Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 23. szám

FÜST MILÁN: EMLÉKEZÉS KAFFKA MARGITRA

Ifjúságomat újra élni én semmikép sem kívánnám... inkább engesztelhetetlen keménységgel ítélem olykor újra meg újra halálra s még emlékeimben is azt, ami úgyis halott már... mintha én magam volnék a vérbíró is, nemcsak a deliquens, - mintha én volnék a sors, vagy legalább is aki megpecsételi ennen sorsát, - mintha ennen halálom volnék... És mégis! A síró sóvárgást, mely mindazt, ami elmúlt, visszahívná, - elnémítani magamban mégsem tudom. Az újra meg újra feltámad bennem s minél idősebb vagyok, annál édesebb, annál őszibb fájdalommal.

Ezt az édes szomorúságot érzem olyankor is, mikor a Márvány-utca felé visz utam. - Itt lakott ő! - mondom magamnak s megállok egy ház előtt. Felnézek a földszinti ablakokra, majd lehúnyom a szemem, hogy a szobák berendezését is lássam. Néha sikerül így egy-egy pillanatra még a hangját is felidéznem, annak nyugtalan és nyugtalanító vibrációját hallanom... vagy látnom őt, amint éppen ott gubbaszt zsámolyán s töprengésektől meghajszoltan, kimerült arccal tesz fel egy kérdést... de nem várva be válaszomat, arra nyomban meg is felel... A tekintetét is látom ilyenkor, ezt az idegességtől puha, bizonytalanságtól állandóan rebbenő, egy kis bizonyosságért esengő tekintetet...

S ilyenkor mindig nagyon megfájul a szívem érte s azt gondolom, hogy e nagy világnak egyik legárvábbja ő volt.

*

Idősebb volt nálunk, s mikor mi írni kezdettünk, ő már neves író volt s még előttünk is tekintély. S mégis, nemhogy fölényes lett volna velünk szemben, inkább még alázatos volt. Alig hogy megjelentünk a porondon: ő magához méltó művészeknek fogadott el minket azonnal... Mintha megriadt volna felbuzgó erőnktől s a maga gyengeségére csak most eszmélne: - megalázkodott előttünk, - mégis, hogy néki magának ne nagyon fájjon, valahogy úgy, ahogy asszony a férfi fölényét elismeri... s leste minden szavunkat... Amellett szemmelláthatóan nagy erőfeszítést tett, hogy mint asszony is, mégiscsak felvehesse velünk a versenyt.

Kezdetben nagyon csodálkoztam ezen s magamban kicsit meg is mosolyogtam őt. De egy barátom is azt meséli, hogy eleinte ő sem tudta, mit gondoljon felőle, s különösen azután, mikor egy nap Kaffka Margit a következőket adta tudtára: - Hogy őreá mily rendkívüli hatással volt barátomnak egy megjegyzése... hogy e megjegyzésén több éjszakán át töprengett... - S mi volt e megjegyzés? - kérdezte tőle barátom. - "Az, hogy mi a hitetlenség korát éljük ma!“ - válaszolta Kaffka Margit s hálásan szorította meg barátom kezét.

Vajjon igazán tőlünk kellett e frázissá vált axiómát megismernie? - tünődtünk válaszán mind a ketten. Azonban csakhamar rájöttünk, hogy nem jó helyen kereskedünk. Ő megtisztelt minket. Ő annyira figyelt mindarra, amit tőlünk hallhatott, annyira gyengének érezte magát velünk szemben, s annyira félt, hogy elmaradhatna mellőlünk, rohanva haladók mellől, hogy mindenkor sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított szavainknak, mint amilyent mi azoknak szántunk. Nem bízott magában, csak másokban bízott... s amellett olyannak akart látszani, mint aki férfias, megáll a maga lábán s nem szorul senkire. Azt képzelte, hogy olyannak kell is látszania... mert hiszen magános nő volt szegény, művész is volt, akinek önálló egyéniséget kell mutatnia, ha azt akarja, hogy becsüljék... egyszóval unszolta magát a küzdelemre, - mindenáron ki akart tenni magáért a harcban is, ő, akinek a legfélénkebb szíve volt ezen a világon. Mi lehetett ennek következménye más, mint mesterkélt hangok, túléles kiáltások?

Visszás sors volt az övé... Folyondárnak teremtették s ő azt képzelte, hogy a viharban tölgyként kell megállania.

