atyám: ne érezz bántódást halálom miatt, felejtsd el Libbániát, én mindenütt s mindenben csak atyám iszonyú sorsát láttam; rettegésem Adonájtól s gyűlöletem az emberek iránt, ez a kettő élt csak lelkemben összefonódva, mint az ikermagzatok. Napokig sem enni, sem inni nem akartunk, ámde a halálon túl Adonáj rettenetessége állott, s mi inkább választottuk az életet ezen a gyűlöletes földön. Elkerültük az embereket s félig eszelősen bolyongtunk össze-vissza az esdoni fennsíkon, elfeledtük Efárimot, Efráhut, atyám beszédjét, álmát, mindent elfeledtünk, míg egyszer egy napon megszólalt anyám:

- Emlékszel-e arra, mit mondott Esijél atyád? Az ő beszédjére emlékszel-e még?

- Leültünk a porba s fejünket gyötörtük. Anyám remegve, kábán kutatott emlékezetében.

- Jaj, - mondotta anyám, - mindkettőnket megzavart a fájdalom. Mi lesz most már veled, ha arra nem emlékezel?

- Hagyd anyám, - mondottam, - nem gondolok én most semmire, csak a gyűlöletre. Óh csak megnőjjek! s elpusztíthassam Libbániát mindenestül!

- Aztán mégis elvetődtünk Efárimba. Megtaláltuk Efráhut, atyám testvérét. Ő azonban nem akarta ágyába fogadni Rámeh anyámat:

- Csúf vagy, - mondotta, - kiette szemedet a könny, s lerágott a bánat. Micsoda gyermek születne attól, aki mindég megkövezett urára gondol?

- Efárim vénei igazat adtak Efráhunak. S anyám hiába ijedezett atyám végakaratának megszegésétől, velem kellett maradnia.

- Szegény Rámeh anyám, - mondottam, - ezek se mások, mint a libbániaiak.

- Faluról falura vándoroltunk. Anyámat azonban egy percig sem hagyták nyugton lassan visszatérő emlékezései.

- Oh, Tekija, - mondotta, - nem szabad együtt maradnunk. Jobb volna, ha én meghalnék.

- Ha meghalsz, - mondottam, - még közelebb léssz ahhoz a retteneteshez: Adonájhoz.

Rámeh anyám eztán már sem aludni, sem enni nem tudott. Láttam, reá is kivetette hurokját Adonáj. Nemsokára egyedül leszek.

- Néhány nap mulva Keturimban, Siffon szérűskertjében éjszakáztunk. Hajnalban Rámeh anyám így szólt: Esijél atyádat láttam. Szomorú volt s szüntelenül folyt a vére: - Mit fogod még mindég Tekijáhu kezét?, - kérdezte tőlem. - Elereszd őt azonnal!

És Rámeh anyám nem akart többé felkelni.

- Menj Tekija, - mondotta, - majd táplálnak engem a keturimiek, menj, s feledj el engem is.

- A keturimiek, - feleltem, - olyanok, mint a libbániaiak. Éhen hagynak veszni téged.

- Szüntelenül atyádat lássam? - felelte anyám. - S halljam iszonyú perlekedését? Sokkal jobb ennél az éhhalál is.

- S még aznap el kellett hagynom Rámeh anyámat. Mentem egyedül, s ha énekeltem, táncoltam, s kinyujtottam kezemet alamizsnáért, vagy útmenti vetések után, csak azért tettem, hogy gyűlöletemet növesszem Libbánia iránt. Olyan lett gyűlöletem, mint a kincs, amit az ember egész erejével őriz, vagy mint az ágyas, akivel bezárkózik az ember nász idején. Akármit láttam, csak őt kérdeztem: mit szólsz erre, édes gyűlöletem? S ő így felelt: Emlékezzél atyád köveire. Gyűlöletem hízott, s én alig tudtam növekedni. Évek során újra meg újra kérdeztem magamtól: vajjon vagy-e már oly erős, hogy megöljed Rifátot, Hukkót testvéreit? Voltak falvak, ahol megtetszettem, ennek, vagy annak, s így szóltak hozzám: Mit vándorolsz? Gyere, állj be szolgálatomba, dolgozol, s neked adom lányomat.

- Az emberi fajtát szaporítsam? - mondottam, - hová gondolsz? Gyermekem legyen, akivel, ha játszom, gyilkossá legyek?

- Máskor pedig így feleltem: Dehogy is szegődöm hozzád. Te sem lehetsz különb, mint Rifát, s ez a falu, mint Libbánia. - S ahol valami jót láttam, azonnal eltávoztam. - Látszat ez csak, - gondoltam, - mélyükben valamennyien gonoszak, s mindegyiknek van egy-egy kő a szívében. S csak azon gondolkoztam, hogy lehetne az, hogy egyszerre törölhessem le a föld színéről egész Libbániát. Százszor, ezerszer képzeltem el, amint ott állok Libbánia piacán, előhívom Rifátot, Hukkót testvéreit, atyám taposótársait s ítélkezem felettük.

- Egyszer úgy gondoltam, mérget keverek valamennyi tömlőjükbe. Szüret idején pusztuljanak el valamennyien! Aztán varázslókat kerestem, akik megtaníthatnának arra, miként idézhetnék Libbániára sáskaveszedelmet. De egyiket sem tartottam eléggé méltónak haragos lelkemhez. Nyilt bosszút akartam, ami világgá kiáltson.

- S míg így bosszúm módja után vándoroltam, eltitkoltam szándékomat az emberek elől. Élni akartam bosszúmért, megerősödni, s ezért megtanultam beszélni az emberek nyelvén. Ettől kezdve aztán lassanként itt-ott ösmerőseim támadtak, akik szívesen láttak. Éreztem, hogy szívességük halványítja gyűlöletem orcáját, szégyeltem gyöngeségemet s magamat dorgáltam. Hogyan, a sikemiekért el akarod feledni a libbániakat? S ültem közöttük, míg csak ki nem bújt belőlük valami gonoszság. Akkor örültem, hogy felkelhetek, s elmehetek közülök.

- Mikor azt hittem, már elég erős vagyok, hirtelen különös betegség támadt rám. Az étel nem maradt testemben, s mégis folyton éhség gyötört. Ah, mondottam, ez megint az az Adonáj! Elveszi erőmet! Most még bosszúmtól is meg akar fosztani! Azért mégis megindultam Libbánia felé, de Higgoth határánál nem tudtam tovább vándorolni. Összeroskadtam a kut előtt. Az emberek kinn voltak a mezőkön, a nap erősen sütött, eszeveszetten énekeltek a tücskök. Gyöngeségem s a forróság elnyomott és álmot láttam:

- Álmomban nagy voltam, mint egy torony, s úgy volt, hogy elérkezett bosszúm ideje. Csak a kezemet kell majd kinyujtani s akire vetem, az majd meghal. Szüretelés ideje volt s én siettem Libbánia felé, mert úgy éreztem, nem sok időm van. Mintha valami azt súgta volna: Elvégzed bosszúdat, aztán meghalhatsz. Úgy legyen, gondoltam. S egyik hegyről a másikra lépve, vittem Libbánia felé óriási testemet. Rögvest ott álltam Libbánia felett, azon a dombon, ahol a fájdalom napján hiába vártam Adonáj segítségét. Körülnéztem. Csönd lepett meg, mint valami halottas barlangban. Puszták voltak a szőlősdombok, mint Kirját-Jeárim mellett a homok dombjai. Majd a faluból hangos sírás és jajgatás hallatszott: Óh mily rettenetes Adonáj keze, örökös félelemmel kötözi meg az embert, hogy ne mozdulhasson. Sujtol csak, de nem küldi el a szabadítót. Mikor ezt hallottam, felkiáltottam: Hogyan? Valaki már elvégezte volna helyettem? S minél tovább hallgattam a jajgatást, testem annál jobban összezsugorodott s nemsokára olyan voltam, mint a többi ember fia. Lerogytam, ahol állottam. Felesleges vagyok már ezen a földön! - kiáltottam -, szállj ki belőlem lélek! Elrabolta bosszúmat az az Adonáj! Mi teendőm lehet még? S midőn így kiáltottam, hirtelen csodálatos sürgés-forgás, kiáltozás kezdődött a piacon, valamennyien egybesereglettek s éreztem, hogy reám mutogatnak. Félrefordultam, hogy elmenjek üres lelkemmel. A libbániaiak azonban utánam futottak s beértek a lejtőn. Megfordultam. Siralmasak voltak valamennyien, telve fekélyekkel, soványak voltak, reszketősek, szemük véresen csordult, húsuk felpuffadt, csontjuk kitetszett. Mit akarnak ezek? gondoltam. Ime, ez volt, amiért húsz évig sínylődtem. S midőn végignéztem őket, mégcsak örvendezni sem tudtam nyomorúságukon. Még csak harag sem tellett tőlem. Csupán ennyit gondoltam: Mit akarnak ezek tőlem? Ők pedig térdre borultak: ne hagyj itt minket, - mondották -, hiszen te vagy a mi szabadítónk!

- Én, az ő szabadítójuk? S így szóltam:

- Ugyan honnét veszitek ezt?

- Mert olyan a tekinteted, - mondották -, mint aki felül van az emberi dolgokon?

- Töprengve néztem rájuk.

- Mert olyan a tekintetem, - kérdeztem -, mint aki felül van az emberi dolgokon?

- Idegen vagy, - mondották -, a legnagyobb siralom idején jöttél, és nincs tekintetedben félelem. Ezért hisszük, hogy Adonáj követe vagy.

- Hogy volna bennem félelem, - gondoltam -, mikor élet sincs bennem?

