Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 18. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (3)

KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (3)
(Regény)
8.

Gyapjas, szürke felhőkben úszott a füst. Vastagon és tömören tódult ki a kémények torkán, aztán belé kapaszkodott a szél, megtépázta s mint a köddel, bevonta vele a tájat. Voltak órák, amikor alig lehetett átlátni ezen a füsttakarón, az ember nem tudhatta, milyen színe van az égnek s vajjon egy puskagolyó keresztül vinne-e a sűrűségen? Ezek az órák a munka megindulásának az órái. A műhelyek és gyárak kapui már becsukódtak s szinte egyszerre zengnek, sikolytalan, zuhognak, visítanak, zakatolnak, berregnek, kattognak, döngnek és nyikorognak föl a különféle szerszámok százai és ezrei. A közeli házak alapjukban megremegnek a gőzkalapácsok zuhogására, a síneken itt kint vadul nekiiramodnak a villamosok, az ablaktáblák reszketnek félelmükben, valamelyik udvaron centiméter vastagságú pléhtáblákat egyengetnek s a kemény lemezek, mintha csontjukat tördelné valami kegyetlen kéz, süketítőn beleordítanak a levegőbe.

A fatelepen sikolytanak a körfűrészek, a villamosok szakadatlanul csöngetnek, tompa egyhangúsággal búgnak az esztergapadok. A motorok gyorsabban puffognak ki a háztetők fölött, mint a katonák fegyverei a gyakorlótereken s lent a pinceműhelyekben fáradhatatlanul reszelnek a legények, ócska fúrókat erőszakolnak be a nyikorgó fába, a kovácsok cifráznak az üllőkön, a smirglikövek beleharapnak az acél- és vasdarabokba, szikrák csillagoznak. Szinte kibírhatatlan meleg van ezekben az odúkban, látni, amint a dolgok megszületnek az akaratos szerszámok alatt és érezni a megpörkölődött emberhús keserű szagát.

Hol van most a költő, aki a munkát dícsérő himnuszokat énekli, aki úgy beszél a piszkosan kibuggyant verítékről, mint más negyedben a tiszta gyöngyökről szokás beszélni, aki úgy énekel a munkás kérges és rabszolga tenyeréről, mint ahogyan a föllázadt akaratról és a győzelembe induló fegyverekről kellene énekelni? Hol van könnyező maszkjai mögött a költő, aki vak és érzéketlen az emberi megaláztatások iránt s aki úgy beszél magáról, mint aki a szívét adja oda külön-külön minden embernek, aki úgy beszél, mintha csak a dolgozó milliókért élne és hallgat arról, hogy egy egész életen át csak belőlük akar megélni?!

Akik a munka szentségét dícsérik, s akik a munka megépítendő templomáról álmodoznak, azok nem laknak ezen a vidéken. Az öntudatlan erő és a föl nem ébredt akarat vergődik itt, mintegy láncrakötötten. Ember a vasban, ember a pénzeskasszák alatt, ember a termelésben.

Ó, mondom én is, a munka az emberi élet fundamentuma, de mégis nem a munkát dícsérem, hanem az embert, aki le akarja azt győzni. Én tudom, hogy mi az télen a vonatok nyitott fékein posztolni, lent a hajófenéken etetni a kazánokat órákon és esztendőkön át, túrni a földet a bányákban, megnyomorodni az alagutak robbantása közben, megvakulni a foszfortól és foncsortól, megsüketülni a kalapácsok zengésétől, megsántulni a mosóteknők mellett és általában lelketlen gyávaságba esni és durva állattá zülleni a szakadatlan munkától. Én ismerem a munkásokat és szeretem őket, mert ők szültek engem, ők ringatták a bölcsőmet és ők neveltek föl egy fejjel magasabbra az ő életüknél. Ők is szeretnek engem és én tartozom nekik azzal, hogy segítsem őket arra az útra, amin én megyek s amelyik a világosság földjére vezet. Én nem énekelek arról, ami piszkos és embertelen rajtuk, nem dícsérem az ő igába törött testüket, tudom, hogy ők erősek s ha egyszer kiegyenesítik a derekukat, új rend veszi kezdetét ezen a földön. S nekem, aki az ő rokonuk vagyok, az a kötelességem, hogy segítsem kiegyenesíteni a derekukat.

Tíz óra van és az álom foszlányai is kiszálltak már az emberekből. Vagy százan vannak itt együtt az eldugott öntőműhelyben. Párázik alattuk a megégett föld, a falak izzadnak a hőségtől s az emberek, öregek és fiatalok, egészen meztelenül dolgoznak a kazánok körül. Emeletes tégelyekből fehéren csurog ki a megolvadt vas, az emberek rudakra emelt edényekkel állnak a csatornák előtt, a vas belecsurog az edényekbe s az emberek tovább cipelik a meggörnyedt vállaikon. Teleöntik vele a gödröket, amiket már előttük földbeástak a társaik. Néha fölnyögnek és néha kiáltások hallatszanak valahonnan s ezek a kiáltások fölborzolják a kényszerűség egyhangúságát. A szemek ijedten kitágulnak s aztán belezökkennek az örökös egyhangúságba, amiből egy pillanatra kilökte őket a halál rémülete. A levegő fullasztóan nehéz és sűrű, hogy meg lehetne benne kapaszkodni.

