Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 20. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ · / · DANTON HALÁLA
A száz év előtti német fiatalember átélte és drámájában megírta azt az élményt, ami a mai világháború utáni kor nagy élménye is: a forradalom és a forradalomból való kiábrándulás élményét. Talán nem is egészen tudatosan, de a genialitás határát súroló ráérzéssel megérezte a forradalom - a francia forradalom és minden forradalom - ideológikus természetét. Egy ideológia, amely a maga önkényes premisszáiból levezetett tételeit egyenlő rangra emeli a természet kényszererejű törvényeivel és ebből jogosítványt merít minden normális viszonyokra szabott erkölcsi törvény áthágására. Büchner drámájában ezt az ideológiát, a darab dialektikai csúcspontját Saint Just konventi beszéde fejti ki, miután az addigi események, Robespierre viselkedése, Danton egyes szavai, a tömeg állhatatlanságának frappáns példái erre a csúcspontra terelték az egész drámát. Egész sajátságosan jellemzi Büchner drámájának dialektikai voltát, hogy a benne lefektetett gondolatsor egy logikailag és retorikailag tökéletesen kiépített beszédben kulminál: ebben viszi az író a forradalmat arra a pontra, amelyen túljutva ad abszurdum redukálódik és magában hordja saját halálát. Saint Just beszédéből derül ki tulajdonképpen a forradalom végső abszurditása, mert ez a beszéd olyan élre állítja az egész forradalmat - ideológiailag és gyakorlatilag egyaránt -, hogy onnan már csak leszédülni lehet. Ezt a beszédet a rendőri hatóság betiltotta a Magyar Szinház szinpadáról. Érthető okokból, mert a rendőri hatóság saját intelligenciájának színvonalára igyekszik leszállítani a kultúréletet és ezenkívül is kiskorúsítja a közönséget, nem tételez fel róla annyi értelmet, hogy egy egész gondolati struktúrájában forradalom-ellenes színdarab végső értelmét fel tudja fogni és ne egyes szavak után induljon. Nem is tudjuk, mennyire benne vagyunk egy új biedermeyer-korban, amelyben a hatóság atyai jóakarattal vigyáz a polgárok nyugodt kérődzésére és gondoskodik arról, hogy ne kerüljön bendőjükbe a gyomorsavakat kissé jobban izgató táplálék.
A forradalom az a Saturnus, amely felfalja saját gyermekeit, - ez ma olyan közhely, amelyet középszerű ujságíró talán leír, de nem minden röstelkedés nélkül. Büchner idejében ez még nem volt közhely, hanem friss, közvetlen tapasztalat s Büchner ennél tovább is megy: megmutatja, hogy a forradalom addig falja a saját gyermekeit, amíg felfalja önmagát is. Erre a megismerésre merőben dialektikai eszközökkel jut: megmutatja a forradalom egész gondolatmenetét, szembeállítja az ellentétes gondolatvilágokat Danton és Robespierre alakjaiban és környzetükben, összeütközteti őket és dialektikus módon, vita formájában demonstrálja az egyik gondolatvilág győzelmét a másik felett. A dialektikája nem közönséges erejű, ez a huszonhároméves fiatalember erőteljes és lendületes gondolkodó volt. De a dialektikán túl is jut Danton alakjában: itt meg tudta fogni a logikai konstrukción túl az embert is, aki nem bírja ki a szillogisztikus lopóban lefejtett robespierrei erény pincelevegőjét és éli az emberi temperamentum jogosultságát. Ebben az alakban jut érvényre Büchner, a logikus mellett Büchner, a költő. Nem egészen kész költő még, nem teljesen ura az eszközeinek. Huszonhárom éves volt, mikor ezt a darabot írta, soká és nehézkesen tudja Danton komplikált képének különböző vonásait egy egységes lelki képbe összefogni, előbb külön-külön vonásaiban mutatja be s csak a végén, a nagy védőbeszédben foglalja össze egységes karakterré, de annyi bizonyos, hogy meg tudott koncipiálni egy nagy drámai karaktert és némi bizonytalanság után a néző szeme elé is tudta vetíteni. Nagy intelligencia volt és született drámaíró, Kleist mellett a másik torzója a német irodalomnak.
Az a bizonytalanság, melyet az író az embereivel való bánásban tanúsít, roppant megnehezíti a színész helyzetét, aki Danton alakját játssza. Az első részben majdnem lehetetlen színészileg összefogni az alakot, az író nem ad elég támasztékot arra, hogy a szerelmeskedő, cinikusan tréfálózó, érzéki Danton egyuttal a forradalom hőse is, emelkedett szellemű alak. Csak akkor tudja ellentétes jellemvonásait egységbe hozni, mikor a tragikus vég árnyéka már egyre jobban ráborul.