Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 14. szám · / · SINKÓ ERVIN: TÉMA ÉS TARTALOM A KÖLTÉSZETBEN

SINKÓ ERVIN: TÉMA ÉS TARTALOM A KÖLTÉSZETBEN
7. A téma mai problémája

Lényeges különbség a modern költő és a középkori költő között, hogy a középkori költő konkrét publikumhoz szól. A középkori udvari költő a lovagokhoz és hölgyekhez, Dante az itáliai városi polgársághoz, egy bizonyos szellem kompakt és homogén megtestesítőihez. A modern költőt szellemileg csak a nyelvközösség kapcsolja össze azokkal, akikhez szól, de ez a kapocs csak absztrakt, csak a megértés lehetőségét jelenti és semmi többet. Nincs közönsége, mely mint valami szellemiekben gyökerező egység, témát és formát szabna ki neki. A közös nyelv absztrakt lehetőségén kívül minden hiányzik, ami közös volna költő és közönség között. A modern költő «közönsége» határozatlan általánosság és nem konkrét közösség. Minden költői műfaj csak a líra elfajzása - írta egyszer Ady Endre - és ezzel a költészetet ugyan nem, de a modern költő életérzését találóan jellemezte. A modern költő a konkrét te hiányában - a te hiányában, akihez szólhatna - mindig monológban és monaszként él és az epika csak művészeti kísérlet a monológból való szabadulásra. A modern költő absztrakt térben áll; a romantika megkísérelte ezt az absztrakt teret egy elmúlt, architektonikusan meghatárolt világgal felcserélni, amennyiben visszatért a katholicizmushoz; de ennek a kísérletnek tragikusan össze kellett omlani, mert a költészet csak a létező öntudat és empiria viszony valóságának véréből tud táplálkozni. A modern költő nemcsak a romantikában nyúlt vissza kifejezésre alkalmas témáért a középkorba s nemcsak a középkorba nyúlt vissza. Felfedező útra indult, a legkülönbözőbb időket és a legkülönbözőbb népeket kereste fel témáért. Nem a téma volt a cél, hanem edényt, anyagot keresett a szubjektivitása számára és tudatosan csak e végre kereste a témát, csak eszköznek. A német romantikusoknál - Schlegel-től Jean Paul-ig - a témával szándékos játék történik; a költő szinte fél, hogy a témát fontosabbnak tarthatnák, mint őt, akinek a téma csak hangszer, melynek a költő lelkét kell közvetíteni. Maximális bizalmatlanság a dolgokkal szemben, mint akik eltakarják a lelket s a lélek féltékeny, mert a dolgokkal, mint idegenekkel körülvétettnek érzi magát. Ebből a szituációból születik meg a témával való utópisztikus viszony, a költészet, mint utópia. Az öntudat, mely az adott empiriában nem tudja megtalálni magát, átugorja az adott empiriát és költ magának egyet, melyben otthonos lehet; a novellisztikus életet, a kalandot a mágikus mesével akarja legyőzni, a szubjektum és objektum meddő viszonyának konzekvenciájaként kitépi magát a létező kettősségből, mintha túl volna rajta és erre a minthá-ra alapítja typikusan lyrikus lényegű költészetét. A szubjektivitásnak ezt az anyagtól való teljes kötetlenségét érzi a költészet feladatának és lényegének és ezzel kergeti halálba, önmegsemmisülésbe a szubjektivitást. Míg a középkor és a reformáció még legalább az öntudatnak, a szubjektumnak abszolut-voltát végig meg tudta őrizni, a romantikával ez a szubjektum is épp a maga kötetlenségével annyira egyéni, parciális, önkényes lesz, hogy, mint ahogy az ő számára az egész objektív világ puszta illuzió, úgy ő maga is elkülönültségében annyira kívül kerül minden reálitáson, hogy szintén illuzióvá, irreálissá válik. Egy irreálissá vált öntudat, egy az önmagában való hitét elvesztett öntudat áll benne egy objektív világban, mely lelke-vesztett sokféleségében magára hagyatva mindenütt érezteti tompa, lenyügöző hatalmát. A romantika rámondta, hogy irreális a valóság, Novalis a paradicsomi állapotok közeli visszatérését jövendöli, mert amit az öntudat jövendőnek tud, az jövendő is. A romantika a téma valóságát akarja áttörni, megsemmisíteni; az öntudatból indul ki és az öntudat nem akar tudni kettősségről, mindig csak egységről s az objektív valóságnak nem szabad önálló testként a vággyal