Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 4. szám

Pap Károly: Mikáél távozása Támánból

A támániak Pur ünnepére készülődtek. Már kora hajnalban megteltek a meszelt viskók mozgással és kiáltozással. Izgatottan bődültek el a barmok az udvarokon és az istállókban, a gyermekek visongva és mezítelenül szaladtak az utcára a zenészek elé.

Négy sipos járt elől, aztán a dobolók, réztányérosok, majd a dudások és a kecskeszarvkürtösök következtek.

- Alleluja, alleluja! - ordítozták. - Mosakodjatok, áldozzatok és táncoljatok! Megjött az öröm ünnepe, Esztér és Mardocháj ünnepe.

- Alleluja! - visongtak a gyerekek, összefutottak, a zenészek köré sereglettek s tovakísérték őket. Porfelleg kavargott nyomukban, a szőlődombok mellől meleg szél fújt. A nap már égetni kezdett.

Az asszonyok gyorsan megetették a barmokat s tüzet raktak a kemencében. Éccaka már megdagasztották az ünnepi kenyeret, most csak megolajozták a tésztát s várták, míg megizzad a kemence. A lányok bort cipeltek elő a pincevermekből, mézet kevertek belé, fűszert törtek a mozsárkövön, s át-átkiabáltak egymásnak az udvarok keritésein keresztül.

A férfiak felöltötték imaszíjaikat, magukra vették rojtos ünnepi köntösüket s a vének házához sereglettek. Onnét indulnak majd együtt mosakodni a Zim-patakhoz.

Jóséh, az ács, két fiával, Láellal és Mikáéllel a sokaság közt álldogált. Kehátékról beszélgettek. Tegnap megint náluk járt az öreg Kehát és sürgette lányának, Hánoknak az árát, akit a mult évben adott el Láelnak feleségül ötven efa árpáért. Most nem akar többé várni. Fenyegetőzött, hogy visszaviszi Hánokot. Nehány öl síma épületfa van még az udvarunkon, mondogatja Jóséh, de ha azt is eladjuk, mi marad, ha mégis akadna esetleg valami újabb munka. Az öreg Besálákh, azt beszélik, új házat akar. Talán mégis legjobb volna visszaadni Hánokot zsugori apjának. De Láel nem akarja. Hánok dolgos, csinos asszony. Mikáél azt mondja, ő sohase fog asszonyt venni. Aki asszonyt vesz, olyan lesz, mint Jóséh és Láel. Csupa gond. Még Pur ünnepének sem tudnak örülni.

- Add vissza neki, édes bátyám, Hánokot, s megint szabad, vidám fickó leszel. Aztán gyere velem, hagyjuk itt már ezt a Támánt. Éppen eleget fáradtunk, te az Omrinál, én a Besálákhnál. Vesszük a szerszámjainkat s járunk egyet.

Mikáél körbe mutatott a szőlődombokon túlra, a hegyeken át. Láel kelletlenül rázta a fejét:

- Azt hiszed, másutt több a munka, vagy jobban fizetik?

- Nem a' - felelte Mikáél -, de van, ami többet ér a munkánál, meg a fizetségnél is.

Éppen vadlibák szálltak el felettük. Mikáél azok felé mutatott és vidáman felnevetett.

- Kapóra jöttök - kiáltotta -, grá, grá, grá... S mind a két kezével integetett:

- Megadják ezek a választ, édes bátyám. Úgy kell tenni, ahogy ők. Elszállni innét Támánból. Grá... grá... Adonáj veletek, Hánok, meg ötven efa búza. Besálákh sekelje, Meg Omri kádjai, grá... grá... Nekünk nincs Hánokunk, akit az öreg Kehát lemér súlyra: ennyit nyom, ennyi árpát adsz érte. Nincs árpád? Add oda verítékedet! Nem elég a verítéked? Adsz tízannyi gyötrelmet! S ráadásul a lelkedet.

Mikáél egyre hangosabban beszélt, úgyhogy a körülállók is feléje fordultak:

- Nagy a szád, Mikáél, - mondta valaki a közelben Kehát rokonai közül, - aztán ha mindenki úgy tenne... grá... grá... akkor mi lenne Támánból?

Mikáél a beszélőre nézett.

- Sohse félj, Zimri, - mondta neki. - Marad is, jut is ember Támánban. Te úgyis örökre itt ragadsz, mert a földedet, barmaidat nem cipelheted magaddal. Ők cipelnek téged. Visznek téged. - Gyere csak, Zimri, gyere csak, törd a kezed, Zimri, dolgozz, gyűjts! Megy is a Zimri, töri magát, izzad, aztán mikor már összetörte magát, jön az angyal: - No, Zimri, most meghalsz. Hol a lelked? Addsza gyorsan, hadd menjünk Adonájhoz. Zimri néz, tapogatja magát. A lelkem? mondja, a lelkem? Nem emlékszem én, hogy valahová tettem volna azt. No csak eredj, Zimri, mondja az angyal, keresd gyorsan! Meg kell annak lenni valahol! Csak siess! Zimri csak néz. Anélkül nem lehetne? S mivel az angyal haragosan toppant, hát csak megy Zimri keservesen, költi a feleségét: te asszonyállat, hová is tettem a lelkemet? Nincs nálad? Ejnye, mondja az asszonyállat: a lelkedet? hát az meg micsoda? Zimri hápog. Hát az, ami a halála órájában kell az embernek! Sírva fakad erre az asszonyállat: hát itt a halál órája? Nem, én nem tudom, én nem láttam a lelkedet! Nálam nincsen. Te adtál értem öt ökröt az apámnak, hacsak azok közt nincs a lelked...? A fiadnak vettél földet, hacsak ott nincs a földön...? Fut Zimri az apósához: de az ökrök közt sincs a lelke. A fiai futnak ki a földre, ott sincs a lélek. Keresik a szőlőben. Sehol sincs. Tépik a hajukat, de jön az angyal: No megvan már? Zimri sápadozik. És ha mégse volna meg...? Akkor véged van, mondja az angyal. Akkor az asszonyállatért adtad a lelkedet, meg a fiaidért adtad a lelkedet. Ó, kiáltja Zimri, azokért földet, ökröt, pénzt adtam! - Rájuk ragadt a lelked, mondja az angyal, akkor most a földbe teszlek, neki adlak, egyen meg ő! Amit kiád, egyék meg az ökrök, amit kiadnak az ökrök, egye meg a szőlő, azt megisszák a fiaid, s amit ők kiadnak, az megint visszamegy a földbe. Így megyen ez, jó Zimri, ítéletnapig; akkor jön az Illés. Hol van a Zimri lelke? Mutatják neki. Ez a Zimri? Ez sár, meg trágya! És visszadob a földbe. Így jár a Zimri! - végezte Mikáél jóízű nevetéssel s a körülállók röhögtek.

Mikáél Zimrihez lépett, megölelte, megcsókolta. Zimri magához szorította Mikáélt:

- No te ácsmagzat - mondotta -, aztán honnét tudod te ezt mind olyan biztosan? - S nem eresztette el Mikáélt, hanem jól megzúzta a bordái közt.

Zimri vaskos, erős legény volt.

- Ah! - nyögött Mikáél, - eressz el, akkor megmondom.

Most Mikáélen nevettek a körülállók. Zimri elengedte.

- No beszélj csak, te ácsmagzat! - mondta, - mert máris nagyon félek ám attól az angyaltól. - S tetette magát, mint aki reszket.

- Hogy honnét tudja? - kiáltotta valaki a közelből. - Hát a Tekijáhu beszél belőle! A röhögős kódis!