*

Mi szegények! Hiszen mily zavartak, félénkek és bizonytalanok is voltunk mi mind, - de mi volt a mi nagy ingatagságunk szegény, drága Margitéhoz képest? Nem volt oly áramlat, amely ne rántotta volna őt magával, vagy oly próféta, akinek ő legalább egy ideig ne akart volna hinni. Mindenekfelett művész volt, aki mindentől és mindenkitől tanulni akart, úgy látszik - tehát mindennek oda is kellett adnia magát. Nagyon sok jóbarátja volt. Erőszakos fickók rajta próbálták ki szuggesztív erejöket s elborították őt fecsegéseikkel... S szegény, tágranyílt, lázasan csillogó, rebbenő szemeivel hűségesen figyelte őket - mindaddig, míg a lelke túlságosan, szinte már a sírásig el nem nehezült a sokféle maszlagtól. Akkor aztán elmenekült valahova, rendesen valaki másik védelme alá.... S rendesen el is kezdődött egy másik fluidum sugárzása feléje. S ő megint megadással hajtotta le fejét.

Nem tudta, mit tartson szépnek és jónak, - mit kell annak tartania, hogy szeressék, becsüljék, hogy határtalan árvaságában magára ne hagyják... hogy esengő szívét elveszni ne hagyják, hogy a nemes lelkek, - mert hiszen azokat kereste szüntelen, - méltó társuknak tekintsék.

Más elveszett volna ebben a bizonytalanságban. Őt hatalmas tehetsége fenntartotta s nem hagyta elmerülni. Mikor már nagyon zúgott és csapkodott és hullámzott felette a sok mindenféle, a sok szó, a sokféle bölcseség... vagy ennen élete kisérteteinek dörömbözését alig bírta már kitartani... akkor egyszerre ez a szív, ez a szegény zilált lélek, - viszontagságoktól megtépve és annyi bukdácsolás után: a mások idegenségétől irtózva és a sajátmaga iránt való undortól zaklatva és üzetve és gyengesége teljében: egyszercsak énekelni kezdett. S ez az ének bizony remek volt, tiszta. Megszólalt végre tehát az is, aki igazán ő volt, a művészete. Akkor derült csak ki, hogy hála Istennek, mégse hitt ő el, vagy fogadott el mindent, amivel lelkét és tehetségét ez a gyilkos világ gyilkolni akarta.

*

Pénzünk sosem volt, - otthonunk sem volt egyikünknek sem, emberek társaságához nem tartoztunk... ha jól meggondolom: olyanok voltunk mi mind, nem közönségesen tehetséges ifjú emberek, mint a kivert kutyák. Azok az idősebb írótársaink, akik előkelőbb állásban voltak, fenkölt közönnyel viselkedtek velünk szemben. Senkit sem tudok megnevezni ezek között olyat, aki tudomást vett volna létezésünkről, olyat meg éppen nem, aki meg is kérdezte volna, nem lehetne-e valamivel segítségünkre? - vagy hogy miből élünk voltakép? Reménytelen volt ifjú életünk. Tóth Árpád akkor írta legszebb költeményeit és egyetlen napilap sem volt hajlandó őt felvenni munkatársai közé. (Ha később Hatvany, majd Miklós Andor nem lett volna oly szíves és bőkezű iránta, már régen elpusztult volna.) Ma is látom őt, amint a Márvány-utcán, mint egy mécses lángja, imbolyog fölfelé szegény. (Olykor még a járása is duzzogást fejezett ki, kényeskedést.) Én Kaffka Margit kapuja előtt vártam őt. Végre odaért mellém s így szólt halkan, szinte gőgicsélőn:

- Megint egész éjjel sírtam. - Részvéttel néztem reá. S ezzel aztán szótlanul be is mentünk hozzá, - az egyetlen íróhoz, aki közénk tartozónak vallotta magát, bárha valamelyest jobb dolga volt már, mert állása volt. Jó meleg volt nála. Meg is tisztelt minket, - úgy fogadott, ahogy nagyrabecsült művészeket szokás. Szivarokkal és teával kínált. Ott sürgött-forgott körülöttünk. Később lila-ernyős lámpákat gyujtott. S mikor belefogtam hosszú, véghetetlen panaszaimba, értem könnyezett. - Hajnal felé mentünk el akkor onnan. S ugyan az úton megint alig szóltunk egymáshoz, mégis éreztem, hogy Árpád is jobbkedvű, - szíve megkönnyebbült. Hogy ma nem fog sírni.

"Így éltünk akkor Odesszában...“