Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 18. szám · / · BABITS MIHÁLY: AZ ÍRÁSTUDÓK ÁRULÁSA

BABITS MIHÁLY: AZ ÍRÁSTUDÓK ÁRULÁSA
17.

Ezekből a magas távlatokból teljesen elenyészik az a fő ellenvetés, amit Julien Benda hosszasan cáfol új cikksorozatában, [*] mellyel egy folyóirat hasábjain most kezd válaszolni a műve nyomán fölsarjadt polémiákra. Ezt az ellenvetést Benda a latin közmondással foglalja össze: Primum vivere, deinde philosophari! Először az élet, aztán a filozófia! Először meg kell menteni a Rendet! biztosítani a Nemzet boldogulását! vagy pedig: először lehetővé kell tenni, hogy minden ember emberhez méltó életet éljen! - s azután lehet majd filozofálni.

Én már feleltem is erre a különös filozófiai elvre, melyet bizonnyal nem a filozófusok találtak ki: hisz ama régi, igazi bölcsek és írástudók közelebb álltak egy másik latin mondáshoz, amely azt mondja: Fiat justitia, pereat mundus! Vesszen a világ, csak legyen igazság! Vajjon a világ elveszett azért? A régi bölcs tudta, hogy az nem az ő vállain nyugszik. A nemzetek sorsa és a tömegek megélhetése a Cselekedet embereinek kezére van bízva, és sohasem hallottuk a panaszt, hogy ez a kéz az Igazság tekintetei által túlságosan hagyta volna magát gyöngíteni. Tények és körülmények bonyolult kényszerei vezetik ezt a kezet; amik közt eligazodni az írástudó úgyis teljesen illetéktelen s napról-napra inkább az lesz. Rá kell bíznia az Élet biztosítását azokra, akiket illet, s meg kell maradnia a maga feladatánál, amely az Igazság nyilvántartása. Szava - ahogy már Kant is megmondta - nem sok gátat vethet az Élet elejébe, mely nem igen ügyel rá. Nem sokat árthat az Életnek avval, hogy beszél. De annál többet avval, hogy hallgat. Ha az Igazság és Szellem szava végkép elnémul a földön, oly boru szállhat az emberi világra, mely minden nemzet lépteit megvakítja. A nemzetek életbenmaradása mások felelősségén nyugoszik. Az Igazság szellemének életbenmaradásáért az írástudók felelősek. Ez az a primum vivere, melyhez az írástudónak köze van.

S itt a felelet egy másik, nagyobb ellenvetésre is, azoknak az írástudóknak ellenvetésére, akik - hogy úgy mondjam - a legteljesebb lelkiismeretességből lettek árulóvá, s mintegy az Igazság nevében tagadták meg az Igazságot. Mit tegyen az írástudó, ha egyszer belátta az Ész megismerésének értéktelenségét és küzdelmének hatástalanságát? belátta az ösztönök mindenható voltát s az Igazság relativitását, melynek egyetlen mértéke a Haszon? ha belátta, hogy a világ egyetlen principiuma a Harc, s egyetlen morálja az Erő? Hallgasson vagy hazudjon? Tegye magát, mintha hinne még a Ráció megbízhatóságában, s a régi írástudók abszolút igazságában, melyet szíve mélyén naivságnak tart? Avval kezdje hivatásához való hűségét, s az Igazság vállalt megőrzését, hogy elköveti a Szentlélek ellen való bűnt, a megismert igazságot gyáván vagy álnokul álcázva?

Lehetne felelni erre ad hominem: mert valóban titkos ellenmondás van benne, ha a pragmatista és relativista így beszél. Vagy hiszel az abszolút Igazságban, vagy nem. Ha nem hiszel benne: mi jogon károsítod meg a világot, az igazsághoz való hűségedre hivatkozva, melynek egyetlen ismérve a haszon? Nem ellenmondás-e ez? A régimódi, katholikus Igazság kétségkívül hasznosabb az emberi kultúrában, mint ez az újfajta, mindennek alapjait megingató pragmatista vallás. S aki az igazság egyetlen kritériumának a hasznot ismeri el, különös circulus vitiosusba jut.

