Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 20. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (5)

KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (5)
(REGÉNY)
17.

Károly a kávémérés egyik asztalkájánál ült, gubbasztott, mint a betegek s a megcsalt szerelmesek s néha megfordult kicsit, hogy kilásson az ablakon. Látszott rajta, hogy vár valakire, kétségek és türelmetlenségek dolgoznak a vérében. Már jó egy órája ül egyhelyben, azóta a kávézók egy része elment, újak jöttek helyettük s ő alig is gondolt azokkal, akik így körülötte éltek. Az idegen szemek megláthatták volna rajta, hogy rendezettebb viszonyok közé került az utóbbi időben, gondozott a ruhája s nem sírnak le róla az éhség és álmatlanság jelei. S azt is láthatták volna, hogy ez az ember most megint valami keresztúthoz ért, itt áll a megmászhatatlan magasságok és az átléphetetlen mélységek előtt s úgy érzi, akármerre indulna el, nem oda érkezne, ahova szeretne. Mióta bekerült újságkihordónak az öregasszonyhoz, azóta mintha egyensúlyba jutott volna az élete, de már megint itt úsznak fölötte a nyomorúság felhői. Az öregasszony úgy bánt vele, mint a saját fiával, segített neki, hogy egészen közelébe jusson a szőke leánynak, mikor azonban az övé lett, akkor az asszony fölmondta a szolgálatot és kitette a lakásból. Kiismerhetetlen gonoszságok élnek az emberekben, úgy játszanak egymással, mint macska az egérrel s aki hisz a másikában, az észrevétlenül alul marad ebben a játékban.

Károly átment a lány anyjához, de már ott sincs maradása. Dologtalanul él köztük, a lány ma is éppen úgy szereti őt és ragaszkodik hozzá, mint azelőtt, de az anyja kegyetlenül közéjük tapos, szidja és rágalmazza őket, mintha a legutolsók lennének ezen a földön. Most arra a hosszú emberre várakozik, aki a ligeti cirkuszban dolgozik s aki megígérte nekik, hogy segíteni fog rajtuk, ha eljön a nyár. Komédiásokat akar csinálni belőlük s ő szívesen vállalná ezt a foglalkozást is. Izgatottan ült és várt, szeretett volna enni valamit, a kávé és a túróslepények szaga szüntelenül ingerkedett vele, de a kávésné jött-ment előtte, mintha ő nem is ülne az asztalnál.

Végre jött a hosszú ember, fehér kamásnikban, csontnyelű botjával és derűs volt az ábrázata, mint a ligeti viaszfiguráké. Leült mellé az asztalhoz és két kávét rendelt, anélkül, hogy a másikat megkérdezte volna.

- Minden a legnagyobb rendben van - kezdte a beszélgetést. - Holnap délután háromkor találkozunk a cirkusz előtt s akkor én bemutatom magukat az egyik bódé igazgatójának. Nem keresnek majd annyit, hogy felvesse magukat a pénz, de nem kell semmit dolgozni azért a pénzért. Így nyáron olyan ez az élet, mint az álom. Az ember csak játszik és megél ebből a játékból.

Károly alig is értett meg valamit a beszédből, figyelt, de sem súlya, sem színe nem volt előtte a másik szavainak. Mintha egy ócska szerkezet berregett volna be a füleibe, értelmetlen lárma volt ez, ő pedig arra a pillanatra várt, mikor megvilágosodik előtte a helyzet és meglátja azt a kis szigetet, amin ők ketten a szőke párjával megvethetik a lábukat.

- De mégis, hogyan és mikép lesz az, ha már egyszer ott leszünk? - kérdezte. - Nekem egész ismeretlen ez a világ, nem tudok semmi komédiát, ki lenne hát az a bolond, aki pénzt fizetne nekünk.

A hosszú ember mosolygott, mint aki túl van ezeken a kicsiségeken. Vagy talán nem eléggé furcsa lehet az mások előtt, hogy ő éppen a kellemetlen hosszúságából tud megélni?

- Hogy az igazgató mért fizet majd maguknak, ez már az ő gondja. Maguk csak azt teszik, amit ő mond, s ha mindent úgy tesznek, ahogyan ő kívánja, akkor majd a pénzt sem fogja sajnálni maguktól.

Mit lehetett volna itt tenni? Károly csak ült és már úgy bólogatott, mintha értené a dolgokat. Pedig csak egy volt bizonyos előtte, a nagy pohár kávé s egy tányéron a túróslepények. Már benn voltak az éjszakában s megnyugodott abban, hogy holnap délután háromig majd csak elmúlik valahogyan az idő.

- Csitt - mondja elfojtott hangon a társa és egész hosszúságában fölemelkedett. - Csitt! Tűz van...

A beszélő és nevetgélő emberek egyszerre elhallgattak és értelmetlenül rábámultak a hosszú, vésztjósló figurára.