- Igazad van, - felelte Mikáél, - ő mondta nekem ezt a mesét, de ti is megszívelhetitek. Sok falut látott, sok várost. Igaz ember és jól mondta, amit mondott.

- Piha! - köpött ki Zimri, - kódusokhoz mész bölcseségért? Ezek aztán a tanítómesterek! Kalásztépő csavargó őkelme.

- Csak ne bántsátok - felelte Mikáél -, a saruját sem oldhatjátok meg.

- Hát csak tanulj tőle, öcskös! - kiáltotta Zimri, nagyot ütött Mikáél vállára, otthagyta s másfelé vegyült. Mikáél apja és bátyja felé fordult:

- Nem tudják ők, kicsoda Tekijáhu, - mondta. - Csupa méz a szava.

Láel sóhajtott:

- Méz, méz, de abból nem fizethetjük ki Hánokot.

Jóséh bólintott:

- Nehéz, nehéz, - motyogta, homlokát vakarva. - Adonáj nem ad mindenkinek egyformán. Az egyiknek, ott az a Kehát, mindene van, a másiknak egy felesége van, azt se tudja lefizetni.

A sokaság megmozdult, a vének, a falu legidősebbjei és bírái, lejöttek a tornácról, megölelték a közelben állókat, megáldották a népet és valamennyien elindultak a Zim-patak felé. A siposok is megérkeztek, s valamennyien rákezdték az éneket:

Magasztallak Uram, hogy felemeltél engem
és nem engedted, hogy ellenségeim
örüljenek rajtam.
Uram, felhoztad a Seolból az én lelkemet,
fölélesztettél a sírbaszállók közül.
Zengedezzetek az Úrnak, ti hivei!

Mikáél teli tüdővel fújta, s fejével verte a dal ütemét. A szél felhőket terelt össze fejük felett, azok is a Zim-patak felé úsztak. Mikáél éneklése közben mintha Adonájt látta volna a felhők peremén lebegni, ott, ahol nagy volt a fényesség. Mintha csak ezt hallotta volna:

- Fújjad csak, fújjad, Mikáél, igaza volt Tekijáhunak. Igaz ember. Jó barátot választottál. Mehetnél vele körüljárni kissé ezt a földet.

S ez az Adonáj nagyon hasonlított Mikáél öregapjához, akit akkor látott utoljára, mikor még beszélni se igen tudott. Nevetni kellett, valahányszor ránézett, mert az öreg maga is mindig mosolygott, meg-megcsiklandozta s így szólt:

- Mit adjak neked, Mikáélke, he-he-he... neked adom a szakállamat. - S odanyujtotta neki a szakállát, ő pedig fogta és nevetett.

- Neked adom a szájamat, a fülemet, a szememet, no meg a lelkemet! Mind a tied!

S ő fogdosta az öreg szemét, száját, fülét, s mind a ketten nevettek.

Azóta se látott olyan mosolyt Mikáél, s csak Tekijáhu arcán találkozott újra ezzel a mosollyal, mikor először látta a vén koldust. Ő éppen az utcán ült, atyjának nádzsúpot segített kötözni, amit előző nap hoztak a Genezáret mellől. Javában kötözte a sást, mikor arra jött Tekijáhu. Mikáél csak akkor vette észre, mikor már megszólalt az öreg:

- Békesség, békesség... - mondotta -, mivel gyötröd magad, fiam?

Mikáél ránézett s szinte megijedt. Hiszen ez mintha a szakasztott nagyapja volna! Csak a termete kisebb valamivel, a szája szélesebb, s a szakálla őszebb. Lassan felállt, nem tudta, mit szóljon.

- Békesség... - dadogta, s hol az égre nézett, hol az öregre.

- Látsz valamit? - kérdezte Tekijáhu, s az örökös mosoly egy pillanatra fölengedett arcán.

- Éppen olyan vagy, mint a nagyapám, - felelte Mikáél. (Ej-ej, csak nem szállott belé a lelke, - gondolta.)

Tekijáhu a füléhez hajolt s úgy súgta:

- No ha olyan vagyok, az is vagyok - és titokzatos, jóságos ravaszsággal nevetett hozzá.

- Ő már rég megholt - mondta Mikáél -, ó én igen szerettem.

- No ha igen szeretted - felelte az öreg hunyorogva -, akkor tudd meg, hogy engem kért meg, mondjam meg neked, ő is szeret téged. Illés jobbján ül és nagyon vidám, ha rád néz.

- Ó, ó, - mondta Mikáél, s elpirult örömében. Ő mindig mondta, hogy a nagyapjának ma is élni kell, de a többiek azt mondják, a halott az halott. Majd az utolsó ítéletkor látod, de előbb soha.

- Ostobák, ostobák - kiáltott nevetve Tekijáhu -, az a halott, aki ilyesmit mondott.

Mikáél örült ennek. Ő is mindig mondta.

- De hol beszélt veled a nagyapám? - kérdezte kíváncsian.

- Hol? - mosolygott Tekijáhu. - Bizony Gilgálban, a falu végén, egy fa alatt, álmomban.

Mikáélnek úgy tetszett, hogy ezt ő maga is ép így gondolta. És bólogatott. Tekijáhu pedig folytatta:

- Jött hozzám. Magam is csodálkoztam. Ejnye, hogy hasonlítasz rám, - mondottam neki. - Éppen azért - felelte -, megkérlek, hogy ha Támánba mész, szólj be unokámhoz, Mikáélhez, Jóséh ács fiához. - Kérdem: aztán mit mondjak neki? - Csak úgy menj el hozzá - felelte -, hadd örüljön neked, ha egyszer az arcod olyan hasonló az enyémhez. - No, - mondom, - ha megörül, majd megnézem, micsoda ember az. Most aztán itt vagyok.

Mikáél erre megölelte Tekijáhut, s hívta, hogy jöjjön be vele a szülőihez. De Tekijáhu nem ment:

- Nem küldött ő, csak hozzád, - mondta. - Minek a többi?

Tarisznyájából magot vett elő, s míg azt rágcsálta, megkérdezte, hogy s mikép élnek. Mikáél mindent elbeszélt neki, mintha csak nagyapjának mesélt volna. Láel ép akkoriban vette meg Hánokot. Mikor ezt is elmondta, Tekijáhu így szólt:

- Aki asszonyt vesz, pénzért veszi a gondot. Asszonyt vesz és magát adja el. Ó az ostoba! - És nevetett.

- De ha szereti... - mondta Mikáél.

- Az könnyű - felelte Tekijáhu -, de jobb, aki a szabadságát szereti. - S kérdezte Mikáélt, vajjon ő is fog-e asszonyt venni.

Mikáél a fejét rázta. Nem akar ő meghalni itt Názáretben. De a kérdésre, hogy merre szándékozik, nem tudott határozott választ adni. Nevetett és köröskörül mutatott. Mindenfelé szándékozna ő, de előbb végezni kell a Hánok árával. Ebben segíteni akarja a bátyját. S mivel amúgy is kevés az ács-munka, be fog állni Besálákh földjére. Beéri ő hétköznap néhány marék árpával, s szombaton egy marék fügével. A többi legyen a Hánok áráé. S ahogy ezt mondta, mindjárt arra gondolt, hogy legelébb, legszívesebben ezzel az öreg Tekijáhuval mendegélne erre-arra. Hiszen ezt a nagyapja küldte. Talán éppen azért küldte, hogy vele menjen.