- Lehajtottam fejemet, elfordultam, s kifelé mentem közülük. Majd, mivel egyre könyörögtek, visszafordultam s így szóltam:

- Én nem vagyok Adonáj követe, én csupán Tekijáhu vagyok, annak az Esijélnek a fia, akit megköveztetek, mert engem nagyon szeretett, s mivel nem volt egyebe életénél.

- Fejük lejebb csüggedt: Óh jaj nekünk, - mondották -, akit szabadítónknak hittünk, éppen az a mi régi gyülölőnk!

- Ezután elhagytam őket. Ámde néhány lépés után magam sem tudtam, merre és miért menjek.

- Ekkor egyszerre csak atyámat láttam lábom előtt, mintha a földből emelkedett volna elém. Rettentő örömmel kiáltottam, s meg akartam ölelni. Ő azonban elhárított magától. - Ne nyúlj hozzám, - mondotta -, mert másodszor is eltaszítottad magadtól Adonáj kezét.

- Hogyan? - kérdeztem. - Mikor volt az először, hogy ez a másodszor?

- Az először halálom után volt, mikor csak megköveztetésemet vésted szívedbe és befogtad magad a gyűlölet igájába, pedig én mondottam neked, azért tett árvává Adonáj, hogy szabaddá tegyen és őt szolgáld! Másodszor pedig az elébb volt, amikor eltaszítottad a libbániaiak hitét.

- Én kérleltem őt. - Szerettelek téged, - mondottam -, s gyűlöltem őket. Most, hogy Adonáj megnyomorította őket, megszünt a gyűlöletem. De honnét vegyek hozzájuk való szeretetet? Kérlek, ne kívánj tőlem olyasmit, amit elgondolni se tudok! Nemhogy szeretet, élet sincs már bennem! S ha te valami halálon túli országból jöttél hozzám, kérlek, vigyj magaddal engem is! - S megint nekirohantam, hogy megöleljem, ő azonban újólag elhárított magától. - Az örök békesség, - mondotta -, nem olyan könnyű, ahogy azt az ember kívánja. Aki gyűlöli, megveti, vagy nem törődik e világgal, hogy legyen részese egy másiknak? Hogy menjen be a házba az, aki már elfordul a küszöbtől is?

- Ezzel elfordult tőlem, s mikor erőszakos szeretettel utána nyúltam, csak kötelékek maradtak az újjaim közt. Rájuk ösmertem. Ezekkel kötözték atyámat viskója oszlopához azon az utolsó éjszakán. Fogdostam őket és annyira sírtam, hogy szívem gyökerei meglazultak, s kiáltottam: Atyám, atyám, hol vagy? Beteljesítem az akaratodat! Aztán a kötelékekre néztem. És úgy gondoltam, elteszem legalább ezeket, maradjanak velem. Ki tudja, történik-e még egyszer ilyesmi? S hogy ezt gondoltam, lassan érezni kezdtem, hogy álmodok csupán és azon nyomban fel is ébredtem a higgóthi kút mellett.

- Még lebegett felettem az álom káprázata, s mozdulni sem tudtam. Mint iszonyú sáskaraj, zúgott körülöttem a levegő, s mintha unos-untalan valami mélységbe estem volna. S mikor újra át akartam gondolni álmomat, minden egyes gondolatom csak gyöngébbé tette amúgy is sorvadó testemet. Annyira éreztem életem elszívárgását, hogy magam körül tapogatóztam, mintha kezemmel akartam volna visszafogni életemet. Ime, ez az az Adonáj, - nyögtem -, álmot ad, utat mutat, s mielőtt mehetnél, megöl.

- Nemsokára elveszítettem a lelkemet s mire újra felvetettem pillámat, higgóthi férfiak állottak körülem.

- Ki vagy te? - kérdezték. - Olyan voltál, mint a halott. Már a pihe is alig mozgott orrod előtt. Idehoztunk házunkba. Akkor fel akartál kelni és kiáltoztál: hadd menjek Libbániába! Hadd menjek álmom után! - Mi elengedtünk, de te összeroskadtál a küszöb előtt s így szóltál: Atyám a házba ment, s én megbotlottam a küszöbön. Mért helyezted ily magosra a küszöböt, Adonáj? - Akkor visszatettünk fekvőhelyedre, sokáig nem mozdultál s csak Adonáj nevét mormogtad újra meg újra. Most ébren vagy. Mondd, van-e valami kívánságod s aztán beszéld el nekünk álmodat, mert az álom nemcsak azoknak fontos, akik álmodják, de azoknak is, akik azon a helyen laknak. Áruld el álmodat, mert igen jelentős az álom, amit az idegen, szegény és beteg álmodik.

- Csak arra emlékszem, - mondottam -, hogy a halált vártam.

- Ételt tettek elém, ettem belőle s nagyon ízlett, mintha erőt ettem volna s nem ételt. Hanem a borhoz nem akartam nyúlni. S midőn kérdezték, mért veted meg borunkat, így szóltam: megesküdtem rá, hogy sohasem iszom.

- Majd Adonájra s atyámra gondoltam. Ám jól van, - gondoltam -, legyen eztán az álom szerint. Hátha több benne az értelem s vigasztalás, mint abban, mit nyitott szemmel láttam. Hiszen már úgy volt, hogy meghaltam, s most mégis ízlett az étel s nem élek-e? S hogy atyámat álmomban megláttam s majd megölelhettem, nem ér-e ez többet, mint egész elmult életem? Mit veszíthetek? Ha csak még egy olyan álmot nyerek, már az is felér jövendő életemmel. Elhárított, de azért ő volt: - atyám! S nem fogtam-e a kötelékeit? S ha sírtam is, nem volt-e abban több gyönyörűség, mint eddigi egész életemben? Hiszen láttam beteljesedve bosszúmat, s volt-e benne valami örömöm? Nyilván legjobb lesz, ha álmaim szerint élek. Hát ha úgy van valóban, ahogy atyám mondotta: hogy ő a házban van, s én csak szeressem a szöges küszöböt. Legyen eztán úgy.

- Beláttam, minden más, ha a halál árnyékából nézed, más az élet erejében s megint más, ha álom szerint tekinted.

- S hogy megtagadjam régi életemet, mindjárt a félretolt borral kezdettem. Testem ugyan borzadt tőle, de húnyt szemmel, mint ahogy álmodik az ember, leöntöttem a torkomon. S mivel íze ama megköveztetésre emlékeztetett, könnyeim belecsorogtak a borba.

- Mért sírsz? - kérdezték a higgóthiak. Erre elmondottam nekik mindazt, amit magamba rejtettem eddig. S míg beszéltem, a higgóthiak sírtak.

- Rosszul tették a libbániaiak, - mondották. - Higgóthban minden másként történt volna.

- S így szóltam magamban: Ezek legyenek az első emberi könnyek, amiket elfogadsz igaziaknak. A bor pedig felszállt hasamból, szétáradt bennem, édes bódulatot okozott, s jövendő életem könnyűbbnek látszott, mint ahogy eddig éltem. - Akárhogy legyen, - gondoltam -, most már megint van kapocs köztem s atyám közt, s atyámnak nyilván Adonájjal. S a higgóthiaknak könnyüikért elmondottam álmomat is. Csodálkoztak.

- Láttunk már mi is álmokat, - mondották -, de ily tiszta jelentésű álmot bizonyára csak annak ád Adonáj, akit kedvel. Egyél-igyál nálunk, s aztán menj és rázd fel a libbániaiak szívét.

- Néhány napig tápláltak, akkor kicserélték foszlott köntösömet, sarút adtak talpam alá. Megköszöntem nekik, ők megöleltek. - Kérlek, tarts minket emlékezetedben, - mondották -, s ha látomásaidban valaha Higgóthot látnád, jőjj el közénk. Békesség veled.

- Egyenest Libbánia felé indultam. Legyen az álom szerint.

- A sietségtől verítékezve, hetednap megérkeztem Libbánia fölé. Ott azonban nyomorúság helyett vigasság fogadott. Harsogott a völgy a szüretelők énekétől, bőségesebb volt szüretjük, mint valaha.

- Eszelőssé akarsz tenni, Adonáj? - kiáltottam. - Elveszed a megbocsájtásomat is?! Hát nincs igazság abban sem, amit nyitott szemmel, sem abban, amit csukott szemmel lát az ember?

- Meg akartam fordulni, mikor néhányan a közeli dombokról hozzám siettek, körülvettek. Vidáman szólt az egyik:

- Vendégünk ma, aki erre jár. Gyere, mulass velünk.

- Némán tekintettem rájuk. Ekkor a legöregebb köztük felkiáltott:

- Elohimra! Ez a megkövezett Esijél fia! Nézzétek csak, mennyire az apja mása!

- Egy harmadik pedig így szólt: Régóta kerestet az öreg Rifát. Jer csak hozzá!

- Tűrtem, hogy magukkal vigyenek, s Rifát elé vezessenek. Akár a házakat, akár az embereket tekintettem, értelmetlen volt az egész. Rifát rám ösmert s így szólt:

- Mért kódorogsz a világban? Ha atyád vétkezett is, azért te letelepedhetsz nálunk. Hukkóték is megenyhültek már irántad. Ha itt maradsz, legyen tied egy hasítás szőlődombjaink közül, fele árát megadod majd borban, másik felét ledolgozod majd az aratások idején.

- Néztem, amint beszélt. Ugyanaz a gömbölyű, vörös arc, csak valamivel kövérebb s csak néhány ránccal van több szeme szögletén, mint ahogy akkor volt. Csak a haja őszült meg. Ugyanaz a kéz, amely az első követ dobta atyámra. Még csak hangjának a lejtése sem változott meg. Vidám a bortól, s leereszkedő. Íme, ily különbséget tesz Adonáj ember s ember közt.

