Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 24. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Illés Endre: ANYÁM!...
Bibó Lajos regénye - Athenaeum

Ez az egyszavas, kiszakított felkiáltás, még két kötet bő zuhogású retorikájából is, igen jellemzően kívánkozik ennek a regénynek a címlapjára. Benne van körülbelül mindaz, - könnyen fellobbanó indulat, már-már vörösbe izzó szó, megtorpanó pillanatok ocsudó eszmélése, s ezek mögött valami forró líra, a szeretet titkolt, rejtegetett, de végül is kikívánkozó könnye: átfogó, melodikus skálája az Anyám!... érzelmi tartalmának.

A fiú, aki nagyot vétett valamikor az anyja ellen, lobogó s fékezhetetlen fiatalságában mindig ellökte annak feléje nyúló, féltő s aggódó kezét, évek mulva, amikor menthetetlenül eltévedt már az élet sűrűjében s a hamis csapások között sehogyan sem leli az igaz utat, találkozik egy másik öregasszonnyal. Oly elhagyottal s magáramaradottal, mint az anyja volt. S ekkor megfogja ennek az öregasszonynak a reszkető, tétova kezét, elvállalja minden gondját-baját, hatalmas vállát odatartja a gyámoltalan élet minden nyomorúsága alá, lót-fut, izzad s robotol érte. Titkos, belső kényszerűség hajtja: letörleszteni a régi adósságot. Jóvátenni mindent, amit csak elmulasztott valamikor. S ha fáradna már, ha megbicsaklik a térde, ha fellobbanó daccal levetné válláról ezt az önként vállalt terhet: a megtört, fátyolos s oly fájdítón ismerős szempár visszatéríti a választott útra. Az útra, amely végül is az elhagyott fejfához vezet, ahol megtisztultan zokoghatja:

- Megfizettem!...

Igazságtalanság lenne Bibóval szemben is, ha ennek a váznak s az itt-ott önként erkölcsi tanulságokká kihegyezedő fordulatoknak alapján ítélne bárki erről a regényről. Bibó írói lényét talán legkevésbé a mondanivalója határozza meg, amely bizony igen sokszor monumentális giccsként hat csupán. Művészetének sokkal inkább az a nem közönséges s még önmaga kialakulatlanságával birkózó kifejező erő a lényege, amellyel csak másodsorban fontos mondanivalóját életre hívja és formákba önti.

Nagyon jóhiszemű, de valójában erőltetett, átlátszó s kissé szentimentális történet az Anyám!... A legelső oldalakon előre adott már minden helyzet. Felhúzott óramű, amelynek kerekei kattognak, mutatója szabályosan járja le útját, - sem megállítani, sem más útra terelni nem lehet. Epizódok egyenetlen hullámzásban még hozhatnak meglepetést, egyes alakok jelenthetnek változatosságot, mellékágak lüktethetnek is, de a főesemények fejlődésében előrelátható törvényszerűséggel következnek egymás után az állomások. Vadóc s erős érzékiségü kamaszkor - elszakadás a szülői háztól - az élet megismerésének szörnyű árai - feleszmélés, egyre beljebb forduló látás. S a végső pont, amely már indulásában meghatározott, akár a körvonal: visszatérés az élet kezdetéhez, a megbántott s megbocsátó anyai szívhez.

Ólomlábakon jár Bibó regénye. Két kötetre méretezett lassuságát s vontatottságát még feltűnőbbé teszi írójának nehézkes jelenetezési technikája, amellyel tulajdonképpen két, egymással alig összefüggő regény szálait fűzi egy minduntalan széteséssel fenyegető egységbe. A féktelenül kibomló, minden magasságot s mélységet bejáró ifjúság regényét fejezetről fejezetre, naiv-pontosan, de nem túlságosan természetes kötéssel váltják a passzív s kátyúbarekedt férfiévek két nő között bizonytalankodó gyötrődései. E két regény között áll s a kettőt néhány laza öltéssel összeköti a gyámoltalan, ijedős, madárfejű öregasszony, aki véletlen felbukkanásával felidézi a megbántott anyai kéz emlékét és e felidézett multtal megváltja a jövőt.