- Lehet, - felelte Tekijáhu mosolyogva. - Ezt nagyapád nem mondta, de ha akarod, én nem tagadom. Hanem én nem járok semmi különösbe. Csak ezen a két szamáron, - s lábaira mutatott, - malmom a fogam, - s kivillogtatta nevetve egészséges fogait, - kemencém a bendőm, - és a hasára ütött, majd pedig az ég felé mutatott: Ott a házam teteje, Adonáj kötözte. S csak azt eszem-iszom, amit Móseh atyánk megengedett Izráel minden szegényének: amennyit egy kéz az út mentén szakajt a vetésből s amit egy száj hörpint a faluvégi kútból.

- Én se vagyok különb, - mondta Mikáél.

Tekijáhu ravaszul hunyorgott:

- De ezenfelül van még egy járandóságom. Egyenest Adonájtól, az Elohimtól: Egyik embert se szeretem jobban, mint a másikat s valamennyit kinevetem.

Megölelte Mikáélt és harsányan nevetett, mintha meg akarta volna mutatni, hogyan csinálja.

S hogy miért neveti ki őket? Mert hát bolondok, falánkok, még a csillagokat is felosztanák egymásközt, ez az enyém, ez a tied. Ha elveszed belőlük a falánkságot, meg a hiúságot, nem marad belőlük, csak egy nagy jajgatás. S mit ér egy ilyen jajgatás? S elmondta a mesét a halálangyalról, a lélekről és a kapzsi emberről. Mikáél mohón hallgatta s végül úgy vélekedett, hogy ő ezért inkább csak szánja az embereket. Tekijáhu mosolygott:

- Erre ráérek - úgy mondta -, majd ha jön az utolsó ítélet. De ha akarsz, velem kódoroghatsz. Gallileában lehet jót nevetni, Judeában még jobban, de legjobban Jeruzsálemben. Voltam már ott is. - S megint nevetett:

- Nem szőlő az ember, hogy karóhoz kössék, s ha mégis hozzákötik, nincs más leve, csak verejték, könny, meg a tajték.

Mikáélnek nagyon tetszett az öreg Tekijáhu. Még a szüntelen mosolygása is. S amit csak hallott tőle, mind azt mintha már maga is gondolta volna valamikor. Ha valakivel útrakelne, csak ő vele. Hanem egyelőre itt a Hánok dolga, apja is öregszik, anyja is sokat dolgozik.

- Hát csak gondolkozz - mondta Tekijáhu -, semmi sem sietős. Adonájnak se. Különben kiáltana egyet és minden mindjárt máskép lenne.

Azzal megölelte, megcsókolta Mikáélt:

- Békesség veled, - mondotta. - Pur ünnepén újra fogsz látni.

Tekijáhu elment, de a beszédje Mikáélnél maradt. Azontúl, ha Mikáél a mezőn vagy a tetőn dolgozott, mintha mindig hallotta volna a távolból Tekijáhu nevetését. Ő maga is elmosolyodott, de ahogy atyjára, övéire, falubelijeire nézett, abbahagyta a munkát s a fejét rázta:

- Valóban különös. Tekijáhu jár valahol, mint a madarak, az ő fészke egész Gallilea, mi meg valamennyien meg vagyunk kötve. S mi marad belőlünk: könny, veríték, tajték. Mért nem kerekedünk fel mindnyájan, úgy, mint Tekijáhu? - De hallgatott. Majd ha Hánok dolgát elvégzik.

S ahogy a napok multak, egyre jobban vágyódott Tekijáhu után.

*

A férfiak kiértek a Zim-patakhoz. A vének megáldották a vizet, ők fürödtek meg először. Aztán külön fürödtek az atyák, s külön a fiúk, nehogy meglássák atyjuk szemérmét.

Mikáél is megfürdött, Halacska úszott el a lábai közt. Mosolygott s elgondolta, hogy Tekijáhu biztosan így szólna: ennek nincs Hánokja, nincs tartozása.

Nemsokára valamennyien kiszálltak a patakból, s míg a siposok újra rákezdték a zsoltárt, valamennyien visszavonultak a faluba. Mikáél úgy érezte, mintha Tekijáhu mellette járna, s a sokaság közé mutogatna: Figyeld csak őket, Mikáél, figyeld: mindegyik csak arra gondol, ma ezt teszem, holnap azt, holnapután meg amazt. Pedig ha Adonájnak éppen úgy tetszik, meglöki ott azt a Hermon-hegyet, s az egész Támán olyanná lesz, mint egy ökör ürüléke. Adonáj ugyan mindent kölcsönbe adott, de nem uzsorás ő, hogy kamatot kérjen. Lelket adtam neked, lelket akarok vissza! Mit jöttök nekem földdel, házzal, verítékkel?

Mikáél mindegyikről tudta, kinek mije van. S hogy ki mennyivel tartozik a másiknak. S úgy tünt neki, hogy valamennyien rabszíjakkal vannak egymáshoz fűzve, s ha egyik mozdul, másiknak is mozdulnia kell. És ő, Mikáél, ő nincs hozzájuk kötözve? Ha búcsúra kerülne a sor, el tudna menni tőlük? Nem! Ő van legjobban hozzájuk kötözve. Mert ha Láel beszél hozzá, ő mingyárt úgy érzi, mintha ő maga volna Láel, mintha ő maga tartozna Hánok árával Kehátnak. S mégis milyen jó volna elmenni Tekijáhuval, sehol se maradni tovább, csak addig, ameddig egy jó szót szól az ember, vagy egy jót nevet.

Beértek a faluba és a zsinagóga udvarára gyültek.

Erre a napra a támániak két papot hívattak Kapernaumból, ahol azok éppen rokonaiknál tartózkodtak s most eljöttek elvégezni az áldozatokat.

A zsinagóga udvara előtt Mirjam, Mikáél anyja várt a férfiakra. Egy véka lisztet s egy kosár fügét hozott. Hánok is vele volt s elment megkeresni a sokaságban apját, Kehátot. Talán meg tudja puhítani a szívét.

Mirjam, Jóséh, Láel és Mikáél körbe állottak.

- Csak legalább ilyenkor volna az embernek - sopánkodott Mirjam -, hogy legalább Adonájnak adhatnánk valamivel többet. Mit fog ehhez szólni? Egy kevés liszt, meg egy kevés füge s éppen most, mikor oly nagy nyomorúságban vagyunk evvel a Hánokkal! Ha ő elmegy, magam nem bírom a munkát.

- Ha az ember szegény - mondta Jóséh -, mit tegyen? Egy üszőnk van még, ha Adonájnak adom, éhen veszhetünk.

Láel azt mondja:

- Kehátnak annyi árpával tartozunk, ami fölér három üsző árával. Talán mégis inkább adnánk Adonájnak azt az egy üszőt, amink még van, s ő azért puhítsa meg Kehát szívét, hogy engedje el a tartozásunkat. Aztán majd csak elvergődünk.

- De hátha Adonájnak kevés lesz ehhez egy üsző? - vélekedett Mirjam, - egy olyan keszeg, vékonyka üsző... Aztán se Hánok, se üsző. Ugy-e, Mikáél?

Mikáél nem értette, minek az üsző Adonájnak, mikor úgyis az övé minden, ami van. Ha el akarja venni tőlük Hánokot, úgy is elveszi üszővel együtt.

- Ó, - felelte Mirjam, - mit tudod te, Mikáél, hogy ő, az Elohim mikor bosszankodik? A szó az csak szó, de egy üsző, az mégis csak egy üsző.

- Igaz, igaz, - vélekedett Jóséh. Láel pedig tehetetlenségében a földet taposgatta s hallgatott. Megvárták, amíg visszajött Hánok az apjától.