- No szólj, - mondotta fennhéjázóan. - Azt hiszem, elég nagylelkű vagyok.

- Haljak meg, ha nem gúnyolsz, Adonáj, - gondoltam s nem az embereket néztem, nem Rifátot, hanem hátuk mögé tekintettem, mintha láttam volna, hogy mögöttük van Adonáj, és csak az ő csúfolódása mozgatja és beszélteti ezeket.

- Keserűségemben mosolyra fakadtam. Rifát meglepett haraggal nézett rám.

- Kineveted a jótevődet? - kiáltotta; fölkelt s dühében felém rúgott.

- Öklöm se szorult össze, csak elsápadtam kissé s megtántorodtam. Harag helyett csak mérhetetlen csodálkozás szállt meg. Ekkor Hukkót testvérei közeledtek felénk s Rifátot békítették. Majd hozzám szóltak:

- Kár volt felbosszantanod azt, aki veled jót akart. - Mire Rifát is megszólalt:

- Tűrhettem-e ily arcátlanságot? - Majd csöndesebben mormogott:

- Haragom elszállt, írtsd ki magadból a rosszat, s elfeledem, ami történt.

- Egyikről a másikra néztem. Nem olyanok voltak, mint akik magukból beszélnek, hanem mint a főniciai bábok, olyanoknak láttam őket. Sohasem fogják megtudni értelmüket és igazukat.

- Lehajtottam a fejemet és szó nélkül mentem el közülök. Utánam néztek és így szóltak: Talán eszelős volt?

- Este a tikkoni olajerdőben éjszakáztam. A fák is olyanok voltak, mintha úgy faragták volna őket lombjaikkal együtt, a csillagoknak nem volt meg a maguk fénye, s a madaraknak sem a maguk hangja. Nyilván valamennyien Adonáj szánalmas mozgatottjai.

- Álmomban aztán megint atyámat láttam. Kiáltani akartam: Mondd, mért csalatod magad Adonájjal, mért csalsz engem is, fiadat?

- Mielőtt azonban szólni tudtam volna, ő mosolygott, megölelt, s így szólt:

- Édes egy fiam vagy. Adonájnak kedve telik benned.

- Sírva fogóztam belé: Esijél, atyám, atyám, mért beszélsz így? Hiszen te tudod, mi történt Libbániában? Üresebb a lelkem, mint a rossz ürmérték, amit már csalfa árusok is félredobnak.

- Ő azonban minderre nem felelt, mintha nem is hallotta volna. Csak tovább mosolygott s így szólt:

- Hol van a fiad? Tekijáhu!

- Nekem, fiam? - kiáltottam. - Meghalnom engedj, hogy veled lehessek!

- Hozd nekem a fiadat, mondotta Esiél atyám, mert már a küszöbön állasz.

- S mikor magyarázatért kérleltem, megint csak mosolyogni tudott s ahogy újra hozzáértem, felébredtem.

- Küszöbön állok, - gondoltam, - s fiamat hozzam? Olyan ez, mint a többi. Értelmetlen s nem embernek való. Fiam legyen, asszonyt vegyek, szenvedéseimet hagyjam rá örökül, s ezt a földet? Magamban voltam az erdő mélyén s mégis fölkiáltottam: Mihez hasonlítsam ezt a földet, hogy mindjárt csúffá ne tegye mindazt, amit róla mondok? Látom már, olyan az ember, aki álmodik, mint a napsütötte víz: fölszáll az ég felé titokban, de ott összegyűjtik a szelek s visszazavarják a föld bensejébe: Ki hívott téged? S a föld benseje felszorítja megint a földre, mígnem megint jő a nap. Boldog csak az, aki sohasem álmodik, hanem csak él, vagy aki sohasem él, hanem csak álmodik. Hanem már volt-e egy is csak ilyen, vagy amolyan? Mert aki maga nem is álmodik, kíváncsivá lesz a más álmaira és megretten azoktól. Mint a higgóthiak. Aki pedig álmai után menne, csodálatba ejti, vagy megríkatja azt a föld, hogy előbb-utóbb eszelőssé lesz. Így voltam én is a libbániakkal. Lám, szüntelen két munkát végez az ember. S egyiket sem tudja abbahagyni, hogy legalább a másiknak a végére juthatna s megnyugodna. Így aztán egyiket sem végzi el, s mind a két munkájának egy lesz a vége: félelem és magánosság. Félelem a haláltól s az álmoktól, magánosság az emberek közt.

- Tovább vándoroltam. Fontosabb lett előttem az éjszaka, mint a nappal, s mindegyik alkonyatkor újra s újra vártam, hátha újból megjelenik Esijél atyám, s megmagyarázza azt, amit nem értettem: a fiút és halálom óráját. Ámde Esijél atyám nem jött többé. Jöttek álmok, de egyik sem szólt sorsomról, s atyámnak nyoma sem volt bennök. Várakozásomat faluról falura hordoztam. Ámde alig-alig vegyültem az emberek közé, mert mindaz, amit cselekedtek, értelmetlennek látszott lelkemben. A higgóthiak azonban közben szétvitték elmondott álmom hírét s nemsokára, amerre megfordultam, utánam jöttek: kérlek, mondd el álmaidat. - Hát mit is tegyek addig, amíg atyám jön? - gondoltam. - Elmondom álmaimat, talán javukra szolgál. Hiszen mit tudja az ember, kinek mi szolgál a javára?

- Voltak falvak, ahol álmaimat valóban hasznukra fordították az emberek, ezek aztán szívesen láttak, ha újra megjelentem határaiknál, s így szóltak: jó álomlátó vagy, Tekijáhu. Másutt azonban, ahol álmaim használatából káruk származott, rám támadtak: hamis megrontó vagy, Tekijáhu! Mindkettőjükön mosolyognom kellett. Mert hiszen én egyforma szívességgel adtam ezt és azt az álmomat is kezükre s eleve megmondtam nekik: engem ne hibáztassatok, én magam sem tudok eligazodni se a nappalban, se az éjszakában. Ámde látva a sok visszásságot, ami álmaim nyomán sarjadt, magamba zártam azokat. Gondoltam, legalább nem szaporítom a zavart, amiben az ember amugy is születéstől fogva van.

- Ettől kezdve elveszett náluk becsületem nagy része.

- Mire való vagy? - kérdezték. - Nem dolgozol, sarjadékod sincs, álmot se látsz, csak mosolyogni tudsz hiábavalóságodon.

- Ezért aztán nemsokára mosolyomat is elrejtettem előlük, csak ott mosolyogtam, ahol amúgy is mosolyogtak. Ám ahol sírtak, ott nem mutatkozhattam, mert ha mégis megtettem, felháborodtak: mi keressz itt? - mondották -, csak azért jössz, hogy mutasd: semmibe sem veszem a dolgokat s a világot?

- Elmondom nekik életemet, - gondoltam -, hadd tanuljanak. Ők azonban így szóltak: Ez csak a tiéd. Más a miénk.

- Ebből megértettem, hogy az ember nemcsak saját fájdalmainak gyümölcsét nem élvezheti, hanem még a mások szenvedéséből sem ehet. Mert ami az emberből nő, származik, növekszik, vagy elhull, mindazt valamikép hasznára fordítja az ember. Egyedül csak a szenvedéssel nem tud mit tenni. Olyan az, mint a fű a szikla meredékein, maga az ég veti, ő is aratja le, emberi kéz hozzá nem férhet. Olyan, mint a fa, amelyik belőled nő, de nem látod se gyümölcsét, se tetejét, nyilván csak az ég madarai fészkelnek azon. S micsodák vajjon az ég madarai? Nyilván az olyan álmok, aminőket én is láttam. Az emberből nő a szenvedés, az ember öntözi könnyeivel, de az álmok, az ég madarai lakják, ők híznak rajta, anélkül, hogy tudhatnád, miért. Még éneküket se érted, röptüket se foghatod el. A fájdalom s az éjszaka sötétségében jönnek s mennek. Nyelvük, táplálékuk semmihez se hasonlítható.

- Így gondolkodtam s nem beszéltem többé se álmomról, se életemről, sem a szenvedésről.

- Úgy láttam az embert, hogy mindegyik sziget a saját vérének tengerében s egyik sem láthat túl a saját vérén. Úgy van itt is, mint az égen, s miként ott a csillagokat a sötétség tartja össze, úgy az embereket e földön is csak a sötétség tartja össze, az élet és a halál sötétsége.

- Évről évre, napról napra úgy éltem: ez lesz az utolsó. Nem kellettem az embereknek, s nekem sem kellettek az emberek, nem szomjaztam sem a nappalra, sem az éccakára. De hiába nyugodtam le. Felkelt a nap, s felkeltett engem is.

- Így volt ez hosszú évekig. Alámerült belém minden, de nem jött föl belőlem semmi.

- Erdőből a sivatagba, sivatagból a Kirját-Jearem-i katlanok fái közé mentem s ültem, mint fű a füvek, fa a fák között. A madarak is meglátták rajtam: Ímé, ebből hiányzik az emberi élet! S jöttek, hogy fészket rakjanak gyapjas fejemen, vagy hogy felüljenek testemre, mint ahogy sziklákra szoktak ülni figyelni a fák rezzenéseit és a szelek járását.

- Egyre jobban megnövekedett körülem a madarak s növények élete, oly neszt is hallottam tőlük, aminőt fülem annakelőtte meg nem foghatott. S ahol azelőtt azt hittem, csönd van, ott minden telve volt a férgek életének neszével. Beláttam: nincs csönd és nyugalom, amíg a lélek a testhez, a test a földhöz tapad. Meg tudtam különböztetni a kamosfa susogását az elizfa hangjától, s mindegyik más és más volt, ha a déli szél fújta s más, ha a keleti szél taposott rájuk. Jól hallottam, ez a nőstény pézsmamadár dallama az étkezés után, ez a hímé alvás előtt. S mindegyikben külön különbség volt még aszerint is, hogy micsoda fán vagy szikla tövén fészkel. Ez az egész - gondoltam -, ami különbséget tehet az ember a világ dolgai közt. Magukhoz kötötték figyelmemet és el se engedték többé.