szemben megállni. A romantika a szintézist a vágyban találta meg, a vágy lesz a világ-lélek. Világ-lélek: a világnak, mint egységnek embert és követ, belsőt és külsőt egyként magában foglaló lelke. Az anyag már nem önmagába veszett, megátalkodott anti-tézise a bensőnek, a világ már nem a lelketlen Sátán principiuma, hanem a sátán az elbűvölt angyal, aki hazavágyódik a mennyei hazába, mint ahogy a mennyei haza a maga vágyát küldi az elbolyongott, a lélek lelkéből lelkedzett, hazatartó objektum-voltát mint eltakaró ruhát levető világ elébe. Minden téma a maga egyességében a végtelennek vágyától elkapatva elveszti a testi voltát, a végtelen egyesülés vágyától megmámorosodva minden önmagán túlra nyújtja ki karjait, mert a lehetetlen vágya kész győzelem a lehetőségek szűk világa, az elkülönültségek fogsága fölött. Hogy egy fát vagy egy országot, embert, vagy templomtornyot választ-e a költő témának, a téma úgyis csak látszat, a téma mindegy.

A romantika csakis az absztrakt térben elhangzó szóból, a közösségtől nem határolt költőnek szituációjából értelmezhető. A szó eredetileg egy közösség öntudatának élő reprodukciója. Ha az individuumok tisztára külsőleges, formalisztikus egymásmellettiségben élnek - mint például egy mai színházi est közönséggé összeverődött tagjai -, ha nem egy szubstanciális forma ad épületet, konkréttá tett teret az elhangzó szónak, akkor a szón önmagában még az egynyelvűek között is - kivéve a mindennapi dologi összefüggésben mozgó életet - megszünik közeg lenni lélek és objektum, ember és a külső világot reprezentáló többi ember között. A középkori költő, leírva vagy kimondva Jézus nevét, biztos lehetett benne, hogy az ő közönsége tudni fogja, mi az, amit ő ezzel a névvel, ezen a helyen kifejezni akar, mert az egyénit egy szubstanciális, általános öntudat kötötte, a közösség. Az emberi közösség a költészet számára az, ami a dolgoknak a föld vonzóereje. Egy létező, konkrét kollektivitás nélkül a költészet fölfelé hull, távol a földtől: nincs, ami kösse, tartsa. A romantika tendenciája a nem-énnek a költői szóban való individualitást feloldó elmerítése, mert a szó a végességében megrekedt anyaggal szemben a végtelennek és általánosnak hordozója. Az első és legnagyobb modern romantikus, Rousseau a végességben és izoláltságban megrekedt individuumot az érzelem végtelenségével, az érzelem abszoluttá emelésével szabadítja ki a hazugsággá vált társadalmi közösség börtönéből. Hogy a lélek számára a természet is külső objektum, az feledésbe merül, sőt a szubjektum a természettel, a fákkal és felhőkkel inkább tudja azonosítani magát, mint az emberi közösség uralkodó formáival. Míg azonban Rousseaunál nemcsak egy szubjektivitásra irányuló akarat él, hanem van akarata, harca és haragja az egyedül ellenséges külső világ, a társadalom ellen is, a késői romantika - a francia forradalom utáni - egy statikus külső világot, konzervativot és tradicionálisat dicsőít, holott öntudatában épúgy, mint a középkor dinamikus, forradalmian totalitást igénylő, formaromboló. Ez a belső ellentmondás a romantikának immanens hazugsága, mert ami a középkori öntudatnak természetes szomszédság, az a XIX. század öntudatának eltussolhatatlan és megoldandó ellentét. A romantikának rossz a lelkiismerete: nem tud róla, de meg van vesztegetve, az esztétika megvesztegette és eltérítette a saját héroikus egység-akaratától. A romantika, mely a megváltás akaratának költészeteként indul, költészetté tett megváltási akarattal végzi. A megdicsőült Krisztuson kezdi, mintha a megfeszítettet multtá lehetne tenni, a célból indult ki az út helyett s így a megdicsőült Krisztus abszolut transcendenssé válik, már nem a Krisztus, ki föld és ég között a közvetítő, hanem a Krisztus, ki csak a megdicsőülésről tud és a földről, az ég fundamentumáról semmit. Költészet és valóság újbóli eggyéválása helyett a kettő között a távolság szakadékká terpeszkedik; a földi valóság számára nincs építő szava a külön birodalmat alapított költészetnek.