- Jaj, jaj! - kiabált már messziről a fiatal asszony. - Azt mondta az atyámuram, utoljára enged el magától. Már beszélt a vénekkel. Vagy fizettek, édes Láel, vagy sohse hálok többé veled. - S mindjárt sírásra fakadt. - Hogy micsoda gyalázat! Vissza kell menni lánytestvéreihez, mert nem telik urának vételárra. Ez a legnagyobb gyalázat Názáretben. Mindenki azt fogja mondani: micsoda lány lehetsz te, hogy így adott el az apád. Vagy talán biztosan hiba van a méhében, hogy nem tellett vételárra?

- Ó jaj, jaj! - kiabálta Hánok, hogy mindenki hallja, - tiszta az én méhem! Ezt csak Adonáj tudja. Meg is fogant már, - esküszik rá, - ó bár sohse láttuk volna egymást Láellal!

- Ne sírj - kiáltotta bosszúsan az öreg Jóséh, s befogta a fülét. - Olyan ez, mint a kutyaugatás. Hagyd. Feláldozzuk Adonájnak az üszőt, aztán lesz, ami lesz.

Hánok felvidult. Mirjam ura kezét csókolgatta.

- Csak aztán jókedvében legyen Adonáj, - mondta Láel.

- Imádkozzatok erősen, - intette őket Mirjam és Hánokkal együtt elment, hogy idehajtsák az üszőt.

A férfiak tovább várakoztak. Bent a kőfallal körülvett zsinagógaudvaron már megkezdték a papok az áldozást. Az apró baromfiak rikácsolása és a barmok bőgése, hörgése összevegyült a papok kiáltozásával.

Mikáél körül-körültekintgetett. Tekijáhut kereste. Talán már meg is érkezett. El fogja mondani neki Hánok dolgát, megkéri, menjenek együtt Keháthoz, megpuhítani a szívét. Mikáél nem bízott abban, hogy Adonáj egy üszőért megsegítené őket. Adonájnak bizonnyal meg van már régtől az akarata ebben az ügyben, s attól nem fogja őt eltéríteni semmiféle üsző. Őt magát Mikáélt sem térítené el, pedig kicsoda ő Adonájhoz hasonlítva? Meg is mondotta mindezt az apjának és Láelnak, de Jóséh így felelt:

- Mit tudhatod? A leggazdagabbnak is elkél még egy üsző. A király is gazdag, mégis kell neki az adósékel. Nem olyan Adonáj kedve, mint a miénk.

- Nem is az üsző - vélekedett Láel -, hanem a félelem, meg az alázatosság. Ez fog használni. Csak felénk forduljon Adonáj.

Mirjam és Hánok megérkeztek az üszővel. Az állat megtorpant a rettegéstől. Mirjam húzta, Hánok tolta. Eddig ezzel az üszővel szántottak, őröltek, takartak földecskéjükön; ezentul maga Mirjam foghatja magát az eke elé.

- Vidd, vidd a kérésünket Adonájhoz - kiáltott Mirjam, - s az állat lapockáját ütögette.

Hánok az üsző farát verdeste:

- Véred, húsod tegye puhává Adonáj szívét, s Adonáj atyámnak szívét, hogy továbbra is Láellal hálhassak.

- Nagyon makacs és sovány, - morogta Láel s rossz jelnek vette az állat meg-megbicsaklását.

Jóséh kedvetlenül, ráncos homlokkal nézte őket, Mikáél pedig lassan a fejét ingatta.

- Ez üsző bőgése érje el Adonájt? - gondolta, de nem szólt. Ennek már meg kell lenni. Csak itt volna Tekijáhu. Csak ő tudna már elbúcsúzni az övéitől, mert mindenünnen úgy szorongatják a szívét.

Ketten bátyjával átvették az asszonyok kezéből az üszőt s kínos-keservesen betolták a kapun.

*

Az áldozás után megkezdődött az ünnepi tánc. Mikáél is beállt a táncolók közé. S míg halkan velük zümmögte a zsoltárt, nem feledkezett meg, hogy Hánok dolgát is beleszőjje éneklésébe. A zenészek a körben külön kört alkottak, középen a két vendégpap ült, széken és zsámollyal a lábuk alatt. A körön kívül asszonyok bámészkodtak.

Ekkor négy szolga hordszéken az öreg és beteg Elult hozta s letette a táncolók mellett. A papok áttörtek a táncolók közt, Elulhoz siettek és megáldották. Elul a leggazdagabb a faluban. A táncolók közül sokan meglassították táncukat, mások teljesen megállottak s mindnyájan Elult bámulták.

Nem hiába jött ki házából az öreg Elul - suttogták -, talán megint pénzt fog szórni.

A siposok Elul felé fordulva fújták szerszámjaikat.

- Csak táncoljatok, táncoljatok - krákogott az öreg Elul -, s hangját a zsírja fullasztotta, - én majd csak itt rohadok ezen a széken, úgye papocskáim? Ne is áldjatok, megáldották már ezeket a sebeket Jeruzsálemben is. Sok pénzemben vannak, mindent felfalnak.

És sebjeire mutatott, amelyek félig lerágták már az arcát, nyakát, szüntelen csöpögtek a gennytől és vértől. Két szolga állandóan törölgette azokat, s másik kettő illatos füstölőt lóbált Elul mozdulatlan teste körül.

- Csak táncoljatok - kiáltotta -, hadd lám, ki járja a legszebben. Esküszöm a templom aranyára, fiamul fogadom azt.

Lett erre nagy suttogás, Elul fiat akar! Kit ér a szerencse? Az anyák fiaikat kiáltották, a körtánc egyszeriben megbomlott. - Gideonkám, mutasd magad az öreg Elulnak! - No most tégy ki magadért Asaél! - Vedd fel az apád köntösét s abban táncolj! - Micsoda gazdagság, micsoda sors!

Az anyák sikongattak, mintha már a fiaikat Elul örökösének látnák.

- De csak olyan kell, akinek nincs arája! - kiáltották a szolgák. S a körülállók továbbadták a hírt.

- Letagadod! - mondták az anyák fiaiknak. - Várhat a Cippora. Majd titokban Usuél!

S az anyák nevetve sürögtek-forogtak fiaik körül.

- Csak egymásután! - krákogott Elul. - Majd a papocskák vigyáznak a sorrendre! - Hol a gyülekező táncosokat nézte, majd a távoli hegyek felé pislogott. Jeruzsálemben azt mondották neki, hogy a gallileai levegő jót fog tenni sebjeinek, s mivel a mások nyomorúsága vigasztalta, a legszegényebb falut választotta Gallileában: Támánt. Azt is tanácsolták neki, hogy a sebjeit fiatal lányok csókjaival próbálja gyógyítgatni. De Elul utálta az asszonyállatot. Gyanúja volt, hogy sebjeit amúgy is a parázna dögök okozták. Akkor azt mondta neki egy papi kuruzsló: hát próbálkozz ifjakkal, akik szelidek és tetszetősek, akár a lányok. Egy ilyen ifjút keres most Elul. S úgy gondolja, legegyszerűbb lesz, ha mindjárt fiául fogadja. A támániak szívesen odaadják fiaikat. Szegények és szaporák. Elul különösen Jóséh fiára, Mikáélre gondolt. Ez a Mikáél, valahányszor meglátta hordszékét, hozzásietett, akár a többiek, akik az utcán dolgozgattak, s velük együtt kiáltotta: Adonáj hegessze be sebjeidet! Ő ilyenkor aprópénzt szokott közéjük dobni, az emberek marakodtak, s az ilyesmi mindig elterelte kissé figyelmét sebjeiről. De ez a Mikáél sohse marakodott. S mikor egy ízben egyenest feléje dobta a pénzt, fel se vette, hanem így szólt: Nem pénzedért kívánok jót sebjeidnek. Akkor egy pillanatra, mintha kissé elállt volna sebjeinek izgató lüktetése. Ennek a Mikáélnek az arca nagyon megtetszett neki s följegyezte az emlékezetébe. Mindenki a sebjeiből élt. Ez a Mikáél volt az első, aki sebjeit nem nézte holmi aranymarhának, amiből fejni lehet, ha jajgat. Régóta forgatta már fejében a tervet, hogy megveszi szüleitől ezt a szelíd Mikáélt, s csak erre az ünnepre várt, hogy tervét véghezvihesse.