- Olyan lett az élet körülem, mint valami élő sövény, s úgy éreztem, valaki nagyon hallgat a sövény mögött. S végigfutott rajtam: ez talán az Adonáj! Szerettem volna legalább lélekzetét megfogni lelkemmel, s ettől lelkem olyan lett, mint egy - egy fül, s lehunyódott a többi. Hallgattam, hallgattam lelkemmel, ámde vastag, sűrű volt a sövény, és ama lélekzet egyre távolibb, lelkem pedig egyre gyöngébb. S mint véka alatt a láng, ha megevett maga körül minden levegőt, elalélt lelkem a saját hallgatásától... S az, ahogy akkor voltam, nem hasonlítható sem az álom, sem a halálos betegség elaltatásához...

- Ekkor, mintha igen messziről lassan ráfújtak volna arra a már-már kialvó lángra, lelkemre, úgy érintett valami susogás, ami egyre növekedett, mígnem olyanná lett, mint Esijél atyám suttogása: Tekijáhu, kelj fel, Tekijáhu... Ámde én hiába erőlködtem, s ahogy magamra néztem, láttam, szőlő lepett el, oly sűrűn borított, kötözött össze, hogy csak a fejem látszott ki belőle. Indái vastagok voltak, mint a kötelek, s a fürtjei súlyosak, akár egy malomkő. - Segíts, Esijél atyám! - mondottam - hol késtél oly sokáig? Lehajolt hozzám s így szólt: Hiszen csak az imént voltam nálad! - Majd leszakított atyám egy fürtöt, összesajtolta markában s ajkamhoz nyujtotta nedvét. - Idd - mondotta -, ettől erős léssz s szétszakíthatod indáidat. Megízleltem s elborzadtam. - Hiszen ez a Rifát szőlője! - kiáltottam. - Ez az ő íze! - Amíg meg nem iszod - felelte atyám -, nem segíthetek rajtad. Mert Elohim így üzeni: Láttam Tekijáhut fájdalmában, gyűlöletében, megbocsájtásában, zavarodottságában, hallgatásában, most még csak vígságában akarom látni. S akkor hozzám jöhet. - S atyám új és új fürtöt sajtolt ujjai közt, nyujtotta a nedvet s én irtózva ittam, de ínyem kivetette magából. - Atyám sírva fakadt: Oh jaj! - mondotta - még inni sem tudod? Pedig még vigadnod is kell tőle! Menj Libbániába s ha szüreti ünnep lesz, mulass velük! - Libbániába? - nyögtem - hogy minden újra ébredjen bennem? - Minden ember fiának van egy ilyen helye - felelte atyám -, ahová újra és újra vissza kell térnie egész életében, mert onnét nyílik a kapu Elohimhoz. Erre az útra most ne menj egyedül. Válassz magadnak utitársat, aki olyan legyen, mintha a fiad lenne.

- S mikor kérdezni akartam tőle: hol találom azt az utitársat? - csak így szólt: Tekijáhu... Tekijáhu...

- S egyre halkabban hallatszott ez, s megint olyanná lett, mint ami volt: susogássá. Ez a susogás pedig megerősödött, de már nem az atyám hangját hallottam belőle. Átváltozott a madarak és növények hangjaivá. Oly lassan s észrevétlen, mint ahogy az ember őszül. S ez kábított engem sok ideig. S e neszben álmom hol el-, hol felmerült, jó idő múlt el, mire világossá lett, amit láttam, s megint sok idő, amíg megoldódtak a tagjaim, s elindulhattam fiat keresni útamhoz.

- Messzire kerültem azóta Libbániától s ahogy az időt számítottam, úgy találtam, ha jól sietek, éppen a szüreti ünnepre fogok odaérkezni. Örömmel mentem egyik falutól a másikig, az emberek kint álltak az utcákon: ni, a Tekijáhu énekel! - mondották - bizonyára valami különös dolog történt vele. Hol voltál oly sokáig?

- Fiat keresek - mondottam.

- Ők azonban mosolyogtak.

- Ugyan, mire való egy ily öreg embernek fiú?

- S megint jártam-keltem szürettől-szüretig, de sehol sem akadt senki, aki fiam akart volna lenni s velem vándorolni.

- Sok idő multán találkoztam aztán veled, Mikáél. S midőn így szóltál első látásomra: Ej, ép olyan vagy, mint a nagyatyám, aki megholt s akit nagyon szerettem, ebből megértettem, hogy valóban teljesedni fog nemsokára, amit atyám ígért, s te vagy az, aki majd mint fiam velem fogsz jönni Libbániába.

- Íme, eljött az idő - gondoltam -, midőn az álom s ébrenlét dolgai összeillenek, alig van köztük valami hézag, csak annyi, hogy nem fiat találtam, hanem szinte egy unokát.

*

Mikáél az elbeszélés közben hol elsápadt, hol kipirult. S most, hogy Tekijáhu elhallgatott, mint valami megdöbbent visszhang ismételte utolsó szavait: Eljött az idő, midőn az álom s ébrenlét dolgai összeillenek... S magában elrémülve gondolta:

- Csak nem ez lesz Tekijáhu utolsó útja?...

Aztán hosszú ideig csak sarujok surlódása hallatszott a füvön.

Majd megszólalt Mikáél:

- Oh, kedves Tekijáhu, sokkal kisebb az én szívem, semhogy beleférhetne a te nagy életed. Érzem, hogy te valami kiválasztottja lehetsz Elohimnak, szeretném mondani, ne menj még Libbániába, jajgatnék szívesen: jer és járd be velem mindazokat a földeket, amiket bejártál egyedül. Kiáltanék: ezen után kitől fogok én bölcsességet hallani, ha te elmégy!? De hogy merném felnyitni a számat az ellen, amit te beteljesedettnek látsz?! Mikor az álom s ébrenlét dolgai összeillenek, hogy merjek közéjük tolakodni én?

Eztán megint mind a ketten hallgattak, majd Tekijáhu nehezen és lassan mondotta:

- Bizonyára tudod, mennyire szeretlek téged. Én pedig már annál az álomnál is többet tudok. Tudom, miért izente Elohim atyámmal, keress utitársat. Mert kikóstoltam mindenféle szenvedést, csak még ezt az egyet nem éreztem: amit atya érez a fia iránt, mikor azt el kell neki hagyni ezzel a gondolattal: neked is, fiam, egyedül kell bejárnod az életet, magányosan, mint ahogy én tettem... Van itt már valaki, akit szeretek magam mellett látni, de lám, csak azért találtam, hogy az ő első útja az én utolsó utam legyen... Ezt a szenvedést még nem éreztem, nyílván ezt is el kell hordoznom.

És lassan térdre ereszkedett Tekijáhu:

- Óh, bár hagyhatnék reá valami örökséget! - kiáltotta. - Valami olyat, ami több minden bölcsességnél, mert melyik az a bölcsesség, amit föl nem fal a fájdalom, ha majd jönni fog.

Mikáél hozzátérdelt:

- Hiszen már nekem adtad - kiáltotta - azt a bölcsességet, amit nem fog felfalni a fájdalom!

- Mi volna az? - kérdezte Tekijáhu - mert én magam sem tudom.

- A szereteted - felelte halkan Mikáél.

Jó ideig egymás mellett térdepeltek, Tekijáhu lassan elfordult, majd Mikáél így szólt:

- Nem tért-e vissza hozzád atyád, Esijél, a halálon túlról is. S nem azért volt-e ez, mert szeretett téged? S nem ő, Esijél atyád hozott-e egybe minket? S mért tette volna ezt Esijél atyád, ha nem azért, hogy majd te is úgy tehess velem, mint ahogy ő cselekedett te veled? Éppen ezért kérlek, ne is bánkódj miattam, mert hiszen már egyenes az életem, mint a cédrus.

Tekijáhu elgondolkodott:

- Bár igérhetném ezt neked, Mikáél, de vajjon elég-e ehhez a szeretet?...

- Én hiszem ezt... - felelte Mikáél.

Eztán hosszú ideig szótlanul csak tovamentek a fennsíkon. S minél jobban közeledtek a völgy felé, ahol Libbánia feküdt, Tekijáhu annál erősebben támaszkodott Mikáél jobbjára. Egyikük sem akart többé beszélni a jövendőről, s Mikáél látta, amint nemsokára kibújt a régi, tiszta, ravaszdi mosoly Tekijáhu szája szegletéből, a támáni mosoly, amellyel először látta Tekijáhut. Most már tudta Mikáél, mi mindent rejt ez a mosoly, s látta, hogy amíg mentek, harcolt ez a mosoly az öreg Tekijáhuval, míg átlépte arcának árkait s elfoglalta ezt föl egészen a homlokig.

Már érezték a szőlők illatát, ami a völgy felől szállott feléjük és nemsokára elérték a fennsík peremét. Alánéztek a völgybe.

- Megnagyobbodott - mondotta Tekijáhu -, alig ismerek rá! Mintha egy másik falú volna. Nem tudom, a szemem, vagy az idő teszi ezt.

Majd, midőn a megszedett dombokra pillantott:

- Hogyan? - mondotta - már szüret után vannak? Rosszul számoltam volna az időt?

Felemelte botját. A szombatok s hónapok voltak rávésve arra, szürettől szüretig.

