Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám · / · Irodalmi figyelő

Schöpflin Aladár: Hivatalos anthológia

«A magyar népművelés könyvei» című sorozatban, amely a közoktatási minisztérium megbízásából, elsősorban a most szervezés alatt álló könyvtárak részére készült, egy kétkötetes anthológia jelent meg, amely a magyar költészetet akarja bemutatni kiváló művelőinek legkiválóbb műveiben. Az első kötetet Zlinszky Aladár, a másodikat Vajthó László szerkesztette. Célját a szerkesztők bevezetőjükben így tűzik ki: «Két kötetben a magyar költészet szine-java, lehetséges-e ez? Érezzük, hogy teljes munkát nem végezhettünk. Bizonyára vannak régibb és újabb poéták, akiket elkerült figyelmünk, jeles költemények, melyek gyüjteményünkből hiányzanak. De hisszük, hogy a közölt versek méltók a megjelenésre.» Szóval a cél szerényen, azt hiszem, túlszerényen van kitűzve. Egy anthológiának semmiesetre sem elég, ha a «közölt versek méltók a megjelenésre», okvetlenül valamiféle keresztmetszeti képet kell adni a körébe vont költészetről s az egyes költőkről, akiktől nemcsak szép verseket kell adnia, hanem olyanokat, amelyek szellemüket, stíljüket, mondanivalójukat legalább körvonalaiban jellemzik. Mindjárt meg is kell mondani, hogy ez a cél van az anthológiában az adott keretek közt megvalósítva, a bevezető szerénységére rácáfol a könyvben mutatkozó törekvés a teljesség felé.

Zlinszky Aladár a maga kötete összeállításában derék munkát végzett. Amennyire a 15 íves terjedelem megengedi, felvette mindazon költők műveit Arany Jánosig bezárólag, akik egy ilyen anthológiába belekívánkoznak s anthológiája némi fogalmat ad a klasszikus magyar költészet fejlődéséről, különböző időkben követett irányairól és elhangzott hangjairól. Egyes versekről lehet esetleg vitatkozni, nem lehetne-e ugyanattól a költőtől jellemzőbbet találni, de ennek a vitatkozásnak nem sok értelme volna. Itt az egyéni nézetnek nagyon is tág a tere. Zlinszky a legtöbb esetben a kiforrott irodalomtörténeti tradicióra támaszkodott, körülbelül mindazok a költők és versek benne vannak a könyvben, melyek a kiforrott közvélemény szerint úgy szerepelnek, mint egy anthológiába tartozók, eddig elhanyagolt művek újra-felfedezésére nem is törekedett. Érdekesen oldja meg a Thaly-féle kuruc-versek problémáját. Egy csoportban közli a hiteles eredeti kurucversek javát, aztán külön cím alatt Thaly Kálmán kuruckölteményeiből hatot egy másik csoportban, közvetlenül az előbbi után. Ez a csoportosítás azt mutatja, hogy Riedl megállapítása a Thaly-versekre vonatkozólag ma már általános érvényű irodalmi ténynek van elfogadva, de még nem ment át az irodalomtörténészek vérébe, egy belső impulzus arra szorítja őket, hogy mégis keressenek valami szorosabb kapcsolatot köztük és a valódi kurucversek között. A magam részéről jobbnak tartottam volna Thaly verseit időrendi helyükben felvenni, főképpen azért, mert ezekkel kezdődik egy költészetünkben nem jelentőségnélküli folyamat: a kuruc-motívumok és formák irodalmi értékesítése, az a kuruc-hangutánzó költészet, amelyből Endrődi kuruc-nótái lettek s melyet Ady is felhasznált kurucos verseiben.

Petőfi megfelelő számmal felvett és jól összeválogatott versei közül hiányzanak a forradalmi versek. Petőfi képének teljességéhez nagyon is hozzátartozik a forradalmi költészete - erről nem lehet vita. Lehetetlen nem arra gondolni, hogy az anthológia hivatalosan készült, bizonyos pedagógiai célzattal s ezek a szempontok ma nem türik a forradalmi hangot még akkor sem, ha a multból hangzik fel. Ez a pedagógiai szempont végigvonul az egész anthológián, aki csak ebből ismeri meg a magyar költőket, jóval gutgeszintebbeknek fogja őket képzelni, mint amilyenek voltak.

Ez különösen a második kötetben látszik meg, melyben Vajthó László az Arany utáni költők műveit állította össze Jókaitól Sárközy Györgyig és Papp-Váry Elemérnéig. Elismerésreméltó objektivitással végezte a munkát és igyekezett a terjedelemben is az egyes költők jelentőségéhez alkalmazkodni s lehetőleg minden költőt felvenni, legalább egy-két verssel, akinek némi jelentősége volt és van. Legtöbb verset, harminckettőt Adytól vett fel; Babitstól ugyanannyit, mint Gyulai Páltól, Lévay Józseftől. Itt sok vitára lehetne alkalom, mert a szerkesztő alig egy-két esetben támaszkodhatott kiforrott közvéleményre, a saját ítéletére volt utalva. Teljesen érthetetlen, hogy Füst Milán hiányzik a gyüjteményből, holott helye a modern magyar lírában sokkal fontosabb, mint a felvett mai költők legnagyobb részéé. Karinthy kevés verset írt, de ezek között van néhány olyan, amelyeket aligha nélkülözhet egy modern anthológia. A ma divatos szabad vers egyáltalán hiányzik a gyüjteményből, holott ez - akár tetszik, akár nem - mégis csak feltűnő ténye a mai magyar lírának. Hogy van az, hogy Kassák Lajosnak egy versét sem találta a szerkesztő felveendőnek? Kaffka Margittól is kevés a két vers s mind a kettő fiatalkori műveiből való, holott későbbi versei sokkal gazdagabbak, szélesebb skálájuak és formában is egyénibb művészetüek. Ignotustól egy, nem is túlságosan jellemző vers, Gellért Oszkártól kettő mindenképpen kevés egy modern anthológiában, ahol egészen jelentéktelen költők több verssel is szerepelnek. A költők megszelídítésére való igyekezet nagyon is feltűnő, úgy látszik, itt már nemcsak a pedagógiai szempont volt döntő, hanem a szerkesztő ízlésének a szelíd, lágy, halk hangokra való hangoltsága. Ebben az összeállításban a költők nagyon is «jó fiúk»-nak látszanak s az egész gyüjtemény kevesebb hangu, mint amilyen modern líránk, éppen azok a hangok halkulnak el benne, melyek az előtte járt korok költészetétől legjobban megkülönböztetik. S hogy a magyar szocialista költészet egyetlen hanggal sem szerepel, abban lehetetlen meg nem látni a tendenciát. Ezzel is hiányzik egy vonás modern költészetünk képéből.

Ezeknek az ellenvetéseknek azonban nem akarok túlságos hangsúlyt tulajdonítani. Vajthó László általánosságban lelkiismeretes és jóízlésű anthológiát állított össze, alig van benne olyan vers, amely ne érdemelné meg a fölvételt egy ilyen gyüjteménybe s a népkönyvtárak olvasói élvezettel és haszonnal forgathatják a könyvet. Hivatalos kiadvány, ehhez képest elfogulatlanabb, mint amilyent vártunk tőle.