A renaissance között, mely csak a démonikussá vált individuum hatalmi akaratában tudta az öntudatot a külső világgal szembeállítani és a romantika között mindkét tendenciához és mégis egyikhez se, csak önmagához tartozva áll a magányos, egyszeri és példátlan szintézis: Goethe. Ő a kereszténységtől örökbehagyott szakadást lélek és világ között előbb titáni akarattal tágítja szakadékká, hogy aztán egy az ő saját individualitásában realizált valósággal egymást kiegészítő egységgé építse a kettőt. A nemlétező közösség faktumából kiindulva nem vész el a szubjektivitásban, mint a romantika, nem is a démoni individualitás tragikus pillanatát teszi örökkévalóvá, mint Shakespeare, hanem a saját individualitását dolgozza ki normatív közösséggé, külső közösség nemlétéért kárpótló univerzummá; az adott absztrakt térben meggyökerezhetetlen architektonikus akaratot átviszi önmagára, mint objektumra, melyben muló momentumként oldódik fel minden, ami csak esetleges, csak szubjektív az individualitásban. Az objektiv, a realitás iránti tisztelet a goethei épület alapja. Az a közösség, melyet Goethe kívül életre hív, egy szekta közössége: a «Bildung» akaratában élők önmegtagadó közössége, mely szekta ugyan nem önmagát, hanem az univerzálist akarja, de az univerzális számára objektíve csak szekta marad. A romantika ez ellen is, mint a renaissance öröksége ellen, fellázadt és legbensőbb és legnagyszerűbb tartalma ép ez a lázadás volt az, ami anyagtalanul minden realitástól, realizálódási lehetőségtől még beljebb csalta a puszta szubjektivitásba a romantikát. A goethei költészet nem a tendenciát választotta témául, hanem az adott objektív világot iktatta vissza jogaiba: a jogba, hogy a művészet témája legyen. Az individuum beleépül a világba és az objektív világon önmagát építi ki objektív érvényű igazsággá. Ha a goethei költészet meg is teszi az útat a realizálhatatlan érzelmi végtelenségtől a szellemi objektivitásig, a romantikus-lirikus eredete végig megmarad: az individualitás szellemként lép ki önmagából, de a világ számára csak objektíven, a bensőség ellenben az ő külön dolga marad, melyet tudatosan csak inkognitóban enged ki az objektumok világába. A goethei realitást, objektivitást akaró tett tartalom és téma közt harmoniát teremt, de áldozat árán: a lélek megelégszik közvetett, szellemként való megjelenésével, mert az elismert objektív világ csak objektív viszonyokat enged meg s csak objektív viszonyokat részeltet realitásban. Werthernek, aki hatni és alkotni akar, Wilhelm Meisterré kell válni. Ez a Wilhelm Meister azonban csak kezdete, első reprezentánsa az új, epikus akaratnak és ez az akarat nem áll meg Goethe Wilhelm Meisterénél, csak kezdődik nála.