A következő pillanatban már mindenki hallotta a tűzoltók riasztó trombitaharsogását, a vágtató kocsik csörömpölését.

-Tűz van! Tűz van!

Az össze-vissza kiáltozás is behallatszott az utcáról, egy pillanatra bent is megriadtak az emberek, aztán ők is mintegy visszhangképpen kiáltották:

- Tűz van! Tűz van!

Mindnyájan kisiettek az utcára. Akárha valaki egy méhkasba turkált volna bele, az egész külváros fölébredt, a kapuk kinyíltak s az emberek tájékozatlanul s össze-vissza lármával iramodtak neki az éjszakának.

Valahol közel a folyóhoz lehetett a tűz, riasztó ordítással bőgtek és üvöltöttek a gyárkürtök. Ezek a hangok még jobban összezavarták a tömegeket, erre-arra futkostak, aztán az egyik utcasarokról eléjük lobogtak a vörös tűzoszlopok s most mindenki beletalált az út egyenesébe.

Egy nemrégen épült háromemeletes ház égett. Alul raktárhelyiségek voltak a házban és egy szövöde kész árukkal és bálákba rakott pamutokkal. Itt született meg a vörös kakas, fölfalta a telezsúfolt holmikat, kiverte az ablakokat, meglátogatta a raktárakat, ahol olaj, papír és faáru volt, aztán fölborzolta magát, mint egy roppant ragadozó, kiterítette a szárnyait és most egyszerre el akarta nyelni az egész vidéket.

Tűz! Tűz! Tűz!

Két század katonaság vonult ki, a vörösnadrágos huszárok kordont vontak a tömeg előtt s a földszínű hidászok a kordon elé állították szekereiket s lapátjaikkal, ásóikkal és csákányaikkal nekifeküdtek a munkának.

A tűzoltók vassisakokban dolgoztak, mint valami akrobaták, fölkúsztak az emeletes létrákon, a fecskendők okádták és köpték magukból a vizet s a trombitások fújták a vészkürtjeiket s ezek a hangok szinte emberi fájdalommal kiáltoztak.

A ház emeletein munkások laktak, akiket álmukban lepett meg a tűz s mire életre tápászkodtak, nagy részük elől már el voltak zárva a menekülés utai. A tűz egyre fölfelé emelkedett és egyre följebb és följebb kergette maga előtt a megrémült embereket. Az ablakok sorban megrepedeztek, kipattantak a rámáikból és szálltak lefelé a magasból, vagy hangtalanul szétcsurogtak a hőségben. S ebben a pokolban dolgoztak a tűzoltók, mint az irgalom angyalai lebegtek a magasban, eltüntek a nyílásokon s ájult embereket hoztak le magukkak a füstből és tűzből.

A borzalom órái voltak ezek.

Lent a tömeg jajgatott és megborzongott, mintha az egész egyetlen nagy test lenne s voltak, akik eszelősen ordítottak, s voltak, akik hangtalanul összeomlottak a társaik között. S fölöttük egyre teljesebb lett a koncert, korom és pernye szállt a levegőben s a lángok mintha már beleharaptak volna az égbe.

Hullt, hullt lefelé az égő szikraeső.

Az égő ház ablakai tele voltak emberekkel, hallani lehetett a halálkiáltásokat s a kilódított karjaik kalimpáltak és ragyogtak a vakító fényességben.

Katonák és tűzoltók mentőponyvákat feszítettek ki alattuk s most bátorító és siránkozó kórusok kiáltoztak föl az őrjöngő emberek felé. Azok tudták, rövid idő kérdése csak, hogy elérkezzenek hozzájuk az emésztő lángok, félig megsültek már a hőségben és senki sem mert kilépni az ablakon, hogy ajkán a megváltó kiáltással elinduljon a lefelé eső úton, amely talán az életbe, talán a halálba vezet.

Vizet! Vizet!

A trombiták zengtek, mintha a háborúba induló seregek élén harsannának. A tűzoltók fönt mászkáltak a párkányokon s még mindig cipekedtek azokkal, akikhez hozzáférkőzhettek.

S most egy asszony jelent meg az egyik ablakban, hosszú, fehér ing volt rajta, széttárta a karjait és nekilendült az ürnek. Hangot adott magából, ami megállt a levegőben s úgy recsegett, mintha pléhet reszeltek volna a magasban. Az elájult test pillanatok alatt a földre ért, közvetlenül a ponyva elé zuhant és laposan szétfolyt a földön. De ezt senki sem láthatta azok közül, akik ott vonítottak fönt az ablakok kereteiben s most, mintha valaki megrázta volna ezt az elátkozott tűzbokrot, hullni kezdtek belőle az eleven embergyümölcsök. A halálraszántak minden erejükkel még egy próbát akartak tenni az élettel, elszántan belevetették magukat a semmibe.

