Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 4. szám · / · Irodalmi figyelő

Tóth Aladár: A Nyugat Babits-ünnepélye

Február harmadikán, a Zeneművészeti Főiskola nagytermében, lelkes hallgatóság sorai előtt írók, művészek hódoltak Babits Mihálynak. Az ünnepség végén maga az ünnepelt jelent meg a dobogón. Megjelent, hogy megköszönje a hódolatot, mely költészetének szólt és hogy kimentse magát az ünneplésből, mely személyének szólt. Amit mondani akart és amit mondania kellett, azt megmondta műveiben; mit mondhatna még ezek után így szemtől-szemben a közönséggel? Életét beleöntötte verses- és novellás-könyvekbe, regény- és tanulmánykötetekbe. Ha kiváncsiak vagytok arra a darab életre, aki Babits Mihály, - ne a pódiumon dadogó emberben keressétek azt.

A gyámoltalanság szavait intézte Babits Mihály a közönséghez és mégis, ahogy ezek a szavak egy gazdag műsor végén felcsendültek, minden szónoklatnál meggyőzőbben bizonyították a betűkbezárt élet titokzatos hatalmát. Mert az «ünnepély» mindig a «nyilvánosság» perspektivájában mutatja meg az ünnepeltet. És hogyan hódíthatta meg az az ember, aki az életet mindig csak önmagában kereste, - mégis ennyire az élet nagy nyilvánosságát? - Aki végighallgatta a Babits-est műsorát, végighallgatta mindazt, amit a külső élet legkülönfélébb köreinek kiküldöttei, - az írótól a politikusig, a drámai színésztől a sanszónénekesig - elmondottak vagy előadtak, az joggal gondolhatta, hogy itt most valami hallatlanul mozgékony és élelmes emberről beszélnek, valami ezermesterről, aki egyformán jártas a politikai fórumon és a kabaré-brettlin, aki fölényes mestere a szónoki agitációnak és a szalónok könnyed csevegéseinek, aki aktív részt vesz éles filozófiai vitaestélyeken és mindennapos a hangversenytermek csillárfényű világában. - És íme: az ezermester vívőr helyett megjelenik egy költő, aki azt mondja magáról, hogy a világhoz csak betűkön keresztül tud beszélni.

Ez az ember egyebet sem csinált, mint versekben és regényekben azt mondta, hogy «ez vagyok én» és íme, az élet csapatai köréje gyűlnek és mind azt mondják: «ha az vagy, aminek megmutattad magadat, akkor a miénk vagy, az életé». - Az az ünnep, melyet a Nyugat Babits Mihály tiszteletére rendezett, mintegy élő példája volt, hogyan lesz a zsení magányos kincse közkinccsé. Fellépett a dobogóra Fenyő Miksa, aki úgy csillogtatta meg előttünk Babits Mihály nevét, mint a magyar kultúrpolitika legélesebb fegyverét, kardot, melynek csapását nem lehet eltéríteni eredeti, egyenes irányából, semmiféle áltradíciók veretével ékeskedő pajzsokkal. Karinthy Frigyes ismét más fegyvert villantott meg Babits művészetében, azt a kést, mellyel az emberi lélek önmagát marcangolja, véres, gyilkos őszinteséggel, egy élet árán kutatva az élet Igazságát. - De alig hangzik el Karinthy szava, már kilebben a pódiumra Medgyaszay Vilma, és az a költészet, mely előbb még életet emésztett, most Erbé, Szirmai, Lányi és Nádor sanszón-dallamainak szárnyain mint az élet ragyogó elmulattatója vagy lágy elríngatója szól hozzánk. Simonyi Mária szaval: «Ne ily halált, ne ily harcot...» a próféták hangja visszahangzik így a proféciákat váró lélekben. A Stojanovits-tercett énekel: «Danaidák» Molnár Antal gyönyörű kompozíciója... a finom, érzékeny esztéta-lelkek verik így vissza a szépség sugarait. Így verődnek vissza ezek a sugarak a Laurisin Lajos érces tenórján felcsendülő Lányi dalokban is. B. Pápay Klára szavalata csupa finom fogékonyság, csupa lányos báj: sok-sok lányfejet láttunk, amint Babits-sorok fölé hajolnak. Ascher Oszkár hangjában az örök férfivágyak lihegnek: «Odysseus és a szirének»...

Hányféle visszhang! Hányfelé járnak ezek a versek. Az élet hányféle részletébe hatoltak bele. S most jönnek a részletek, hogy hódoljanak annak, akiben ez az ezerféle kisugárzott élet: Egész. Irigyellek költő, mert költő vagy - hangzott ki Nagy Endre megragadó pohárköszöntőjéből. Irigyellek, mert nem voltál szónok, politikus, színházi ember, agitátor, s mit tudom még mi, nem szaladgáltál fórumról fórumra és mégis eljutottál a szellem titkos hullámrezgésein mindenhova. Több vagy ezért nálunk, magasba kell feltekintenünk rád, nekünk, az élet szegény kengyelfutóinak. És valóban mi mind, akik őbenne megtaláltuk magunkat, irigyelhetjük Őt, a költőt, aki önmagában talált meg mindannyiunkat, aki önmagában találta meg az egész életet.