- Az időt jól számoltam - mondotta Tekijáhu. - Nem lehet máskép, mint hogy azóta korábban érik a szőlő ezeken a dombokon. - Majd elgondolkodott:

- Adonáj akarata mindég más és más, sohasem lehet őt utolérni. Menjünk le hozzájuk.

Elindultak egy keskeny kígyózó, kanyargó ösvényen. A házak egyre nagyobbodtak.

- A dombok olyanok - mondotta Tekijáhu -, mintha már szüreteltek volna, s az udvarokon mégse látom a szüreti vendégeket, sem a szüret nyomait. Se vígasság, se gyász. Csönd, de nem a nyomorúság csöndje.

- Óh, kedves Tekijáhu - mondotta Mikáél. - Miért töprengünk? Közéjük megyünk s így szólunk: Jöttünk, hogy veletek ünnepeljük a szüret ünnepét. S ha ők már korábban ünnepeltek volna, majd megmondják! Mi pedig így szólunk: adjatok csak azért egy kis bort a szomjas vándoroknak, hadd köszöntsünk titeket, Adonájt emlegetve!

Az ösvény kanyarulatai most elfedték előlük a falút, aztán leértek a völgybe s jobbra tértek, az útra, mely egyenest a faluba vezetett. Ekkor Mikáél a dombok felé mutatott:

- Micsodák azok ott a dombok oldalában? Mint a barlangok. Vagy talán oda temetik a halottaikat a libbániaiak?

Tekijáhu arrafele tekintett:

- Valóban halotti barlangok, nem tudom, hogy lehet ez, mert az én időmben a holtakat a dombok mögé temettük!

Ekkor hátuk mögött tevések dobogása és kiáltozása hallatszott. Idegen kereskedők voltak. Tevéik rakva üres tömlőkkel. Tekijáhu megismerte beszédjükön, hogy samáriaiak.

- Áldassék az istenetek! - kiáltották feléjük a tevések - és mondjátok csak: ez a falú a híres ború Libbánia?

- Igen. Libbánia ez - felelte Tekijáhu. - Ti pedig mondjátok: mért kereskedtek erre?

- Üzenetet hozott nekünk Semah, Kusájtól, Rifát fiától: Jertek és vegyétek meg borainkat. Eddig megittuk, eztán pénzért adjuk.

A tevések tovaügettek, Tekijáhu megállott:

- Valóban így volna? - mondotta. - Oh Mikáél! Vajjon mit rejtett e mögé Adonáj? Legyen azonban bárhogyan, mutassunk vidám orcát s egyikünk se szóljon arról, ami itt valaha történt.

Beértek a faluba. S ahogy elhaladtak a házak mentén, az udvarokon egy férfi se volt, csak a betegek, az asszonyállatok s a gyermekek. Ezek pedig szomorúan ültek és siránkoztak. S midőn Tekijáhu megszólította őket, így feleltek:

- Jaj nekünk! Bezárták uraink a bort, a hegyek oldalába, mint a halottakat.

S mikor Tekijáhu tovább kérdezősködött, így folytatták:

- Kusájnak, Rifát fiának a terve volt ez. Összegyüjtötte urainkat s így szólt: Mire való ez a hétnapi szüreti ünnepelés és a nagy vendéglátás? Tékozlás ez! Nem jobb volna inkább meggazdagodni borainkon? Itt az idő, hogy ezt is megkíséreljük! Ne igyatok, ne csődítsetek vendégeket, s ne csereberéljünk ily híres bort holmi fűszerekért. Gyüjtsük össze borunkat s én majd hozatok kereskedőket, akik megveszik aranypénzen! S addig beszélt Kusát nagy fenszóval urainknak, míg azok meghajoltak. Hír ment a szomszéd falvakba: Libbániában nincs ünnep, nincs vendéglátás! Harmadik szombatja már ennek, azóta csak szomjaznak uraink s mégsem isznak. S szomjúságuk elfojtott kínját rajtunk, szegény asszonyállatokon s gyermekeiken bosszulják meg.

- Látom már - kiáltotta Tekijáhu -, önmagukkal is gonoszul bánnak a libbániaiak. Arculütik atyáik szokásait, Adonáj parancsolatját. Felebarátjaik, szomszédjaik helyett, idegen kereskedőkkel ülnek össze s ünnep helyett vásárt csinálnak a borral, csakhogy meggazdagodhassanak. Oh Mikáél! Vajjon vigadhatunk-e velük, ha ők is nem vigadnak? Ezért hát vigasságra kell őket térítenünk! Én azonban gyönge vagyok, hogy rájuk kiáltsak s ha szólnék, félek, még belekeverném elmult szomorúságaimat. Inkább hát hallgatok s rád bízom a beszédet.

Mikáél az asszonyokhoz hajolt:

- Ne siránkozzatok. Majd mi vigasságra búzdítjuk őket! Lelkünk rajta, meg fogják inni boraikat!

Ezzel mindketten tovább mentek a piac felé; Libbánia valamennyi férfia állott ott egybegyűlve s mindnyájan a tevésekkel alkudoztak. Tekijáhu körülnézett:

- Egyet sem ismerek - mondotta halkan -, ez már teljességgel újabb nemzedék.

Mikáél megörült az új s új embereknek. Elővette iszákjából magaszerkesztette sípját, s rákezdte:

Ellala, allalju!
Fáradtra taposták a lábukat a szőlőn a libbóniak,
Túlcsurogtak kádjaik,
A föld is csettintett nyelvével, mikor megízlelte,
S Adonáj elégedetten nézett a libbónok telt tömlőire.
S így szólt Tekijáhunak, s Mikáélnak, a kalásztépőnek:
Eriggyetek, kívánjatok nekik boldogságot,
Tömlőik soha ki ne foggyanak,
Jövőben se rágja féreg szölőjüket,
S lelküket a szomorúság...

Tekijáhut megragadta Mikáél buzgó éneke, s nemsokára halkan bele-belezümmögött.

Mikáél tekintete arcról arcra rebbent s pillantása így szólt éneke mellé:

- Mikáél boldog, amiért ily gyönyörűséges földet adott nektek lakásul Elohim, ti pedig engedjetek egy kis helyet szívetekben az öreg Tekijáhunak.

Ám a libbániaiak arca egymásután mintha visszataszította volna Mikáél pillantásait. S Mikáél nemsokára tanácstalanul, együgyűen nézett Tekijáhura, éneke ellankadt, majd elhallgatott.

Tekijáhu kérdőn nézett vissza fiatal társára. Békülésének a vágya egyre jobban remegtette, buzdította bensejét, s hogy Mikáél elhallgatott, Tekijáhu egyre hangosabban énekelt.

Hanem a libbániaiak mintha nem is látták-hallották volna az idegeneket. Alkudozásuk zsivaja a tevék körül egyre jobban növekedett, s teljesen elnyelte a két vándor énekét. Ekkor elhallgattak.

Kusájnak, Rifát fiának a hangja túlkiáltotta a sokaságot:

- Ne engedjétek megnyúzni magatokat! Öt siklusért? Inkább álljon a bor, vagy igya meg a föld!

- Hallgassatok rám, libbániaiak! - kiáltott a tevések legöregebbike - híres a borotok, de másutt is jó volt a szüret! Sok a bor mindenütt! Mért fizessük akkor oly drágán?

Kusáj visszakiáltott:

- Ez Adonáj áldása! Mi közösöd van vele? Megáldotta tőkéinket, mert sokat imádkoztunk és dolgoztunk, s nem azért, hogy ti olcsó vásárt csináljatok.

A tevések fölkiáltottak:

- Egyszerre akartok meggazdagodni borotokból? Megbánjátok, libbániaiak! Legyetek emberségesek, vagy felserkentjük tevéinket s többé sohase jövünk!

- Majd jönnek más tevések! - kiáltotta Kusáj. - Majd visszajöttök ti még a híres libbániai borért! - S valamennyien a libbániaiak mellüket verték s a dombokra mutogattak barlangjaik felé. - Olyan bor nincs több, mint a libbániai!

- Nem a ti érdemetek! - kiáltották a tevések - hanem a földeteké! - S nehányan közülök máris felserkentették tevéiket. - Majd veszünk bort Bildadban, vagy Sukkótban!

Mikáél kétségbeesetten tekintett a dombok felé s úgy tünt neki, mintha azok lassan rázkódni kezdenének, akár az állatok, amiket bogarak kínoznak: Óh, Elohim, vedd le rólunk a szőlőtőkét, csípnek minket s csípik a libbániaiakat, aztán hadd mozduljunk el innét, s hadd lássák a libbániaiak, hogy nem az övüké, ami az övüké. S ahogy ez átrohant Mikáél lelkén, fölkiáltott:

- Libbániaiak! A szegényeket hallgassátok meg! Tegyetek minket bíróul! Jól ítél az, akinek semmije sincs!

A libbániaiak haragosan néztek a két vándorra.

- Mit akartok itt, ti kalásztépegetők?! - kiáltottak Mikáél felé.

- Óh, libbániaiak, én csak egy idegen vagyok, ám azért jól tudom, máskép történt itten atyátok idejében. Nem eladásra szüreteltek atyáitok. Ezek a dombok nem vásári zsivajt visszhangoztak, hanem vendéglátástól, énektől, tánctól voltak hangosak! Íme, itt van az én kedves öreg atyámfia, Tekijáhu, bizonyára nem ismeritek már őt! Ő azonban eljött közétek, hogy öreg napjaira fölviduljon közöttetek. Sokat szenvedett, mire ide elérkezett. Igen szomjas ő a ti szívességetekre. De hogy vídámodjon fel közöttetek, ha ti magatoktól is megtagadtátok Adonáj áldását!? Óh, libbániaiak, ne tegyétek ezt!