A szubjektivitás produktivan bele akar illeszkedni az idegen empiriába - nem az empiriához, hanem a konkrét produktivitáshoz húzó erős szeretetből. A goethei rezultátumok, a romantika meghiusult célja, az angol pietisztikus és szentimentális epika, a Rabelais duzzadó életű életigenlése, középkor és renaissance és francia forradalom a francia reálizmus gigantikus mesterében, Balzacban egyetlen nagy akarattá torlódnak, mely akarat megtalálja önmagát s rátalál önmagára a témában, melynek neve: Comédie humaine. A téma eddig csak szükséges rossz volt, mely az individuális szubjektivitás kifejezéséhez kellett, hiszen még Shakespeare is mindenféle novellákból, krónikákból keres élő témákat, hogy testté válthassa démonait. Balzac intronizálja a témát és detronizálja az empiriában részt venni nem tudó absztrakt szubjektivitást. Ő előtte a témának önértékü fontossága csak a novellában vagy az úgynevezett «picárdi regényben» volt csak, a vándorlók regényében, akik újabb és újabb kalandokon esnek át a világ kocsmáiban és palotáiban. Egyébként a téma csak s hangsulyozottan csak látszólagos valóság volt, mint a romantikusoknál, vagy csak egy öntudatbeli metafizikai-ethikai tartalom demonstrációjára kellett, mint Schillernek a drámáiban vagy az objektív téma realitása csak az univerzális individuum építésének anyagaként kellett s érvényesülhetett, mint Goethenél; Balzac a szubjektivitásnak önmegsemmisítő szenvedélyével az objektiv téma önértékén, hatalmas voltán mint szubjektivitás feletti valóságon kezdi; a nem-énből, a témából kiindulva nem a szubjektivitás mélyén keresi a találkozást az objektívvel, hanem az objektívben, mint egyetlen általánosban, mellyel szemben a tisztán szubjektív csak kivételt, esetlegességet képvisel. Az öntudat várat cserél: eddig-volt ellenségének vagy legalább is az idegennek országába telepíti át fészkét. Addig lakta a maga külön várát, hogy önmagának is mesévé vált és felébredt ősvágya az elementáris valóságban való önfeledt felszívódás után. És így az alázatossá vált szubjektivitás, mint az ős-mythosz idejében, a témát hagyja költeni, hagyja mérhetetlenbe nőni; a szubjektivitás végtelensége, melyben minden dolgok elvesztek, most visszahúzódik; most a dolgok nőnek nagyra, most a külső valóság az egyedül nagy és megszületnek a mythoszok a polgári ügyvéd irodájáról, a mythikus bankár s ujságíró, a prostituált s minden, ami objektív, mythosszá válik és a párisi börze, mint a sors nagy és félelmes műhelye emelkedik az új, a halandó istenek Olympusaként s alvilági és félvilági démonok aranysárga fényben magasodó palotájaként. Ott laknak a múzsák, ott a siker, ott a káprázatos emelkedés istennői és onnét rajzanak ki az emberházakban a furiák is, kik öngyilkosokat, vértelen és véreskezű gyilkosokat és legyilkoltakat kergetnek elő a sötét emberi masszából. A szubjektum nem várat cserélt, hanem feladott minden várat, elvágott minden visszavonulási lehetőséget; míg magába vonultan kereste és vélte különmagában a végtelent és a teljességet megtalálni, addig nem is akart az empiriával - az eleve és örökre elesettnek hitt világgal - közös asztalnál ülni s most, mikor kilépett izoláltságából, mert már kiderült a külön bensőség végtelenjének meddősége, most az empiriával találkozik szembe, melynek neve tőkés termelés s mely nem is hederít a királyi öntudatra, lélektelenségét akarja mindennek lelkévé tenni és diktál mindennek... szívnek, agynak, akaratnak. Az öntudat azonban most nem menekül a szubjektivitás romantikus végtelenjébe a véges elől, mellyel