Szórakozottan nézegette az előtte táncolókat, de Mikáél sokáig nem került eléje. Anyja őt is kihívta a táncosok közül, s beszélt hozzá, Mikáél csak hallgatta, amit mondott. Nemcsak hogy a szót nem értette, hanem szinte az anyját is alig ösmerte meg anyjában. Valahányszor táncolt vagy imádkozott, mindig így volt, ha anyját vagy övéit hirtelen meglátta: mintha ez egy kedves jó asszony volna, de nem az ő anyja. Valahol egészen másutt volt az elébb, amíg táncolt s imádkozott. De hogy voltakép merre, s hogy volt, azt maga sem tudta s az anyjának se tudta volna elmondani. Zihált és nézett az anyjára, mint a részeg, aki éjfélig mulatott, s most hirtelen megpillantja valami távoli ösmerősét, aki felrémlik emlékezetében.

- No figyelj már - mondja Mirjam -, s látva fia arcán a révűletet, megsimogatta. Erre az érintésre magához tért Mikáél. Megrázkódott, s megfogta anyja arcát: Persze, persze, ez az én anyám - gondolta -, micsoda ember vagyok, hogy így elfeledtem őt... Ez az anyám, az ott az atyám, ez a testvérem és ez itt Támán. Ó Adonáj, hová vittél engem, hogy olyan nehezen értem a szót.

- Szép vagy - mondja az anyja -, arányos testű, gyönyörűségesen táncolsz, mért ne választana téged Elul? Elébb csak elnéztelek, ó, ha úgy táncolsz Elulnak, mint az imént a körben táncoltál, biztos téged fog választani.

Mikáél csak simogatja az anyját. Miért is zavarták meg őt? Hogy elragadta Adonáj a lelkét! S most Elulnak táncoljon? Adonáj után Elulnak? Hiszen ez bűn!

Még csak most látja meg Elult hordszékével és szolgáival. Igen, ez a gazdag, szerencsétlen Elul. Ez előtt táncoljon?

Jön az atyja, Láel és Hánok. Valamennyien bíznak benne.

- Csak menj, táncolj! Vigyázz, megelőznek a többiek!

A táncosok dübörögnek, a zenélők szökdelnek, Elul krákog:

- Lőcs a lábod! Ki vitte el a hangodat?

Mikáél a fejét rázza. Neki most nem szabad Elul előtt táncolni. S nézi az övéit tétován. Anyja tekintete csupa ijedelem. Testvére és az apja bosszúsan rántják össze szemöldökjüket. Hánok pedig siránkozik: Vétek ez, gondolja Mikáél, de az övéi olyan szegények, nyomorultak... Ó ez a Hánok, Hánok...

És Mikáél lassan elindul Elul felé. Lám, máris milyen nehezen lép, milyen súlyosak a tagjai. Meg is botlik. Nem szabadna neki táncolni.

Elul mingyárt fölismeri:

- No, lássuk az ács fiát! - krákogja.

Mikáél nehézkesen mozog. Hol az eget, majd az övéit, aztán Elult nézi. Az arcok összezavarják a lábait, s érzi, hogy veritékezik. Elul krákog és vizsgálja. Neki tetszik ez a Mikáél. Meg fog alkudni vele. Hadd csókolgassa sebjeit.

Egyszer csak megáll Mikáél:

- Uram - kiáltja -, én nem tudok táncolni.

- Tudsz te - feleli Elul -, s a szolgáihoz fordul:

- Bort adjatok neki!

Az egyik szolga Mikáél felé nyujtja iszákját.

- Nem szolgáltam meg - feleli Mikáél, elveszi és tartja az iszákot, nézi Elul sebjeit s azok mintha lassan megnőnének, s nemsokára úgy tűnik Mikáélnek: az egész Elul egy seb, s ha ő iszik a borából, ő is ilyen lesz; egy seb. Ettől megijed s elejti a poharat. - Ügyetlen vagyok, - mondja.

- Sebaj - krákog Elul -, majd csak gyere a házamba. Ha a beszéded is tetszeni fog, jó dolgod lesz. - És egyre csak Mikáél szemét és száját kémli: szép piros a szája, élénk fekete a szeme. Máris megzsongnak Elul sebjei, ahogy Mikáél csókjaira gondol.

Mikáél szólni akar, de Elul int s elviteti magát szolgáival. A papok utána mennek.

Mikáélt körülveszik az övéi. A körülállók kiabálnak:

- Jóséh fiáé a szerencse! Hallottátok?

- No Jóséh, most aztán magadnak építhetsz!

- Azt mondják, annyi siklusa van, hogy Jeruzsálemig kiverethetné az utat! Szerencsés a méhed, Mirjam!

Most egyszerre Hánok apja is megjelenik.

- Rendben van, Láel, - kiáltja. - Most már várhatok Hánok árával.

S mikor elmegy, odakiáltja Hánoknak:

- Csak szülj neki, Hánok, fiakat.

- Lám - gondolja Jóséh -, ezt tette az üsző, amit Adonájnak áldoztunk. Mégis csak az a boldog, aki nem félti utolsó üszőjét. - Mirjam zokog örömében.

- A kezedben vagyunk, Mikáél. Fiául fogad s te unokákat adsz neki. Azt veszed asszonynak, akit akarsz. - S a lányok már mondogatják:

- No lám! Jól fog járni, akit Mikáél fogad az ágyába.

Mikáél szeretne az övéivel együtt örülni. De nem tud. Az az iszák, mintha megégette volna a kezét. S hogy bemenjen hozzá a házába? Fiának? Nagy háza van, sok állatja, s mindez az övé legyen? Miért? Tetszel nekem, mondotta, de mért tetszem neki jobban, mint Zimri, Kusát vagy Soél? A szegénységünket szánja? Vannak még többen is olyan szegények, s ami őt magát illeti, hiszen ő nem is szegény. S nem kívánt magának jobb sorsot, csak békésen elbúcsúzni s vándorolni Tekijáhuval. Hol marad Tekijáhu? Ó, milyen iszonyúak voltak Elul sebjei! Ahogy Názáretben suttogják, renegátnak szegődött egykor az idegenek katonái közé s ott rabolta össze vagyonát. Vagy másért verte meg sebekkel Adonáj? Elmegy majd hozzá, de fia nem akar lenni.

- Vedd fel apád köntösét - mondja Mirjam -, s úgy menj hozzá, édes Mikáélecském.

Mikáél szótlanul elindul családjával hazafelé. Ott már vár reájuk Tekijáhu. Ül az utcán a ház előtt.

- Itt vagyok, támániak, - kiáltja nevetve, mikor a hazafelé tolongó sokaságot látja. - Aztán mit végeztetek Adonájjal?