Tekijáhu földresütött pillával várt. A libbániaiak pedig meglepetten zsivajogtak, és Kusáj Mikáélhoz lépett:

- Te jössz minket dorgálni? Ki hívott téged? Vagy talán Sámuel, avagy Illés vagy te? - Erre valamennyien kiáltották:

- Igazsága van Kusájnak! Ki hívott téged? Meg akarod rontani vásárunkat?

- Magatok rontjátok meg magatokat! - kiáltotta Mikáél - mikor eltemetitek atyáitok emlékezetét: a vídám szívességet. Atyáitok emlékezetét temetitek, de a koporsó saját életetek! Fekete és néma és zárt lesz eztán a ti életetek! Óh, ha temettek, legalább megszaggatnátok ruháitokat s kiáltanátok: Megöljük atyáink emlékét, és gazdagságunkat hízlaljuk! Nem kell nekünk a szívesség, vídámság, ünnep, szomszédok, tánc és ének, siklusok kellenek nekünk, csönd és komorság, ami a holtak barlangjában van! Ám, ha ti nem gyászoltok, megszaggatom én a köntösömet! és kiáltom: Eltorlaszoltátok szíveteket, borotokat, Adonáj is el fogja torlaszolni ezeknek a domboknak a méhét s nem terem itt többé szőlő!

Kusáj veszett dühvel kiáltott:

- Elhallgass! - s megragadta Mikáél köntösét. - Bort akartok, gaz ingyenélők? Verítékünkön akartok vídámodni? S mivel állotok felkopik, hát dorgáltok? Átkozódtok? S tetetitek magatokat, mintha prófétálás volna a dolgotok?

Mikáél odaengedte köntösét s megfogta Kusáj kezét:

- Óh, Kusáj, Kusáj - mondotta -, nem egy-e az igaz beszéd, akár vídámságra szomjas szegények, akár az ítélő Illés szájából jön?

Kusájt felháborította Mikáél érintése. Elrántotta kezét:

- Fickó! - kiáltotta. - Kezeddel akarsz engem kényszeríteni?

De Mikáél újból feléje nyújtotta kezét:

- Békességgel érintettelek - mondotta, és oly szelídséggel nézett Kusájra, mintha pillantásával a szívét nyújtotta volna feléje. - Sohse volt erőszak bennem, csak te tettél erőszakot atyád fiai szívén, óh Kusáj!

Kusáj szeme sötét volt s zavarosan cikázott. Mikáél úgy érezte, hogy neki egész addig kell nézni ebbe a szembe, míg csak meg nem látja benne Kusáj szívét. Tekintetük sokáig mélyedt egymásba s ekkor Mikáélnek úgy tünt, hogy Kusáj szeme olyan, mint a vakoké: véres és fekete mélység. Rémült szomorúsággal meredt belé és fölkiáltott:

- Jaj, Kusáj! Jaj, Kusáj!

- Szemével akar megrontani az átkozott! - kiáltotta Kusáj, s megragadta Mikáél fejét. Mikáél mozdulatlanul tűrte.

- Nézzétek a szemét, libbániaiak! - kiáltotta Kusáj. - Rontó szeme van! Elohimra, ugyanaz, ami Uziélnek volt, aki el akarta tántorítani fiainkat, hogy a pogány rómaiak zsoldjába szegődjenek.

A libbániaiak mind Mikáél köré gyűltek. Szemüket rámeresztették.

Tekijáhu kezét tördelve, magában siránkozott:

- Oh jaj, mit akarsz vele is, Adonáj? Hiszen itt vagyok én! - S ide-odafutkosott a libbániaiak közt, lábukat ölelte, köntösüket, rángatta:

- Oh csak tegyétek, ahogy akartátok! Oh, csak csapjatok jó vásárt! Ti meg, kedves tevések, csak fizessétek, vegyétek boraikat!

Mikáél nyugalma, Tekijáhu könyörgései, atyáik fölidézett emléke, a tevések suttogása megzavarta a libbániaiak egy részét. Tétován néztek Mikáélra, Tekijáhura, egymásra és Kusájra. A tevések pedig összedugták fejüket.

- Nem tudni, kicsodák ezek. Talán valóban rontószeműek.

Az öregebb tevések pedig így szóltak:

- Nem jó efajta bort venni, amit az ilyen emberek megdorgáltak s ami miatt megszaggatták köntösüket. S a libbániaiak felé így kiáltottak:

- Jobb, ha atyáitok szerint cselekesztek, libbániaiak. Mi meg majd megyünk Bildadba.

Kusáj felordított s ellökte magától Mikáél fejét:

- Ennek a megrontószeműnek hisztek?

A tevések azonban felkorbácsolták barmaikat:

- Sulyos teher az ilyen bor! - kiáltották - félünk hazatérni ilyen borral. Az ilyen borból sokat kell elfüstölni Asadód istennek.

Kusáj tajtékzott:

- Az ilyesek szavára adtok?

A tevések azonban fejüket rázták:

- Kapunk olcsóbbat Bildadban, s nem kell rettegnünk. - S mielőtt bevárták volna Kusájék válaszát, elügettek, hogy még alkonyat előtt biztos helyre érkezhessenek.

Kusáj hiába kiáltozott utánuk:

- Öt siklusért! Négyért! - Elnyelte hangját a tevék pora és robaja.

Kusáj egész dühével Mikáél ellen fordult:

- Átkozott! - kiáltotta, - üssük valamennyien! - s öklét rázva, Mikáélra rohant.

Hanem Tekijáhu átölelte Mikáélt, elfödte testével s így fogadta Kusáj ökölcsapásait. Ám e csapásoknál sokkal jobban fájt Tekijáhu szíve Mikáél sorsa és Libbánia miatt. Arca eltorzult, elvesztette szíve biztosságát, köd borította be gondolatát, mintha a föld kicsúszott volna lábai alól, hirtelen megrokkant, keze lecsúszott Mikáélról, és Tekijáhu a földre roskadt. Arcát a földbe temette:

- Látom már, - kiáltotta, - ez Adonáj akarata, de te fuss, Mikáél! - S arcát a földbe temetve, mozdulatlanul feküdt Mikáél lábainál. Mikáél azonban nem mozdult. Most már ő tűrte Kusáj ökölcsapásait.

- Óh, Kusáj, Kusáj! - kiáltotta, - részeg vagy te a gonoszságodtól! Nem engem ütsz, hanem magadat ütöd. A dombokat ütöd, amik bort adtak, hogy vidám légy, te pedig gonosszá lettél tőlük! Ütöd a felhőt s a napot, amik meleget adtak, és érést szőlőidnek!

Ekkor Kusáj kifáradt, keze lehanyatlott és a többiekhez fordult:

- Ti mért nem ütitek őket?

A libbániaiakat azonban visszatartotta Mikáél tűrése s csak mormogtak vagy kiáltoztak:

- Úgy kell nekik!

- Szégyellem magam miattad, Kusáj... - mondotta Mikáél, - szégyellem magam, mintha én ütöttelek volna tégedet! Óh Elohim, hová bújak szégyenemben? A földbe törlöm arcom szégyenpirosságát! - S Mikáél leborult Tekijáhu mellé.

S mivel a libbániaiak még mindig nem mozdultak, Kusáj egyiket a másik után ragadta meg köntösénél:

- Mért kegyelmeztek nekik? Elkergették jó vásárunkat!

A libbániaiak összedugták fejüket.

- Mit használ nekünk az ő vérük?

Nehányukban atyáik emléke motozott:

- Való igaz, - mondották, - ők megitták boraikat. - Sőt egyiküknek, Ticzpának kétsége támadt:

- Ki tudja, - mondotta, - talán maga Adonáj akarta így, hogy meghiusuljon a vásár.

Mikáél erre fölkelt Tekijáhu mellől és ölelésre nyújtotta karjait Ticzpa felé:

- Igazat beszélsz! - kiáltotta.

Ticzpa azonban elfordult:

- Eriggy az öleléseddel, - mondotta, - haragot hoztál közénk. - Örülj, hogy viheted az életedet s menjetek innét minél előbb!

- Fussatok! - kiáltották a többiek. - Ne lássunk többé városunkban!

Erre Mikáél elfordult tőlük, sóhajtva ölébe emelte az ájult Tekijáhut.

- A ti terheteket cipelem, - mondotta, és lassan eltávozott a sokadalomból.

A libbániaiak pedig így kiáltoztak:

- Most mit tegyünk? Talán mégis legjobb lesz, ha megisszuk a bort és elhívjuk vendégeinket!

- Óh! - kiáltotta Kusáj, - ti hálátlanok! Javatokat, gazdagodásotokat akarom s ti így beszéltek!

És Kusáj megint beszélt a meggazdagodásról.

- A samáriai aranyakat - mondotta - mindég mindenre felválthatjátok! De a vígasság szétmegy a levegőben, mint a füst! Túlsokat adtok atyáitok szokásaira! Egy álom, ravasz kereskedők ijesztgetése, eltérít valamennyietöket az okosság útjáról! Telve vagytok örökös aggodalommal! Hogy tudjon növekedni így az ember, ha minden szél ijeszti s visszafordul, ahelyett, hogy előre menne! Mondottam már: elég, ha tartjuk a törvényt. Mire való úgy élni, mint atyáink! Mások voltak ők s mások vagyunk mi! S ami szomjúságtokat illeti, én is ismerem azt. De legyetek férfiak, s mint eddig, fogjátok féken ezután is!

S ígérte nekik, hogy csak még kissé várjanak, ő maga fog új tevésekért menni. S míg beszélt, hol egyiket, hol a másikat ragadta meg köntösénél, külön hízelgett, hadonászott, s kiabált mindegyiknek. Erőszakos beszéde újra meggyőzte a libbániakat. Így szóltak:

- Jól van. Még várunk a második szombatig. Tégy a borainkkal, amit tenni tudsz.