megbirkózni nem tud, hanem önmagát, mint a nem-igazat tételezve, az igazat akarja s a földi empiriából, új uton indul el az igazságnak, egységnek megkeresésére. Ez a francia reálizmus tendenciája: látni a valóságot és láttatni, de nem a homéroszi elfogulatlanság, hanem a készülő, sejtett, később tudott és akart harci akaratnak szemével. Az öntudat testvériesülni akar a dolgok világával. Egyelőre nem a harc, hanem a testvérnek akart, de ma ellenségként szembenálló matéria-valóság megismerése, megjelenítése a szándék. Illuzió s álomromboló szándék ez s az öntudat az embert megcsúfoló portékás élet láttára teleszívja magát lázadó kétségbeeséssel, a jelenbeli keserű igazsággal az eljövendő igazságért. A balzaci realizmus a kapitalizmus és a kapitalizmus embereinek hőskölteménye és a hőskölteményt önmegtagadó, öngyilkos objektivitással folytatja Flaubert, Maupassant és már egy konkrét forradalmi akarat képviselőjeként, egy konkrét közösségnek, a proletáriátusnak vállaira állva: Zola. A romantikus költészet utópiájának, az utópisztikus költészetnek helyén az öntudat a relativitás költészetét teremti meg s közben a célt nem is látja és maga is már csak egy speciális dologgá válik a többi dolgok világában, a lélek a tudomány objektumává, az ember a szociológia és a politika tárgyává, csak szubjektummá, önéletűvé, öntörvényűvé nem. A téma megette a tartalmat, a Comédie humaine-ből kiesett az ember mint totalitás; a realizmus és naturalizmus végsőképpen nem is akarhattak s ha akartak is volna, nem tudhattak áttörni a témán. Nem mert a téma lett «kimerítve» - a valóság kimeríthetetlen téma -, hanem mert az öntudatnak és az objektív világnak ez a viszonya, melyet a kapitalizmus teremtett meg az öntudattal egyetértésben, egyszer csak meddővé lett, az öntudat megtette, reprodukálta az objektív világ igazságát és ez az igazság fullasztó, az öntudat minden követelményét meggyalázó igazság... az öntudat az önmaga megvalósítására szomjasan most már új módon állt a témához, nem akar már teremtmény maradni. A realizmus volt és maradt az új viszony alapja, de a tendenciája már egy másik célra irányult: mélyre, oly mélyre ásni a látszólag csak objektív valóságban, hogy valahol lélekbe ütődjön meg az ásó. Azt, ami azelőtt lélektől legtávolabb esőnek látszott, a végleteket felkeresni, az egészen csak sárnak és ocsmánynak látszót, hogy a lélek mégis mindenütt való örök királysága a dolgok uralmának világában is megtetsszék. A lélek elég soká lakott a dolgok közt, mint közülök való, velük azonos, hogy most felébredhessen a vágya önmaga után. De már nem önző külön birodalmat igenlő vágyként, mert ahhoz is elég soká lakott a dolgok közt, mint közülök való, hogy a dolgokat, a nem-ént is csak az én leszakított, különmerevedett részének érezze és nem kivonulni akar közülök, mint a pogányok közül a remete, hanem bennük akarja megtalálni magát; már csak akkor reális a maga számára, ha mindenütt mindennek énje az ő énje. A szubjektivitásnak ez az új viszonya, a költészet mint ethikus metafizikai magatartás, a realizmus lelkének ez a lelkiismeretté válása az orosz szellemmel jut be az európai költészetbe s természetesen elsősorban Dosztojevszky ennek a szellemnek név-adója. A balzac-i külső téma-monumentalitásnak ellentéte az ő viszonya a külső témához. A Kamarazov testvérek külső témája: szentimentális, aljas, kéjsóvár, öreg uzsorás, törvénytelen gyerek, gyilkosság, bírósági tárgyalás... a romantika dekadens korszakából való költő vagy primitív detektív-történet témája lehetne.