Elmondják neki Mikáél és Elul dolgát.

- Ejnye - kiáltja -, hát nálatok kétszer születik az ember? Egyszer az atyja fiának, aztán Elul pénzeszacskójának?

Majd megpillantja Mikáélt családja kíséretében.

- No Mikáél! - kiáltja messziről, - hallom új apád lesz! Rád vetette szemét az a gennyes siklusimádó! Oda vagy, már látom, oda vagy! Jóséh, csinálj csak a fiadnak koporsót!

Mikáél családja bosszúsan hallgatja a koldust. Ez haragszik mindenkire, akinek valamije van. Hiszen nem változik Mikáél élete, csak meggazdagszik és fiai Elul házában fognak születni.

- Megbeszélném a dolgot Tekijáhuval, - mondja hirtelen Mikáél.

- Kicsodád ő neked? - dorgálja az apja. - Apád ez a Tekijáhu?

Mirjam megijed.

- Mit akarsz vele, fiam? Menned kell Elulhoz!

- Állj odébb! - rivall Láel Tekijáhura. - Mi bajod az öcsémmel?

- Csábítás van benne! - kiáltja Hánok, s Láel már öklét emeli a koldusra. Mikáél hozzáugrik.

- Ne bántsátok! - mondja, - nem látjátok, hogy hasonlít a nagyatyánkhoz, aki megholt?

- Nem, bíz ők nem látják! Ezt csak te látod Mikáél! Egyik koldus olyan mint a másik - mondja Mirjam - irígy és kósza.

- Nem örül ez a te szerencsédnek, - vélekedik Jóséh. - Ez csak viszályt akar.

Tekijáhu mosolyogva rágcsálja a magot:

- Bennetek a viszály, - mondja. - Én már megyek Mikáél.

És indul. Hanem Mikáél utána ered. Övéi visszafogják.

- Engedjetek - mondja Mikáél -, nem akar ő velem semmi rosszat, elmegyek én majd Elulhoz, csak előbb beszélnem kell vele. Engedjetek, ha szerettek.

És Mikáél elfut, beéri Tekijáhut. Családja messziről követi.

- Állj meg, Tekijáhu, - kiáltja Mikáél. Az öreg megáll.

- Te csak mosolyogsz - mondja Mikáél -, de nekem segíteni kell az enyéimen. Ösmered Hánok dolgát. Elul azt mondta: te tetszel nekem. Nem akarok én a fia lenni, csak a segítségét akarom kérni, aztán elbúcsúzom az enyéimtől s vándorlunk kettesben.

- Azt mondod - feleli Tekijáhu -, hogy csak Hánok dolgát intézed el? Ez lehetetlen. Mert ha meg is teszi Elul, amit tőle kérni fogsz, olyan útra léptél, amitől még a halálangyal se fog megszabadítani téged. Elintézed Hánok dolgát, akkor jön az apád dolga: Végy nekem tíz üszőt, kérj nekem szőlődombot, aztán segíts anyád testvérének, aztán apád testvéreinek. Mert a köldökzsinórt visszadugják az emberbe és betapasztják, de azért megmarad az zsinórnak s csak megköti az embert. S ha valakinek van valamije, akkor mindjárt megrántják ezt a zsinórt a többiek: Hallod-e Mikáél, egy zsinóron vagyunk! Te mégy és megcsókolod őt. De az mindjárt így szól: Csókolni könnyű, de segíts! Adj ezt meg ezt, vagy meg se csókolj! Te erre mondod: Tegnap még jó volt a csókom egyedül... Ő azonban így válaszol: jó volt, amíg nem volt egyebed. S azontul rosszabb dolgod lesz, mint a baromnak, mert a barom csak azt szolgálja, aki nyiltan üti-veri, de te azokat fogod szolgálni, akik hamisan csókolnak. Mert akinek semmije sincs, annak megmutatják magukat az emberek: nem vehet, nem adhat, láthat, amit akar. De akinek van venni és adnivalója, az előtt eltitkolják bensejüket. S micsoda élet ez annak, aki szereti az embert? Csak szomorúvá teszi a vagyon a jót, s az ingadozót még ingadozóbbá. Csak az választhat az emberek közt, akinek semmije sincs. S csak ez tudhatja meg magáról még életében, kicsoda vagyok s leszek én Illés előtt. Aki ezt tudja, az nevethet s mindegy, merre jár. Ha szegény vagy és jó, az egész Gallileát szívedbe zárhatod. De ha gazdag léssz, még saját két fiadnak is szűk lesz a szíved. Ők torzsalkodni fognak benn s kívül fog állni egész Gallilea s kiáltozni fog: Eressz be minket is! Te pedig megzavarodol, sohse lesz nyugtod és Illés napján keservesen sírva fogod kiáltani: nem tudom, mikor mit is cselekedtem voltakép! Éppen ezért mondom: ez az a pillanat, amikor a jónak rossznak kell lenni egy napra, hogy Illés napjáig jó lehessen.

- Csodálatosan sokat tudsz te Tekijáhu - felelte Mikáél -, de az enyéim mindig szerettek engem s el kell oltanom szeretetük szomjúságát, mielőtt veled eltávozhatnék tőlük. Meg kell néznem, miféle ember ez az Elul, te pedig majd jössz velem a házáig, s megvársz odakinn.

Majd az övéihez futott Mikáél:

- Menjetek csak haza, én pedig megyek Elulhoz.

Jóséh és a többiek morogva néztek Tekijáhura, s hazafelé indultak. De szemükkel messziről követték Mikáélt.

Mikáél Tekijáhuval együtt Elul házához ment, ott Tekijáhu letelepedett a magas kőfalon kívül, Mikáél pedig bezörgetett a kapun s mikor kaput nyitottak, bement. Az udvaron különféle bálványok állottak, s valamennyi előtt oltári tűz lángolt. A ház felől füstölők édes szaga keringett Mikáél felé. Mikáél beszívta az illatokat, s úgy érezte, hogy egy harmadik világba jutott. Az első volt Támán, a második az elragadtatás, amit tánc és ima közben szokott érezni, ezek a jó illatok, ez a díszes ház megint egy más világ. Az édes illatok megzavarták, s ő meg-megállt s vissza-visszanézett a kapu felé, mintha félne, hogy nem fog innét többé kitalálni. Majd a földre nézett, mint aki elvesztett valamit. Az ember, aki kísérte, a nagy épület felé mutatott neki utat:

- Megjelentelek az uramnak, - mondotta és elfutott.

Az istállók felől barmok bőgése hallaszott. Mikáél úgy hallotta, mintha itt a barmok is másként bőgnének, mint odakünn. S mintha az elfutó ember is máskép szaladna, mint a támániak. Hirtelen arra gondolt, hogy talán még az ég is más itten. Felnézett, s mikor ugyanazokat a felhőket látta, amiket annyiszor megbámult, kissé megnyugodott szíve dobogása. - Adonáj, légy velem, - gondolta s bement a házba a szolga nyomán.

A tornácon át belépett az első terembe. Asztal volt terítve a földön, körötte zsámolyok, vánkosok. Az édes szag itt már oly erős volt, hogy Mikáél nehezen lélekzett. Alig várt néhány pillanatig, ösmerős hordágyán behozták Elult a szolgái. Az asztal mellé tétette magát.

- Örülök, hogy látlak - mondotta Mikáélnek -, ülj mellém.

Mikáél zavarodottan nézett Elulra. Amint sebjeit meglátta, izgatott nyugtalanság költözött beléje. Ámde még mielőtt egyet mozdulhatott volna, Elul felkiáltott a fájdalomtól.