De ez a circulus őrá nézve mégis megoldható. Nem tudja-e jól, aki pragmatista, hogy az igazságnak különböző emeletei vannak? Az euklidesi geometria csak egy speciális esete a Geometriának, amely itt a földön, és kis távolságokra, és megközelítőleg változatlan hőfok mellett stb. érvényes és használható. Nem lehetnek-e ily különböző emeletei a morális igazságnak is? És a klasszikus morál, épúgy mint a klasszikus geometria, nem éppen az az emelet-e, mely a mi földi viszonyainkhoz mérten alakult ki? Ebben az esetben a klasszikus morál igazságai époly változhatatlanok volnának e földön, mint az euklidesi trigonometria, époly fölül minden kételyen életünkre nézve, mint a kétszerkettő; és mégis megmaradna a szent Kételkedés minden joga és szabadsága a felsőbb látkörök emeletein.

Ha a pragmatista valahogy ilymód okoskodna, talán nem mondanék neki ellent. Jól tudom, hogy több dolgok vannak "föld és ég között“, mint filozófiánk álmodni képes, s távol vagyok a Benda merev racionalizmusától. Ismerem e racionalizmus korlátait, mely még a nemzeti determináltságot sem nélkülözi, a gall raison pure jegyében állván. Benda a háború előtt éveken át makacs polémiákat folytatott a Bergson antiintellektuálista filozófiája ellen. Én viszont az elsők közt voltam Magyarországon, akik üdvözölték az új utakat, melyeket ez a filozófia az emberi szellem számára tört. Én úgy küzdök az antiintellektuálizmus ellen, mint aki magával küzködik. S nem ignorálhatom az Igazság fogalmának azt a kitágulását sem, amit a pragmatisták hoztak. S ha nem akarok mai lenni: az még nem jelenti, hogy tegnapi akarnék. Az emberi szellemnek nem szabad visszariadni semmiféle új utaktól, sem megtagadni semmi új belátást. Folytassa csak vakmerő kritikáját önmaga ellen, s ne húnyjon szemet az Igazság egyre magasabb emeletei előtt! De ne felejtse el, hogy, ha az Igazság kimeríthetetlen, avval nem lesz kisebb, hanem nagyobb. S ha új egek tárulnak, avval a régi még nem lesz alacsonyabb. S minden magasság relativitása csak még nagyobb magasságok ígérete. A világ végtelen, s éppen a Megismerés kimeríthetetlensége avathatná az emberi Észt kimeríthetetlen reménységgé.

Aktuálisak e fejtegetés végén a Bátorság és Remény igéi. Mert - hogy az antiintellektuálizmus személyi fegyvereivel érveljek azok ellen, akik az Észt az Ész fegyvereivel támadják - a könyörtelen Logika és tudományos lelkiismeretesség, mely őket e harcba belevitte, alighanem csak álarca volt valami nem-intellektuális motívumnak, valami emberi érzésnek, valami mély csüggedésnek és reménytelenségnek, mely egy gőgös racionálizmus mohó reményeinek multával oly természetesen kapta el az emberi elmét, és arra bírta, hogy dacos gyermek módjára fordítson hátat az Értelemnek, mint egy hitelét vesztett vezetőnek. Korai csüggedés és oktalan türelmetlenség! Az Ész és Erkölcs tehetetlensége ejt kétségbe a vak Ösztönökkel szemben? Nézz körül, s gondold meg, mit vitt már végbe, micsoda erőt fejtett ki, micsoda győzelmeket aratott, micsoda civilizációt alkotott ez az Ész és Morál állat-voltunk ős-erkölcse óta, mely a bellum omnium contra omnes volt! De még ha nem is volna így, még ha semmi reményünk sem volna, s joggal veszítenéd el minden hitedet a Morál és Igazság erejében: bizonnyal akkor is inkább illik az Írástudóhoz a Világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlan áll és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát - míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit.

 

[*] La Fin de l'Infini. - Nouvelle Revue Française.