A történet csak eszköz: végletekig fokozni az empiriát, hogy az empiriából az empirián túli kiütközzék. És Starec Szoszima, a földet szerető szent, nem engedi be a kolostorba a szelíd Aljosát addig, míg előbb a világot meg nem járta... Az epika lírává, a líra epikává válik, mert az öntudat úgy szubjektumban, mint objektumban teljes önmagát: az ént és nem-ént akarja. A magyar lírának Ady költészetében született meg ez a nagy világfordulatot jelző órája. Adyban monumentális élménnyé vált a Senki kezére jutott vér- és arany-föld, mely föld azonban mégis minden mennyek egyetlen lehetséges fundamentuma, az Istentől elhagyatott, magába tört, egyetlen realitásként maradt Én, mely azonban mégis Istennek egyetlen lehetséges lakása.

Az 1914-18-as világháború, az anyag uralmának ez a manifesztációja a lélek felett olyan manifesztáció volt, mely mindent kérdésessé tett, de egyet megerősítően revelált: az embernek puszta objektumvoltát társadalmi konstrukciók, államok, osztályok kezében. Ady Halottak élén-je - a világháboru legnagyobb könyve - a minden emberi közösség összeomlása fölött triumfáló, önmagához ragaszkodó, ezerszer keresztrefeszített emberség hűségben hatalmas szava. A szónak azonban, a leghatalmasabbnak is, közösség kell, mely élettel táplálja, körülállja, hogy megvédje az elhangzás ellen és az új, világháborút követő költészet ezt a közösséget keresőben keres és kell, hogy kötöttséget keressen. A realizmus visszahozta a költői szót a földre, Dosztojevszkij a szót lélek és lélek között kapoccsá lelkesítette, magányosságot áttörő, egyesítő erejét megújította. Az új költészetnek is a mai öntudat tartalmai jelölik meg útját: ahogy a katholikus középkor öntudatának pozitív centruma Krisztus, a mai kor öntudatának centrumában a negáció ég, az anyagnak mint életformáló hatalomnak a negációja, mely tagadás mögött a pozitív akarat gyujt, hogy az öntudat vegye át az élet irányítását, az élet feletti szupremáciát. Az individuális lélek, mint külön absztrakt valóság a mai öntudatnak számára már csak az általánosnak jegyében érdekes; a mai ember öntudatának, noha empirikusan országhatárok és osztályhatárok közé van szorítva, éltető levegője az általános és akarata, hogy ezt az öntudatban megérett általánost külső valósággá váltsa. Az öntudat minden mai problémája ezt a centrális problémát elkerülhetetlenül magában tartalmazza. A költészet az öntudat világgáválási akaratának hordozója és ez az akarat az emberi közösségnek mai, a mai öntudatnak semmikép se adaequat formáján, mint rab a börtöne falán, ütközik meg. Ezáltal, mint talán még egy korban sem, a költészet számára ma kötötten adott téma, melyen addig nem jut túl, míg nem jutott túl rajta: az ember a mai társadalmi valóságban. A költészet nem lehet egy párt költészetévé büntetlenül, de örök költészetté csak akkor lehet, ha egy konkrét kor öntudatát konkréten jeleníti meg, szabadítja ki s az a költészet, mely a mi nagyszerű korunkra váró feladat, nemcsak kötött témájú, hanem egyben épp kötött témája által összekötő erejű is: kinyilatkoztatója és megteremtője egy új emberi közösségnek, melynek életében, formáiban, vallásában, szellemében az öntudat önmagára ismer. Azért kötött témájú az új költészet, mert az öntudat mai állapotában minden izoláltságban élő vagy izoláltságát igenlő szubjektivitás hamis, metafizikailag és empirikusan is hamis. A minden szubjektivitás látható börtöne - nem a börtöne, de mai börtöne - a szubjektivitásnak, a költészetnek ma sorsszerűen rendelt egyetlen megtörendő témája; ezenkívül, mennél távolabb az evvel a témával való küzdelemtől - Ady Halottak élén-jének szerelmes verseiben is jelen van a világháború, ez a líra új objektivitása - mennél távolabb ettől a mindenben mindent fájástól, annál inkább marad a költészet csak belletrisztika. A tartalom kifejezéséhez csak a tartalomnak ellenszegülő témán keresztül visz az út.