- A sebjeim!

A szolgák közül erre előlépett az egyik s korbáccsal ütni kezdte a társát. A szolga behunyta szemét s eltorzult arccal, fojtottan nyögött. Elul tekintete a megkorbácsolt szolga arcára tapadt, mintha annak gyötrelmeivel akarta volna csillapítani saját fájdalmát:

- Ti is szenvedjetek! - kiáltotta, - mindenki szenvedjen!

Most egy másik szolgára került a sor. Társa korbácsa nyomán bőre felhasadt, Elul a kipatakzó vérre meredt.

- Mi a ti szenvedéstek - kiáltotta -, az enyémhez hasonlítva...?

Mikáél tehetetlenül, lebűvölten nézte őket. Teste mindegyik ütés után meg-megrázkódott, mintha őt magát érték volna a csapások. Elul fáradtan nyögött, majd pénzt adott a megkorbácsolt szolgáknak s elbocsátotta őket.

Mikáél a szégyentől és nyugtalanságtól lassan sírni kezdett.

- Kit siratsz? - kérdezte Elul. - A szolgákat? Megfizettem a fájdalmukat! De ki fizeti meg az én gyötrelmeimet?

- Mindnyájatokat siratlak, - felelte Mikáél.

Elul összeharapta ajkait.

- Ah, megint a sebjeid? - kiáltotta Mikáél, Elulhoz futott és sebjeit csókolgatta:

- Sírj kérlek - mondotta -, aki sírni tud, minek annak ütni? Adonáj azért adta a könnyeket, hogy kimossuk vele a fájdalmat, mint ahogy kiöntik az ürgét, hogy ne tegyen kárt a vetésben: szívedben. Sírj velem!

És Mikáél könnyezett.

Elul egész testében remegve zihált:

- Ó te gyermek... - mondotta -, sírni akarsz tanítani engem?

- Addig csókollak - lelkendezett Mikáél -, míg nem fogsz sírni. Nem megyek el előbb, míg nem sírsz. - S tovább csókolgatta Elult.

Elul nem mozdult hordszékén. Mikáél csókjai úgy érintették, mintha valami különös madárka legyezgette volna szárnyaival sebjei forró gyötrelmét.

- Ah! - mondta -, jók a csókjaid, majd megfizetem... majd megfizetem...

Mikáél, mintha nem hallotta volna, mit mond Elul:

- Csak bízzál a könnyeidben - mondotta -, mikor nagyapám meghalt, ép ily sebek voltak a szívemen. De atyám csókolgatta, én sírtam, és a sebek behegedtek. Most, ha engeded, hát legyek én a te atyád s neked halt meg valakid. Nem hasonlítok az atyádra? Nézd az arcomat. Nem hasonlítok valakidre, aki megholt s akit szerettél? Nézd a szemem: talán ott lakik. Szájam: talán odabújt, vagy a homlokom mögé.

Elul kínosan mosolygott:

- Nem emlékszem semmire - nyögött -, csak a gyötrelmeimre.

Mikáél felkelt Elul mellől:

- Itt van Elul a sebjeivel! - kiáltotta - mit tegyek vele Adonáj, hogy sebjei mosolyogjanak?

Karjait szétvetette, kezei mint vetélők jártak ide-oda, fölemelt hangja éneklésbe lejtett:

- Sebjei szájukat tátják, mint az éhes barmok, ó, mit kaptak idáig eledelül? Hamisak csókjait, irígyek hízelgését, siklusokért vásárolt szolgálatokat.

S miközben Mikáél így énekelt, mozdulataival mutatta, mint tátják szájukat a sebek, arca eltorzult a fájdalomtól s oly borzalmasan üvöltött, hogy Elul szinte megijedt: jaj megszakad a szíve!

Aztán eltáncolta Mikáél, mint hozták a hamisak csókjaikat, s Elul megdöbbenve bólogatott:

- Így volt! - kiáltotta - mindenki a sebjeimből élt! - Meg akarta rázni ökleit, de sebjeitől nem mert mozdulni.

Mikáél tovább táncolt és énekelt:

- Jöttek a hamisak: adj nekem tíz marék drachmát, s én adok csillapítót. Adj neki! - ordították a sebek és Elul adott drachmát, barmot, földet, de a sebek csak megvadultak a csillapítóktól, mint a veszett ebek, akik csont helyett követ kaptak.

Mikáél arcán a gyötrelmet most düh robbantotta szét:

- Tajtékoztak Eul sebjei, láng csapott ki szájukon, megmartak mindenkit, aki közelükbe jutott! S ahol sebet ütött a seb, ott a kéz ajándékot adott. S a megütött szolgák ezt gondolták: Csak sohse hegednének be sebjei, csak mindig ütne minket, akkor meg fogunk gazdagodni! Haraptak Elul sebjei, de ettől se volt nyugtuk. Eriggy, mondták a sebek, eddig hozzád jöttek a csillapítók, most te keresd őket. Talán lesz valaki Támánban, aki megtetszik neked! Vele ápoltasd sebjeidet! Elul ment s megtetszett neki Mikáél, Jóséh fia. Mikáélt kérték övéi: vigyázz, hogy tied legyen Elul mindene. Mikáél jött, de nem tudott kérni, csak sírni. S Elul kérdezte: mit kérsz cserébe könnyeidért? Könnyeimért azt kérem, hogy Elul sírjon, s megkönnyebbüljön. Hánok dolgát akartam elintézni, Tekijáhuval akartam vándorolni, de ahogy fogoly voltam szüleimnél, most fogoly vagyok Elulnál, mert Elul sebjei a legnagyobbak. Kérlek Adonáj, mondd nekem, mit tegyek! Mert itt nem elég csókolni és sírni, hadd tudja meg tőlem Elul, hogy máskép is szeretem! Nem Hánok dolgáért, nem gazdagságáért, hanem csupán szenvedéseiért! Hadd tudja meg!

Mikáél éneke elhalt s most csak táncolt.

- Ó, a sebjeim! ó, az ifjuságom! - nyögte Elul - csak kérdezd Adonájt! Megteszem, amit mondani fog, megteszem!

S míg Mikáél táncolt, Elul szeme rátapadt Mikáél szemére. Adonáj válasza már jobban gyötörte, mint sebjei.

Mikáélról már csurgott a veríték.

Elragadtatott táncának nemsokára szűk lett a térség az asztal előtt. Mintha nem találta volna meg azt az Adonájt, akit nemrég kinn, a szabadban a felhők peremén látott, mintha a falak túlságosan vastagok s a mennyezet nagyon is nyomasztó volna ahhoz, hogy meghallja mögülök Adonáj hangját; tánc közben szeme egyre nagyobbodott s füle egyre feszesebben figyelt. Teljesen elfeledte a termet, s heves táncában egyik faltól a másikhoz lebegett.

- Még agyonzúzza magát! - gondolta Elul, - hiszen már nem is tud magáról.

Mikáél végigtáncolt a falak mellett, s ahogy egy kijáróhoz jutott, magasba szegzett arccal befordult.

- Vigyázz! - kiáltotta Elul - hová mégy? S még mielőtt eszébe jutott volna, hogy tapsoljon szolgáiért, aggodalmában önkéntelenül fölemelkedett hordágyáról, amit évek óta nem hagyott el és Mikáél után futott.

A kijárón túl, ahol Mikáél eltünt, Elul ágyasháza volt s amellett kincseskamrája, ahol a kincseket egy megnevelt oroszlán őrizte, s ez csak gazdáját tűrte meg maga mellett.