S lent a tűzoltók és katonák elfojtott lélekzettel leselkedtek rájuk fehér hálójukkal. S voltak, akik szerencsétlen vaksággal elkerülték őket, mások belehullottak ezekbe a hálókba s ők átjutottak a pokol tornácain.

A mentők utcákat nyitottak a tömegben és elszállították a sebesülteket. A halottakat egy tisztásra vitték, lefektették a földre és katonák állták őket körül s ki tudja miért, kivont karddal őrködtek fölöttük.

A tűzzel nem lehetett bírni. A szomszéd háztetőkön is dolgoztak már az emberek, a hőségtől fölizzottak a tetők cserepei s egyes darabok robbanással kivágódtak belőle és fölrepültek, mint a megriadt madarak. S egyszerre látni lehetett, hogy a fatelepen, ami párszáz méterre volt innen, egész közel a folyóhoz, szintén fölágaskodott egy vörös lángnyelv. A tömeg meghullámzott, darabokra szakadt s megosztódott a két hely között. A száraz deszkák, lécek és megmunkált épületanyagok ropogtak s szinte vidáman lobogtak föl az éjszakában.

- A gépház felé! - kiabáltak az emberek. - Mentsétek meg a gépházat!

- Benzin van a gépházban!

- A benzin fölrobban, ne menjetek oda! Hozzátok ki a benzines hordókat!

S egyszerre hatalmas durranás repesztette ketté az emberek kiáltozását. A levegő megsűrűsödött, tartani lehetett tőle, hogy a következő pillanatban összeomlik a világ.

A tömeg egymásragázoltan menekült.

S fölrobbant a második hordó, a harmadik, a negyedik, az ötödik. Sötét füstoszlopok csavarodtak föl a gépházból, akárha a föld gyomra lyukadt volna ki.

A tömeg megállt s megint szivárgott visszafelé. Nekiestek a munkának, dolgoztak, mintha a sajátjukat védelmeznék. Izzadtan hörögtek és kétségbeesetten kiáltoztak a megsebesültek. S voltak, kik tétlenül álltak emberi gyávaságukban, bámulták a mindent elemésztő tüzeket, látták a kergetődző lángokat, amelyek spirálisan fölcsavarodnak, aztán kibontják magukat, mint egy nagy vörös zászlót és látták a nyugodtan hánytorgó folyót, amint ezek a zászlók rávetik árnyékukat s a víz ragyog alattuk, mint a folyó arany.

Károly és a hosszú ember is ott álltak az egyik csoportban, beszéltek egymáshoz, szörnyűködtek és riadoztak a látottaktól. És semmi sem tart örökké! Az emberek egy része máris megszokta ezt a riadalmat, már csak a részletekre voltak kíváncsiak és kérdezték egymástól és magyarázták egymásnak a tűz okát.

- Valaki készakarva fölgyujtotta. Az emberek már elvetemedettebbek az állatoknál.

- A hőség vagy talán egy szikra a motorokból.

- Én azon se csodálkoznék, ha fölgyujtották volna. A munkás agyon van nyomorítva s mit veszítene azzal, ha sorban fölgyujtogatná a gyárakat.

- Hol vannak a rendőrök, hogy nem fogják le azt, aki így mer beszélni?!

- Van valami igazság ennek az embernek a szavaiban - súgta oda Károly a hosszú embernek. - De az okos ember mégsem mond ki ilyesmiket.

A hosszú ember izgatottan leintette:

- Nem ránk tartozik, hogy bíráskodjunk. Én nem mondok semmit. Mire kellene az nekem, hogy belém akadjanak? - S már mozgott is, vitte magával a társát kifelé a tömegből.

A tűzoltók még szakadatlanul dolgoztak. A katonák csákányaikkal szétbontották az égő farakásokat s a társaik földet lapátoltak a meghalni nem tudó üszkökre és csóvákra. S az emberek között már dolgoztak a zsebtolvajok.

- Holnap délután háromkor a cirkusz előtt!

Károly még visszamaradt, összetalálkozott Miklóssal és az anyjával s elbeszélgetett velük kicsit. Aztán megint tovább lézengett. Az egyik helyen most összefutottak az emberek, ő is odament. Egy fiatalembert dögönyöztek a rendőrök.

- Zsebmetsző - mondták az emberek.

- Egész vagonra valót lopkodott már össze.

Károly látta, hogy az elfogott fiatalember az ő göndörhajú barátja. Amint ráismert, szűkölőn visszahúzódott a tömegbe. Félt, hogy véletlenül a másik is észreveszi őt s rákiabál, hogy tanuskodjon mellette. Újra megkereste Miklósékat s elkísérte őket hazafelé.

Ekkor már hajnal volt. Az égi világosság megenyhítette a tűz borzalmasságát, az egész már nem is látszott olyan veszedelmesnek, elpihent a szél s a fekete pernye pehelykönnyűséggel szitált a levegőben.

(Folyt. köv.)