Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 16. szám · / · DISPUTA · / · IGNOTUS PÁL: A PROPOS: ERDÉLYI JÓZSEF

IGNOTUS PÁL: A PROPOS: ERDÉLYI JÓZSEF
Az Utolsó Királysas című verskötetének megjelenése alkalmából
II. Versek és irányok

Ne arról ítéljük meg a költőt, amit nem sikerült megcsinálnia, hanem a pozitívumról: amit sikerült; ne azt nézzük, hány marék rossz verset írt, hanem nézzük azt az egy maréknyit, amely jó, - mondogatják Erdélyi érdekében a hívei, s legutóbb a Nyugatban Tersánszky Józsi Jenő is erre az elvre hivatkozva dícsérte őt. Nem hiszem, hogy Tersánszkynak igaza volna. Mindenesetre igaza van, amikor az olyan «jó» versről van szó, amely úgy fészkelődik belénk, eleven testként eleven testbe, újra meg újra felbukkanó hangulatként, hogy még akkor sem veszítene semmit intenzitásából, ha hirtelen, valami különös csoda folytán megszünne minden hajlambeli és foglalkozásbeli érdeklődésünk irodalom s irodalmi élet iránt. Az ilyen módon jó versben csakugyan elfelejtük a centiméterrel kimutatható fogyatékosságokat, s költőjének, legalább is míg ez a verse jár eszünkben, megbocsátjuk, ha a többi nem ugyanígy sikerült. De, vessünk számot magunkkal: hány ilyen módon jó verset ismerünk a sok igazán jó vers közt, sőt a sok igazán gyönyörű vers közt, s pláne a rengeteg igazán tehetséges vers közt, amit olvasnunk adatott? Különösen pedig: hány ilyen módon jó verset olvastunk mai fiatal költők tollából, akár Erdélyi Józseféből, akár máséból? A válasz annyira kézenfekvő, hogy kár volna ideírni.

Mindezenáltal igenis hálásak vagyunk sok régebbi vagy idősebb költőnek, ki nem «ilyen módon» hatott ránk, s tisztában vagyunk, ugy-e, azzal is, hogy sok lírikus kortársunkat érdemes, sőt kell, olvasni. Olvassuk őket, valljuk be: őszinte, komoly s korántsem megvetendő kultúrpolitikai vagy formaesztétikai érdeklődéssel; hol helyeslően, hol polemizálóan s néha azzal az igaz gyönyörűséggel, melyet egy-egy kifejező szóhasználat, a felbomlott metrum rehabilitálásának vagy további felbontásának egy-egy művészi kísérlete, a lírikus-mondanivalók egy-egy új, érdekes variációja a passzionátus versolvasóból kivált. A költői habitust kutatjuk, vizsgáljuk, értékeljük, élvezzük ezek mögött a, néha nagyszerű, részletszépségek mögött; az irodalmi attitűdöt s az irodalmi orientációt, a lélekalkatot s a lélekalkotó törekvést, mely bennük manifesztálódik; a társadalmi s filozófiai áramlatot, mely rajtuk tükröződik. És, ne féljünk a diszkreditált szótól: az irányt.

(Ami nem jelenti azt, mintha a l'art pour l'artnak annyifelől s annyiféleképpen pofozott elve megdőlt volna. Hogy a vers akkor jó, ha versnek jó, nem pedig akkor, ha jótékonysági felhívásnak vagy iskolai történelemkönyvnek vagy gyógyszerreklámnak jó, s hogy a költőnek mindent szabad, amit tud, - az ma ugyanolyan igaz, mint volt, mondjuk, 1880-ban. Van viszont törvényszerűsége annak, hogy milyen korokban miféle mondanivalókkal s miféle módon tudhat a költő jó verset írni. Az irány értékét a versén próbálhatjuk ki s a versét is kipróbálhatjuk - ha ugyan saját idegrezzenéseinken kívűl kipróbálhatjuk valamin -: az irányén. Mint Osvát Ernő írja: «Hiába mondjuk, hogy az irány nem mérőeszköz; nem lehet megakadályozni, hogy vele mérjenek». Mert az irányra a rossz vers ugyanolyan jellemző, mint a jó; a jó versre pedig az irány többnyire ugyanolyan jellemző, mint a rosszra: igen jellemző például, mint láttuk, Erdélyinek a diófáról és vadgesztenyefáról szóló verseire is.)