Miki ott áll az utca járdáján, egymásraemelt kődarabok tetején és kíváncsi ámulással néz be az öntödébe. Fulladozik a nyitott ablakon kiáradó gőzöktől, de nem mozdul el a helyéről. A gyerekek kíváncsiságával habzsol föl mindent, amit lát és makacsul vár a csodákra, amiknek, szerinte, meg köllene jelenniök ebben a világban. Az olvasztók csatornái egyszintben vannak az arcával s egész idáig érzi az áradó hőségüket. Az emberek alatta mozognak s így alig tudja megérteni testük eltorzult vonalait. Különben sem látott még egészen mezitelen embereket. Bámulta a szőrös mellüket és a szőrös ágyékukat s a gondolatok kiválogathatatlanul összezavarodtak a fejében. Szerette volna tudni, hogy az edényekből miért és hova öntik a megolvadt vasat s szerette volna egész közelről látni a mezítelen embereket... De senki feléje sem nézett közülük. Jelentéktelen pontocska volt ő ennek a pokoli veremnek a szélén.

Aztán eljött a dél, a kéményekből, mint valami óriási furulyákból, fölharsantak a hangok s az őrült zajongás egyszerre belefulladt a csöndbe.

Két óra hosszat állt a gyerek a köveken, most megdermedt lábakkal és elszédült fejjel ment hazafelé. Könyvei kilógtak a hóna alól, de mit törődött most ezekkel a semmiségekkel. Az utcák tele voltak ebédresiető munkásokkal s ő most egész más szemekkel nézte meg ezeket az embereket, mint ahogyan ezt eddig tette. Szerette volna sorban levetkőztetni őket, közelről megismerkedni minden porcikájukkal, úgy érezte, hályogok vannak a szemén, amik nem akarnak lehullani. Egy ismerős gyerek futott vele szemben, mikor hozzáért, kegyetlenül belelökött, de ő nem vetette magát utána. Mintha túlontúl elfáradt volna a hosszú álldogálásban, lomhán mozgott és nem érezte a megszokott örömöket, hogy néhány perc mulva otthon lesz az anyjánál, a terített asztal mellett s az orra előtt illatosan fölgőzölögnek az ételek. Elhatározta, hogy megkérdezi az anyjától, hogyan is vannak azok a dolgok, amiket ő még nem ismer és most egyszerre annyira kiváncsi lett rájuk.

Az ajtó előtt megszeppent, nem számított rá, hogy az apját is otthon fogja találni.

- Hol voltál ilyen későig? - kérdezte az anyja nyugtalanul vizsgálódó tekintettel. - Egészen kétségbeejted az embert ezekkel a csavargásaiddal.

A gyerek hallgatott.

- Mondd meg legalább, hol voltál? - kérdezte az anyja újból s majdnem könyörögve.

- A hittanító jött be - mondta ki a gyerek, meggondolás nélkül. - Egész mostanáig mesélt mindenfélét a bibliából.

Az apa félig mezítelenül egy bádogedényben mosakodott a konyhában, s most ő is megszólalt:

- Egész tuskókat csinálnak ezekből a gyerekekből. Majd én elmegyek egyszer, azután rájuk durrantok ezekre a feketékre.

- Mire való az ilyen beszéd a gyerek előtt - szólt közbe az anya s a gyereket tolta befelé a szobába. - Inkább vezessék el őket Istenhez, mint az utcán csavarogjanak.

A gyerek megmozdult kicsit, mintha engedne az anyja akaratának, de aztán megint visszaállt a konyhába s óvatos tekintgetéssel vizsgálódott az apjára.

Az ember italos volt kicsit, hangos lármával prüszkölt, bugyborékolt a vízben. Már semmit sem látott és hallott maga körül. Hadonászó kezeiről messzire ugrottak el a vizcsöppek s befröcskölték a falakat.

Az asszony kétségbeesetten tipegett körülötte.

- Ne csinálj olyan lármát, mintha ki akarnád inni a tengert. Az egész konyhámat tönkreteszed.

A gyerek hangosan fölnevetett:

- Nem szereti a vizet!

Az apának jól esett ez a tréfa, még vadabbul bugyborékolt.

- Igazad van, gyerek, a szagát is útálom! - fölegyenesedett, bajuszos szája eltorzult a nevetésben s a szemeivel heccelődőn kacsintgatott az asszonyra. - No ne nézz úgy rám, mintha meg akarnálak ölni. Az csak nem baj, ha jókedve van az embernek. - Pillanatokig állt egy helyben ilyen elázottan s a mellén göndörödő hajakon gyöngyözve csillogtak a vízcsöppek.