Az első rész az emlékezések regénye. Elsüllyedt világrész, dús vegetáció, tenger alól felhangzó harangszó: Ifjúság-Oceánia. Mindig hálás téma. Akár Tolsztoj írja, akár Bibó Lajos.

S amit Bibó Lajos ebben a részben a háborúról ír, az maga a sorsok fölé emelkedő, apokaliptikus szörny már, a testhez rothadt ruha, a soknapos menetelések, a néhány méternyi közelségben levágódó gránát, a céltalanság, őrület, kín, könny, vér, szenvedés messzevilágító, iszonyú fárosza. A regény legszebb része.

A férfiévek válságait ezután már valami erőltetett köd üli meg. Hosszan időz itt Bibó. Boncolja, vizsgálja, analizálja hősét, anélkül, hogy tovább jutna. Sokat beszél és sokat magyaráz, de ez a «sok» soha nem válik meggyőzővé. Halott szó s üres mondathalmaz marad csupán. Megállapításai fárasztóan egyhangúak és élettelenek. «Minden tettével csak bemocskolja magában és másokban a fölséges embert.» És - «átok alatt született. Szívében nincsen más, csak krisztusi sugallat és ő mégsem tud egyetlen gyöngéd szót kiejteni, mert még nem érkezett el az ő bűnei bocsánatának ideje.» S analízisek. «Azelőtt minden igyekezettel azon volt, hogy lerázza magáról volt élete gyilkos terhét, most meg éppen az ellenkezőjét cselekszi. Szembefordul multjával s újra toronyba rakja a romokat.» S mindig ugyanez. A fölséges ember, a késő bűnbocsánat, a toronyba rakott mult szavai. S nem több.

Eleinte úgy látszik, mintha az utóbbi évek nagy, társadalmi keresztmetszetévé szélesülne ez a rész, később azonban néhány ember szerelmi magánügyévé zsugorodik. Feltünő, hogy Bibó itt már elveszti embereket rajzoló, biztos szemmértékét, amely pedig az első részben megóvta alakjainak elrajzolásától. Emberei itt marionettek. Nem saját lelkialkatuk, érzéseik, egyéniségük marionettjei, s nem a körülményeké, de az íróé, aki sokszor nem is tud mit kezdeni velük s szeszélyesen - meggyőződés és meggyőzés nélkül - rángatja őket össze-vissza.

Kiemelkedő részek ebben a tétova céltalanságban is akadnak. S akár a legitizmusról beszélnek egy előkelő házimulatság horizontjával a résztvevők, akár az özvegy miniszteri tanácsosné lányai vonulnak fel szerelmi portékájukkal: egy kvalitásos író bátor hangjára ismerni.

Tipikus férfi-regény Bibó regénye.

Férfi-regény, nemcsak hetykeségében, saját izmait tapogató naiv erejében, tömegjeleneteinek eleven dinamikájában, a sokszor kissé bántó harsogásban s a durvaságot férfiassággal összetévesztő kamaszos jóhiszeműségében, de férfi-regény különösen női alakjainak rajzában. Egyoldalú s fárasztóan egyhangú férfi-regény, amikor összes női figuráitól megtagadja még a legvékonyabb emberi hajszálgyökereket is. S kissé komikus is már, amikor lángoló férfiasságában állandóan izzó-lobogó férfialakjai mellett mégis a nőket teszi meg egyetlen érzés rabszolgáivá és süllyeszti őket egy kielégítetlen, örök ölelés egymástól legfeljebb hőfokban különböző atomjaivá.

S jellemzően férfi-regény végül az ilyen tarajos erejű mondataiban is - «...felnevetett, hangosan, vidáman, egészségesen, mint egy mén... ölbe kapta az asszonyt és befutott vele a másik szobába...» - s ennek a mondatnak százféle variánsában, az ilyen gesztusokban s kiáltásokban, amelyek kissé túlgyakran ismétlődnek s feltűnően egyenetlen s a váltakozó napokkal írójának váltakozó diszpozicióját grafikonszerűen megmutató két köteten át.