Erre lassan valamennyien elszéledtek s házaikba tértek.

Eközben Mikáél, ölében Tekijáhuval, a magaslat felé ment, ahonnét először néztek le a völgybe.

- Én is ép ilyen lélekvesztett voltam, - gondolta -, mikor ő hozott el engem szülőfalumból. Így ismétli Adonáj a dolgokat.

Boldog volt, hogy ölében hordozhatja Tekijáhut, s míg vitte, minduntalan így fohászkodott:

- Óh, Adonáj, nem lehet, hogy ne szeresd ezt az embert! Add vissza nekem őt!

Menetközben valami patakot keresett, hogy abban felmosdathassa az alélt öreget. Ide-oda bolyongott, már alkonyodott, s még mindig nem talált vizet. Ekkor nagyon elfáradt. Nyilván a föld minden nedve a szőlőtőkékbe szorult, - gondolta, - felviszem a tetőre, ahonnét elindultunk, ott aztán megpróbálom másként életre hívni. - Óh Elohim! légy segítségemre!

Keservesen és lihegve felért a tetőre, letette terhét, kétségbeesése egyre növekedett.

Letérdelt Tekijáhu mellé, egy ideig hevesen ide-oda mozgatta az öreg ember tagjait; majd víz hiányában, mint egy hűséges állat, nyöszörögve nyaldosta Tekijáhu arcát.

Ekkor Tekijáhu megmozdult:

- Hol vagyok? - kérdezte ijedten.

Mikáél ráborult:

- Velem, velem! - kiáltotta. - Libbánia felett.

Tekijáhu a sötétben tapogatózva ölelte magához társát.

- Csakhogy te megmaradtál! - kiáltotta s Mikáél halkan felelte:

- Csakhogy te megmaradtál...

Szeretetük újra s újra elindította nyelvüket. Szülőföldjük hevességével sűrűn kiáltozva, ölelgették, csókolgatták egymást.

- Óh, kedves Tekijáhu! - mondotta Mikáél - én úgy gondolom, ezzel az egy úttal még tartoztál elmult magánosságodnak, Esijélnek, s Adonájnak. Most azonban, hogy ezt a küldetésedet elvégeztük, azt hiszem, nem kell többé Libbániával törődnöd, hanem nyugodtan tovább vándorolhatunk.

S már fel is kerekedtek volna ültükből, mikor Tekijáhu így szólt:

- Igen fáradt vagyok. Töltsük még itt ezt az egy éjszakát.

- Úgy legyen, ahogy akarod, - felelte Mikáél s mindketten visszaheveredtek a földre, egymás mellé.

Mikáél szétnézett az égen a csillagok közt. Mindig ez volt a szokása. - Amelyiknek megtetszik a szemem, az el fog altatni. - Sokáig bujdosott szeme csillagról csillagra, míg az egyik aztán magához vonzotta tekintetét s lassan elaltatta.

Tekijáhu azonban nem tudott aludni; s mikor meghallotta Mikáél egyforma lélekzetét, halkan így mormogott:

- Mikáélem, Mikáélem, boldog, aki aludni tud. De az öreg ember hiába húnyja le szemét, álom helyett emlékek jönnek fel homlokára, és taposnak rajta hajnalig. Óh, hányadszor kérdem: mivé változtatod a fájdalmat, Adonáj? Egyszer olyan, mint a hegy, ellátsz róla egészen a végtelen tengerig, máskor meg olyan, mint a verem, nem látsz, csak a sötét földet tapogatod magad körül, s a férgeket hallod és érzed.

Ekkor neszt hallott a falu felől a völgyből s ez a nesz egyre növekedett. Tekijáhu halkan felkelt, s belémeredt az éjszakába. Roppant kíváncsiságában s izgalmában úgy tünt neki, mintha a házak odalenn a völgyben mozognának. Fehér foltokat látott lassan ide-oda lengeni, összegyűlni és szétválni a házak körül. Nem volt mivel világot gyujtania, azért hát a holdat leste. Ámde onnét se jött segítség. Mert ha egy pillanatra kiviláglott a hold, utána mingyárt annál hosszabb ideig bujdosott a felhők mögött, aztán, ha megint kibujt, annyira vakított, hogy csak megzavarta Tekijáhu látását.

- Óh, - gondolta az öreg, - úgy vagyok ezzel a holddal is, mint egész életemmel...

A völgy nesze egyre növekedett. Tekijáhu szíve megdobbant:

- Talán valami álom zavarja őket, s megbánták, amit tettek... - S egyre feszültebben figyelt a völgy felé.

A libbániaiak valóban nem tudtak aludni. A vásár sikertelensége még jobban fokozta szomjúságuk gyötrelmét. Borivók voltak ősapáik óta s minél több boruk termett, annál többet szoktak inni. S akik azt hitték, hogy most szomjúságukat vízzel olthatják, azok is csalódtak. A víz, amit korsójukból ittak, pocsolyaízű volt borral át és átitatott természetüknek. Fölkeltek, Kusájt átkozták, a tevéseket szidták s az idegeneket. Szomjúságuk és kapzsiságuk közt tehetetlenül vergődve, mint a kísértetek, mogorván és tétován mászkáltak házuk táján és bosszuságuknak megint csak az lett a vége, hogy dühösen asszonyaik és gyermekeik ellen fordultak. A házak megteltek jajjal és kiáltozással. A megkínzott asszonyok és gyermekek nemsokára kifutottak házaikból, összeverődtek az uccán, s lassan-lassan valamennyien Kusáj háza felé tolultak s ott kiáltozták:

- Kusáj, Kusáj, Rifát fia, mit tettél urainkkal?

Kusáj meghallotta kiáltozásukat, s mivel a szomjúságtól maga is ébren hevert, fölkelt, de mert fáklya nem volt kezénél, a mécsessel, amit atyja halálának emlékére gyujtott, kilépett az udvarra.

- Mit ordítoztok? - kiáltotta bosszusan. - Már az asszonyállatoknak is van szava Libbániában? Menjetek és tűrjétek uratok dolgát!

Az asszonyok erre térdreborultak s úgy könyörögtek:

- Kusáj, Kusáj, vondd vissza beszédedet!

- Békén hagyjatok! - kiáltotta Kusáj. - Ez már el van végezve. - S mécsesét magasra tartva, küszöbéig hátrált az asszonyok könyörgései elől.

A rimánkodók közül azonban nehányan elkapták köntösét, mások pedig szabadon maradt jobbját szorongatták, esdekeltek és csókolgatták. Ezektől a mozdulatoktól meg-megingott a mécs Kusáj baljában és olaja végig-végigcsurrant köntösén. Kusáj észre se vette. Az esdeklésektől szorongatva, dühösen toppantott s hogy lerázza könyörgőit, s kiszabadítsa jobbját az asszonyok csókjaitól, szitkozódva, mécstartó balkezével elhárítóan nyúlt feléjük. Eközben mécsese teljesen félrebillent s a láng belekapott Kusáj olajtól végigcsurgatott köntösébe.

- Átkozottak! - kiáltotta Kusáj. Ijedtében elejtette mécsesét s miközben jobb kezével a láng után kapott, köntösének balszárnya is meggyuladt.

- Égek! - kiáltotta s nem tudta, merre fusson. Az asszonyok legközelebb álló gyűrűje ugyan megtágult körötte, a mozgáshoz azonban még mindig kevés volt a hely, a hátulállók nem tudták, mi történik elől, s csak egyre siránkoztak, s szorongatták az előttük állókat. Kusáj már lángoktól övezve, vadul tiprott keresztül a gyülekezeten.

- Jaj! - kiáltotta. S hogy eloltsa tüzét, végesvégig hempergett a porban. Hanem a lángok ekkor már a testét harapták. Lelke türelme nem tudott diadalmaskodni teste kínjain, s ahelyett, hogy tovább hempergett volna a porban, fájdalmaitól űzve, feltántorgott onnét s futásban keresett menedéket. Az asszonyok megbabonázva nézték.

- Adonáj büntetése! - kiáltották.

Kusáj pedig futott az egyetlen kút felé, mely a falu határában feküdt, de őrjítő fájdalmában eltévesztette az egyenes utat, a szérűskertek közé szaladt, ott egymásután felgyujtotta maga körül a kazlakat, miközben egyre ordított:

- Adonáj irgalmazz! - Most már nem az életéért, hanem kínjai elől futott. Mint egy rohanó lángcsóva ért a kúthoz, fájdalmának végső erejével átvetette magát a kút káváján, sisteregve zuhant alá s aléltan fulladt a vízbe.

Kusáj futásától egyszerre több helyen gyulladt ki a falu. A szérűskertek boglyáiról rögvest átcsapott a tűz a zsuptetőkre. Mingyárt vastagok és magasak voltak a lángok, mint a százéves fák és egyszerre száz meg száz ágat hajtottak. Tehetetlenül futkároztak a fölriadt libbániaiak. Nem tudták, mit tegyenek elébb, oltsanak-e, vagy az öregeket, betegeket és kicsinyeket mentsék meg a tűz karmai közül. Tömlőik, korsóik telve borral, fenn voltak mind a barlangokban, ahová azokat saját szomjúságuk elől rejtették. A szüret ezidén oly bőséges volt, hogy még azokat a tömlőket is borral töltötték meg, amikben máskor oltóvizet szoktak tartogatni. A néhány korsó ivóvizet, ami kéznél volt, elöntözték nehány perc mulva s ez a szomjas lángoknak meg se kottyant. Rémült zavarukban edényeiket ragadták meg, s így futottak a kúthoz. A kútnál valamennyien összetorlódtak, mindegyikük a másikat akadályozta, s azok, akik legelőször hajoltak a kút szájába, visszadöbbentek: Kusáj holtteste meredt feléjük. Ez az alaktalan tömeg végletekig feszítette izgalmukat. Sokan térdre rogytak, mások babonás kiáltozással rohantak vissza a faluba s csak a legbátrabbak merték a kút sekély vizét használni. Ezek is remegve a rémülettől, sietségükben elfolyatták fele vizüket.