A gyerek az ajtófának dülve szemlélődött. Megnézte az apja haját, bajuszát, szakállát, dús és majdnem vörösen szőke volt ez a szőrzet s most észrevette, hogy a mellén már vastag ősz szálak is fehérlenek. Nyelvét szinte égették a ki nem mondott szavak, kérdezni szeretett volna valamit, sokat, mindenfélét, de nem volt bátorsága hozzá. Ügyesen titkolni akarta az érzéseit és az anyja mintha mégis észrevett volna rajta valamit.

- Menj be, mondtam, hogy menj be a szobába. - Aztán az ura felé fordult:

- Öltözz föl te is, még megfázol.

Az ember csakúgy pattogott a jókedvtől:

- Én?! - kiáltotta s a két karját megfeszítette, mint az atléták. Tojásnagyságú csomóba ugrottak össze az izmai.

A gyerek nem tudta magát tovább lefékezni. Ledobta a kabátját, felgyürt ingújjban odaállt az apja elé:

- Nézze, nekem is vannak már muszkliim.

Az apa megfogta a gyerek karját, megszorította s az fájdalmasan fölkiáltott.

Az anya kerek, ijedt szemekkel szaladt ki a szobából:

- Az istenért, mit csináltok? Hát van nektek magatokhoz való eszetek? Azt hittem, már nyúzod ezt a taknyost. - Az embernek kezébe adta az ingét és nagyon szelíden mondta neki: - Gyere már enni, egészen kihül az étel.

Hármasban ültek az asztal körül s tiszta kristálylapokban feküdt fölöttük a csönd.

- No látod, ha kicsit ittam, mindjárt jobban érzem magam. Szép ez a világ, de hát szép szemekkel is kell rá nézni.

- Abba már régen belenyugodtam volna, hogy nem tudsz lemondani az italról. De hogyan vehetném szó nélkül, ha arról is megfeledkezel, hogy ember vagy. Ha eliszod a pénzedet, legalább az eszedet ne innád el.

Az ember jókedvűen dobolt a villával az asztalon:

- Az eszemet én nem is akarom soha elinni, de ilyenkor mintha megúnna, csakúgy magától elmegy tőlem.

Tréfálkozó, nyugodt hangon beszélgettek. A gyerek is közbekotyogta a szavait, óvatosan próbálkozott, hátha olyasmit is beszélnének a szülei, amire most ő annyira kíváncsi.

- Láttak már vasöntődét? - kérdezte.

- Te már láttál? - kérdezte őt vissza az anyja és erősen a szeme közé nézett.

- Ócska dolog az egész - felelte az apa, teli szájjal, anélkül, hogy a tányérjából fölnézne, még mielőtt a gyerek megszólalhatott volna.

Az anya új ételt szedett a tányérokba.

- Mennyivel nehezebb így télen az élet - mondta. - Nincs semmi zöldféle s az ember azt sem tudja, mit főzzön napról-napra.

- De szerencsére vannak még ökrök, akiket a mészárosok letaglóznak s mi aztán szépen leeregetjük őket a gyomrocskánkba. Hadd legeljenek ott a kutyák. Nem igaz, Miki? Te mit szeretsz jobban, azokat a vacak zöldeket, vagy a jó sós húst?

- A sós húst! - mondta a gyerek lármásan. Pillanatok alatt megbarátkozott az apjával, s őszintén örült neki, hogy az ilyen tréfás és jó ember is tud lenni. S úgy gondolta, ha ez a részegség, akkor talán nincs is egészen igaza az anyjának. S nem is érti, hogy mért olyan izgatott az most is, mért mereszti oly idegenül hol egyikükre, hol másikukra a szemeit, mért nem nevet és mért nem beszélget úgy, mint ők.

- Mondtam úgy-e, - röhögészte az apa az asszony felé - olyan lesz épen, mint amilyen én vagyok. Hiába akarod te már ennek a szarvait lenyírni. Ha nem ütötted agyon, mikor még ekkorka volt, akkor most már csak hadd, hadd nőjjön föl, mint a fa.

Az asszony elcsüggedten beszélt:

- Akárhonnan indulunk el, te mindig máshova érsz be, mint én. Egész idő alatt olyan bolondos voltál, mint egy kisgyerek s most hangosan a rossz útra csábítod a saját gyerekedet.

- Jól van, - felelte az ember megjuhászodva. - Gyere ide, Miki, az anyád haragszik rám, hogy elrontalak, mutasd meg hát neki, hogy te jó gyerek vagy. Szavalj el itt valami szent éneket az anyád gyönyörűségére.

A gyerek széthúzott szájjal s hunyorgó szemekkel ülve maradt.

Az apa most hirtelen haraggal durván rákiáltott:

- Ide állj, ha mondom és énekelj! Hadd örüljön neked az anyád, eleget dolgozik rád.

- Nem tudok énekelni - mondta a gyerek és megszeppenten nézett a két emberre.

- Állj ide!

A gyerek körülment az asztal körül és odaállt az apja elé.

- Ne félj, énekelj szépen.

A gyerek ránézett az anyjára és halkan énekelni kezdett valami tarka-barka iskolai nótát.

Az anyja is ránézett s kötényével törülgette a szürke, elfáradt szemeit.