Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 24. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: A VŐLEGÉNY

FÖLDI MIHÁLY: A VŐLEGÉNY
4.

Néhány percig még zsibongott tenyerében az asszony kezének melege, de hamarosan megfeledkezett róla, mert sok dolgot kellett elintéznie, a színházig pedig már alig futotta az idejéből. Csak a színházban jutott ismét az eszébe. Ejnye, gondolta, meg sem kérdezte, hogy hova költözött el a férjétől? Vagy egy lakásban élnek még?

- Mire gondol? - kérdezte Gizi.

- Mire? - felelte szórakozottan. - Hivatalos ügyek... Egész este nem tudott szabadulni a szórakozottságából. Mennyi mindenről megfeledkezik az ember... Erről a Liliről is. Meg a barátnőjéről. Azt Erzsinek hívták és szerelmes volt belé. El akarta venni feleségül, meg is kérte a kezét. A leány apja azt mondta, hogy előbb tanuljon, "szerezzen poziciót“, aztán jöjjön vissza s majd beszélnek. Nem ment vissza. Mire az egyetemre került, már másba volt szerelmes. Egy asszonyba, akinek férje s kisgyereke volt; arra kérte az asszonyt, hogy váljon el. Már meg is állapodtak; az asszony megígérte, hogy "este“ beszélni fog a férjével; s másnap elutaztak. Anna volt a neve. Aztán...

Nyugtalanná vált.

A sötét nézőtéren úgy érezte, hogy mindenfelé ismerős nők ülnek. Jobbra, balra... a földszinten, az emeleten... a páholyokban... régi, régi nők... A színpadon is. A színfalak mögül nők, nők jönnek... lányok, asszonyok... színésznők, akikbe szerelmes volt. Jönnek, ránéznek és intenek. Mosolyognak. A páholyok mélyén szép, komoly és vidám fejek illatoznak... és mélytüzű szemek fordulnak felé. Lili, Erzsi, Anna... mennyi név... mennyi nő... Mind az övé.

Rosszkedvű lett. Alig várta, hogy hazavigye menyasszonyát.

Egy kávéházban megvacsorázott és a lakására sietett. Szinte menekült. A kávéházban az egyik asztalnál egy magányos nő ült. Azt hitte, ismeri; odaköszönt, mélyen meghajolva; a nő csodálkozva nézett rá s óvatosan biccentett fejével; elpirult, egy orvosnővel tévesztette össze. Odamehetne, bemutatkozhatna... szép, szomorú arca van, szereti ezt a gyógyíthatatlan bánatot... de nem. Nem szabad. Nem illik. Egy vőlegény nem teheti.

Vőlegény.

A dolgozószobájában húzta meg magát, meggyujtotta az íróasztalon a lámpát. Kerek fény hullott az asztalra, a falak elnyúltak a sötétségben. Olyan szemrehányón nézett rá Gizi, amikor elbúcsúztak... nem akart még hazamenni. Most látta a szemét, okos, mosolygó, vidám szemét... Ő öntötte le szomorúsággal.

Bosszankodott. Kint fújt a szél és tépte az ablakot.

Eloltotta a lámpát és a fogadón át a hálószobába tapogatózott. Ledobta ruháját s az ágyba vetette magát. A sötétben lehúnyta szemét, majd hirtelen tágra meresztette. A tengerparton, Nápoly mellett, látott egyszer egy angol leányt, akinek a válla napokig megbabonázta. Párizsban megismerkedett egy piroshajú, fehérbőrű leánnyal, akinek a csókja feledhetetlen. Nem, még egy ilyen csókra emlékszik. Velencében egy eldugott kis panzióban megcsókolta egyszer egy szőke asszony, akinek a szájától megbicsaklott a térde és elállt a szívverése. Berlinben egy német medikával lakott együtt három hétig s azt hitte, hogy sohasem fog elválni tőle. S egyszer elbúcsúzott a Hüvösvölgyben egy karcsú, fekete leánytól s azt hitte, hogy meghasad a szíve és egész éjjel nézte a sárga holdat.

Felült. Cigarettára gyujtott.

Mennyi, mennyi nő... És jönnek, csapatostul jönnek, nem is látta eddig mindegyiket... egy egész hadsereg... egy egész világ... jönnek a Kossuth Lajos-utcából, a színházból, egész Európából, az egész földről... és az élükön jön a kagylós szájú Lili és nyujtják a kezüket és mosolyogva kérdezik: - Nem ismer meg?

És sóhajtanak mind: Nem emlékszik ránk?

Minden lány és minden asszony, az egész világ minden nője itt tolong az ágya körül.