- Mikáél! Mikáél! - kiáltotta Elul, s futás közben sebei egyszerre felfakadtak, nyomában vér csurgott. A hálókamra kijárata előtt utólérte Mikáélt, s elkapta az őrjöngő táncos ingét. A szomszéd kamrában a vad egyszerre érezte gazdája s az idegen szagát s elbődült. Ez a bőgés s Elul keze felriasztották Mikáélt; megtorpant. Elul és Mikáél egyszerre karolták át egymást s mind a ketten Elul vérétől borítva, egymást ölelve, zihálva, szótlanul állottak. Aztán Elul megtántorodott s magával rántotta Mikáélt.

Ekkorra berohantak a szolgák, felemelték az elesetteket s Elult ágyára fektették.

Mikáél véresen, félig eszméletlenül bámult az ágyra s a szolgákra.

- Mit tettél az úrral? - kiáltották a szolgák, de Mikáél nem tudott válaszolni. A felfakadt sebek fájdalma ájulásba ragadta Elult s midőn néhány perc mulva magához tért, kiparancsolta szolgáit. Mikáél borzongva meredt maga elé.

- Adonájnál voltam, uram - suttogta félig zokogva -, Adonájnál voltam.

- Feküdj mellém - kérte Elul -, mert fázom.

Mikáél melléje feküdt s magához ölelte:

- A sebjeid, uram - mondotta -, a sebjeid...

- Nem gyötörnek többé - felelte Elul -, folynak, de nem gyötörnek. Csak fázom.

Mikáél sírva csókolgatta Elult s könnyei összekeveredtek Elul vérével:

- Ez melegít - mondta Elul. - Ahogy vérem elfolyik, vele együtt távozik a gyötrelem.

- Nem vagyok a te gyilkosod? - kérdezte Mikáél.

- Csak a gyötrelmeimet ölted meg - felelte Elul -, nincs semmi bánatom. Feloldódik a bensőm, boldog vagyok, mint még soha, csak csókolj tovább, Mikáél, csak csókolj...

És Mikáél csókolta:

- Nem hallod Élijáhut? - kérdezte nemsokára.

Elul nem felelt. Szeme lehunyódott, arca mosolygott. Mikáél pedig ölelte, míg csak a teste teljesen ki nem hült. Akkor fölkelt mellőle, s behítta a szolgákat.

- Meghalt az uratok - mondotta, s várta, hogy megragadják s agyonkorbácsolják. A szolgák nem érintették, mire Mikáél még egyszer megcsókolta Elult:

- Adonáj akarata - mondotta -, tegyetek velem, amit akartok - s kitárta karjait.

A szolgák azonban most se ragadták meg Mikáélt. Az egyik kilépett közülük s így szólt:

- Ha tudsz hallgatni, mi is hallgatunk, ő is hallgat. - S Elulra mutatott.

- Nincs senkije - folytatta. - Bezárjuk a kapukat s te velünk együtt azt fogod mondani: betegebb, mint valaha volt. Senkit sem akar látni. Aki keresni fogja, az úgy sem őt keresi, hanem a pénzét. Adunk neki alamizsnát s élünk örökségén. Te is osztozhatsz velünk.

- Sohase! - felelte Mikáél - örökségének sebjei vannak, s aki hozzányúl, az örökli sebjeit. Hagyjátok vagyonát s menjetek atyáitok földjére.

- Bolond vagy - felelték a szolgák. - Azért szolgáltuk őt véresen és nyögve annyi évig, hogy lángok és idegenek örököljék, amije van?

Mikáél hiába könyörgött, hiába mutogatta a szolgáknak, hogy Elul asztala, edényei telisteli vannak sebbel.

- Úgy jártok, mint ő - mondotta. Ám ahogy beszélt, rimánkodott, lassan erőt vett rajta a fáradtság, szeme lecsukódott, mormogva még mindig beszélt, aztán szavai összezavarodtak s nemsokára mély álomba merült.

- Így jó - mondották a szolgák -, most megmoshatjuk a vértől, aztán kitesszük az útra. Azt fogja hinni, hogy mindent úgy álmodott.

Felemelték, megmosdatták, kivitték, de a falon túl már ott vártak Tekijáhu és Mikáél szülei. A szolgák letették Mikáél testét.

- Táncolt az urunknak - mondották -, nagyon belefáradt s most alszik. Urunk elküldte velünk, kérdezzük meg a szüleit, mit adjon táncáért.

Mikáél szülei összesúgtak.

- Azt hittük, fiává fogadja.

A szolgák nevettek.

- Ezt csak a ti ámításotokra mondotta.

- Akkor adjon legalább öt üszőt! - vélekedett Mirjam - adja meg Hánok árát.

A szolgák eltüntek a kapu mögött s nemsokára elővezették az öt üszőt.

- Vigyétek! - mondták - s ne háborgassátok többé urunkat, mert ő is alszik.

Mikáélt feltették szülői az egyik üsző hátára s hazafelé ballagtak. Tekijáhu lassan követte őket. Az üsző azonban, amelyik Mikáélt vitte, az úton megijedt egy tamariszkbokortól s levetette terhét.

Mikáél ettől se tért magához.

- Ej... - gondolták a szülei - talán nem is alszik, hanem megholt?

Rákiáltottak, nem felelt. Megrázták, nem mozdult. Tekijáhu hozzáhajolt.

- Bizony ez megholt - mondotta -, ti öltétek meg.

- Elul ölte meg! - kiáltotta Mirjam és Jóséhval együtt valamennyien keservesen feljajdultak s megtépték köntösüket.

Emberek jöttek Támán felől, azok is megnézték Mikáélt, forgatták, emelgették a tagjait, szemébe néztek:

- Ez bizony halott! - mondották. - Legalább követeljetek vérdíjat Elultól.

A szülők siránkozva visszavitték Mikáél testét Elul házafaláig s kopogtak a falon. A szolgák megjelentek.

- Mit akartok? - kérdezték bosszúsan.

- Megöltétek a fiunkat... - siránkozott Mirjam.

A szolgák megnézték Mikáél testét s ujjongtak magukban.

- Jól van - gondolták -, legalább sírba száll Elul tanuja. - S megkérdezték a szülőket, mit kívánnak Mikáél vére díjául.

Jóséh elgondolkodott. Aztán összesúgott családjával.

- Kincsei közül akarunk választani - mondotta.

- Jertek be - felelték a szolgák s kinyitották a kaput. Előbb csak Jóséh akart bemenni, de aztán Mirjam is melléje szegődött. S mivel sokáig maradtak odabenn, Láel és Hánok is egymásután követték őket.

Mikáél teste egyedül maradt Tekijáhuval. Tekijáhu melléje ült, körülszagolta, körülhallgatta Mikáél testét, miközben sűrűn bólogatott. Aztán kifeszítette Mikáél száját. Ekkor hirtelen megcsordult Mikáél nyála.

- Él ez! - kiáltotta újjongva Tekijáhu - él ez! Csak alszik.

Ravaszul és jóságosan elmosolyodott.

- Nem köti őt karóhoz többé senki, elviszi őt vándorolni az öreg Tekijáhu.

Lopva körülnézett, aztán hirtelen vállára vette az alvó Mikáélt, elindult, majd gyorsan letért az útról, amely Támánba vezetett s ment, ment Siloah felé. A távolból nemsokára már csak zümmögő éneke hallatszott:

Megszabadítottad lelkemet a haláltól,
Lábaimat az eleséstől,
Járok az Isten előtt
Az élet világosságában...