Rohantukban Mikáéllel és Tekijáhuval találkoztak, akik egymást kézen fogva, futottak a magaslat tetejéről Libbánia felé.

- Megálljatok! - kiáltotta Mikáél, - nem értitek a lángokat?

A két idegen váratlan megjelenése, Mikáél parancsoló kiáltása megdöbbentette, s megállította eszeveszett futásukat. Eszükbe villant: ezek azok, akik minket atyáink emlékére intettek.

Körülvették őket, mint éhes barmok az etetőhelyet.

- Beszéljetek, mit tegyünk? - ordítozták.

- Adonáj szomjúsága ez! - üvöltötte Mikáél, - a bort, amit megtagadtatok magatoktól, tízszeresen kell neki visszaadnotok!

A dombok oldalába ásott barlangokra mutatott.

- Gyorsan! Nyissátok meg elzárt borotok útját! Hadd ömöljön alá egyszerre mindenfelől a tűzre!

Ezzel Mikáél és Tekijáhu előre futott, a libbániaiak követték őket, s míg átfutottak a falun, rohanvást magukkal rántották egész Libbániát.

Fölrohantak a barlangokhoz, fölborították hatalmas agyaghordóikat, tömlőiket és köröskörül a szoros dombok gyűrűjének meredek lejtőiről nemsokára százfelől indultak el a vörös borpatakok s mintha vonzotta volna őket a tűz, zúgva és bugyborékolva siettek a kövek és száraz füvek hegyin-hátán a falu égő házai felé. Bugyborékolásuk beleolvadt a tűz sistergésébe s illatuk elnyomta a füst maró szagát. Az üresen maradt tömlőket és hordókat aztán maguk előtt gurgatva, rohantak a libbániaiak, élükön Tekijáhuval és Mikáéllal, akik így kiáltottak:

- Adonáj szomjúsága ez!

Rohantak a borpatakok után s mire a bor leért az utcákba, és összetorlódott a házak közt az utcán és piacon, addigra leérkezett a két vándor is, nyomukban a libbániaiakkal.

Most kezdődött az igazi oltás.

Borostömlőiket újra s újra megmerítve, lengetve, s kiöntve birkóztak a szomjas libbániaiak a még szomjasabb lángokkal. Megtelt köröttük a levegő borpárával, s megcsiklandozta ínyüket, torkukat.

A libbániaiak nemsokára úgy gondolták, hogy ha már el kell pusztulni a bornak, legalább ne csak a lángok igyanak, hanem igyon az ember is. S a legszomjasabbak, legerősebb szívűek oltás közben bele-belekóstolgattak a borba; így történt, hogy amennyivel apadtak a lángok, annyival nagyobbra nőtt a libbániaiak kedve. A lomhább szívűeket egyideig még visszatartotta az ivástól a keserűség és a bosszúság. Nemsokára azonban a lángok forró lehellete, és verítékük ezeket is rákényszerítette a borkóstolásra. Mások pedig egyenest vigaszért fordultak a megtagadott italhoz s mire bevégződött az oltás, izzott homlokuk a bortól, rózsaszínűek, vörösek voltak, akár a házak parázsló homlokzatai. És nemsokára az elhunyó házakból füst, s a libbániaiak torkából ittas énekszó szállingózott az éjszakai ég felé.

Ha kettőt káromkodtak, akkor hármat kurjantottak s így kiáltottak:

- Ez aztán a szüret! Most van mire innunk, valóban!

Az asszonyállatok pedig így sivalkodtak:

- Jobb egyszer leégni, mint egy életen át szenvedni!

Lehasaltak és sűrűn kortyogatták a bort.

Elővánszorogtak az öregek is biztos helyükről.

- A gabna, - mondották -, hála Adonájnak, lent van a vermekben, oda nem hatolt a tűz. - Csak vigadjatok, fiacskáim, amit meghagyott Adonáj, azért hagyta meg, hogy vigadjunk mellette!

Valamennyiökből kicsapott a jókedv, egymáshoz taszította őket, s a borszagú romok közt táncoltak és énekelték a zsoltárokat, amiket énekelniök kellett volna a megtagadott szüreten.

Mikáél serényen segített oltani a libbániaiaknak, s most a részeg csoportok kavargásai közt Tekijáhu nevét kiáltozva, szanaszét futkározott öreg barátja után.

A különös módon beteljesedett vigalomtól bódultan állott Tekijáhu.

Óh, óh, - kiáltotta, s a korsó megremegett a kezében -, Adonáj csodát tett a szegény Tekijáhuért. - Óh Esijél atyám, oh Mikáél fiam!

A vidám libbániaiak közül sokakban fölocsudott az emlékezés s Tekijáhu köré gyültek:

- Bár hallgattunk volna rátok, - kiáltoztak -, s ha így esett, most aztán hadd lám, mennyit tudtok inni!

Tekijáhu sorba ölelgette őket.

- Iszom én veletek, mulatok én veletek! - Megragadt a korsót és nagyot kortyintott:

- Óh Adonáj!...

Majd megpillantva a feléje közeledő Mikáélt, kacagva kiáltott:

- Ösmered-e most már Adonájt? Fujjad kérlek a sipodat, táncolni akar az öreg Tekijáhu:

Jobb kezemet fogja Esijél atyám,
Balkezemet a kedves Mikáél,
S köröttem táncolnak a vidám libbániaiak!
Ime, nincs többé hézag nyitott s csukott szemem közt,
Hadd énekeljem hát:
Hires a libbániai bor,
Adonáj áldassék!
Sikamlós, mint az olaj,
Adonáj áldassék!
Sűrű, mint a méz,
Adonáj áldassék!
Benne van az egész föld vére,
Adonáj áldassék!

- Hallod-e, - kérdezték a libbániaiak -, ez a mi dalunk! Honnét ismered ezt?

Tekijáhu azonban nem felelt, nevetett, s így folytatta:

Fényessé teszi orcáinkat,
könnyűvé tagjainkat,
álmot hoz és vidám hajnalt,
Adonáj áldassék!

Mikáél üszöktől, füsttől csapzottan, verítéktől gőzölögve, fujta a sípot s remegő pillákkal nézte Tekijáhut:

- Óh, - gondolta -, ez lesz az ő élete vége... - És mégse merte mondani: Ne táncolj Tekijáhu és ne igyál, mert ez elvisz téged a földről...

Nem mert szólni, csak fújta a sípját: - Nyilván Adonáj irgalmassága ez a vigasság. Hasonlatos az ő élete ehhez a faluhoz, leégették a fájdalom lángjai, s mégis tud vigadni végül... Én meg nem inthetem, - gondolta szorongó szívvel, elnyomva könnyeit -, egész élete Adonájé volt, elmulása is az övé, nem tarthatok én meg belőle semmit magamnak, csak fújhatom majd a sípot, és emlékezhetek rá...

A libbániaiak már mind elgyöngültek a bortól, csak Tekijáhu táncolt még és ivott.

Aztán lassan ő is kiejtette kezéből a korsót:

- Fényessé teszi orcánkat... - motyogta, s mintha nem is úgy esett volna el, hanem lassan-lassan alámerült, le a földre terült s elhallgatott.

Egyedül Mikáél virrasztott, sípját kiejtette szájából, utána se nyúlt, Tekijáhu lábához ült s betakarta az öreget.

Így ült sokáig, aztán körülnézett a romokon, s a heverő embereken.

- Úgy van itt is, mint az égen, - emlékezett Mikáél -, s miként ott a csillagokat a sötétség tartja össze, úgy az embereket e földön is csak a sötétség tartja össze, az élet és a halál sötétsége...

Körülnézett:

- Óh be sokan vannak! Vajjon melyikért fájjon jobban a szívem? - s úgy gondolta:

- Legjobban Tekijáhuért.

Nyugtalanságában föl-fölkelt, kezeit tördelve járt-kelt a füst és borszagú romok s alvók közt, s mindég újra s újra visszaült Tekijáhu mellé.

Pirkadatkor megmozdult Tekijáhu. Nyugtalanul, egyre hevesebben fészkelődött helyén. Mikáél rémülten riadt fel mellőle. Ekkor Tekijáhu halkan kacagni, aztán sikoltozni kezdett, majd mintha föl akart volna emelkedni, de csak ennyit kiáltott:

- Földoblak Adonáj trónusáig!

Ekkor visszahanyatlott, többé nem mozdult.

Mikáél ráborult:

- Óh, Elohim, sohse távozzon el tőlem ez az óra!

S amint felkelt, már tudta, hogy Tekijáhu lelke elszállt.

Tétován nézett hol Tekijáhura, hol az ittasan heverő libbániaiak sokaságára s úgy érezte, hogy a fájdalomtól Tekijáhu miatt annyira meg van zavarva a lelke, hogy úgysem tudna megvigasztalni most ennyi embert. Ezért tehát vállára vette öreg barátja holttestét és sírva ment ki a faluból.

Gyöngéden piroslott az ég alja. Távol a felébredt vadak reggeli éhségüktől gyötörve, felordítottak:

- Adonáj, enni adj nekünk!...

 

[+] A bibliai, illetve evangéliomi zsidóság nincstelen vándorait hívták kalásztépőknek. A mózesi jog ugyanis megengedte ezeknek, hogy bárki vetéséből annyi kalászt téphessenek, amennyi éhségük csillapítására elegendő.