Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 14. szám · / · SINKÓ ERVIN: TÉMA ÉS TARTALOM A KÖLTÉSZETBEN

SINKÓ ERVIN: TÉMA ÉS TARTALOM A KÖLTÉSZETBEN
3. Költészet: témává vált világ

A homéroszi éposz világában az ősi, azelőtt a világvalóságot jelentő mythosz már csak anyag, mely önmagában megállottan már csak kívülről kaphat éltető lelket s az amythikus világban álló költő számára így lesz az egykori világ, a mythosz egy az öntudatban valóbbá vált másik világnak a témája. A mythosz valóság helyett képpé válik mindjárt a költészet kezdetén, mint ahogy «Eosz»-nak hajdani valóságos rózsaujjai már költői képpé válnak; mert már Homérosznál a rózsaujjú hajnal nemcsak hogy nem személy, hanem a rózsaujjai is csak annyit jelentenek, hogy mintha rózsaujjai volnának a feltetsző hajnalnak. A dolgok nevei így élik túl hajdani, élettel teljes, személyes hordozóikat, a nevek mint jelek élik túl lelkük halálát s új tartalmakat lelkedznek.

A mythikus szemlélet emberisége már tudta, de még a mágikus természet béklyóiban tudta magát, nem válhatott tehát a természettel szemben öntudatában külön egésszé, szubjektummá; a homéroszi életszemlélet, az embert, a természetet, sőt a természetet és az isteneket is már különválasztja. Ebben az új világban az ember a természet és az istenek között mintegy középen áll, de ellentétben a keleti vallásokkal, főleg a zsidóval, a homéroszi szemlélet úgy látja istenek és természet között az embert a középen, hogy se természet, se istenek nem kerülnek olyan távol és nem annyira közel se, hogy az embernek félős legyen ott középen megállani. A mythikus-mágikus világnak és szellemének nyomai még betaposatlanul élnek a homéroszi époszban, de egészében a mythosz mint világ már elvesztette nyomasztó hatalmát és a megvidámodott, a természettel szemben ugyan nem elidegenedett, de pozicióra szert tett ember, a démonikusat kitudott világ: ez a homéroszi költészetnek életadó nagy élménye, megteremtő lelke, ujdonságos boldogsága. A mythikus szörnyetegeken, Kirkén, Polyphemoszon, Scillán és Charybdisen kifogó leleményes Odysszeusz, épúgy mint a minden ránk maradt mythológiában fellelhető Herakles-motívum, a hős, ki gonosz óriásokat, sárkányokat, emberevő rablókat győz le, nemcsak a mythikus világból kilépő emberi közösség civilizatórikus hőse, hanem a démonűző, a mythoszt mesévé szelidítő új szellemnek is reprezentánsa lesz. Ez az eredetileg a mythosz félelmes világához tartozó hős nemcsak az élet- és vagyonbiztonság bajnoka, ki a kereskedők útjait biztonságossá tette, hanem az akaratnak is hordozója, mely a mythikus hatalmaknak ellenszegülve, a mythikus öntudattal szemben az új emberi öntudatot képviseli; ő takarítja el az útból mindazt, ami kétségessé tehetné az embernek öntudatában az embernek az emberiesített istenek és az úr helyett rokonná tett természeti hatalmak között középütt elfoglalt lakályos helyét.

A homéroszi világ-érzés - akár az Iliászra, akár az Odysszeiára gondoljunk - a mai ember számára rejtélyes. Már Pláto azt mondja, hogy Homérosz a tragédiának atyja. De hogy Homérosz a tragikumról, mint az ő lehetséges ivadékáról semmit se sejt, ez a rejtély. Mert íme a homéroszi istenek, a halhatatlanok, legalább annyira becsvágyók, csalók, alattomosak, kárörvendők, féltékenyek, bujálkodók, mint az emberek, de ők a boldog halhatatlanok és az ember, aki nem rosszabb náluk, szenved és meghal. Hogy intézte el, hogy történhetett, hogy nem is találta elintézendőnek, hogy nem is érezte konfliktusnak a változatlanul boldog ambróziás istenek és a hányt-vetett, keserves halandó ember kontrasztját a homéroszi világérzés? Mert a kontrasztot ezernyi példában, esettel mondja el, de egyszer se néz komolyan szembe ezzel az «igazságtalansággal», mint aki nem is tudja, hogy ez az isten-ember-sors kontraszt igazságtalan.

Ulrich von Willamovitz Moellendorf, kinek filológiai szempontból a hitelessége kétségtelen, azzal a megállapítással kezdi Euripides Kiklopszáról írt tanulmányát, hogy a hellének az ő isteneiket talán bármely más népnél is inkább állati alakban látták. «Wenn man die Mythologie der Hellenen lange Zeit dafür gepriesen oder gescholten hatt, dass sie ihren Göttern die edelste, rein menschliche Erscheinung verlichen hätte, so trifft das erst für jenen Hellenentum zu, das mit Homer anhebt und den Göttern mit der tierischen Ungeheuerlichkeit zugleich die übermenschliche Göttlichkeit, die unnahbare Heiligkeit genommen hat.» - A mágikus, mythikus korszakhoz képest a homéroszi istenek az embernek a szörnyek- és démonok-lakta világból való boldog szabadulását mutatják. (Mellékesen: hogy ez a szabadulás elsősorban az istenek alakváltozása és nem elsősorban erkölcsi átalakulása révén jön létre, ez a tény a görög szellem egész további fejlődését sorsdöntően határozza meg s tán ez eredetén múlt, hogy a hellén szellem sose lett képes az esztétika szférájától teljesen elfüggetlenedni. Még akkor se, mikor az öntudat az adott ú. n. klasszikus esztétikai szférában idegenné vált.) Természetes, hogy ez az esztétika szférájában megnyilvánult átalakulás az emberi közösség szerkezetének s az embernek előző nagy benső megváltozását tételezi föl és csak kifejezése annak a nagy változási folyamatnak, mely az embert szabaddá tette a félelemtől. Ez az a momentum, mely a számunkra rejtélyes homéroszi világhoz a kulcsot szolgáltatja. A homéroszi, az okosan és friss életszomjjal figyelő ember látja a világot, melyben még a lovak is sírnak, de még nem ér rá, hogy ítélő, értékelő mérték alá vegye, a morális reflexió még egyáltalán nem is szükséglete, mert mindennél inkább, sőt kizárólagosan foglalkoztatja az, hogy szabadultan tárul elé a világ és ő épúgy szabadultan meri nézni a világot. A látás és láttatás öröme: ez ennek a költészetnek minden. A mágikus világ, mely azelőtt a világ volt, tehát nemcsak a külső, hanem az ember belső világa is, belsőből külsővé s végül témává vált s a kibontakozott ember szemlélvén birtokba veszi az egész, most újból felfedezett világot. A birtokba vevésnek, az objektív fölfedező örömnek költői formája az éposz, melynek tárgya az ismeretlenül is ismerős széles e világ. Ezért Homérosznál az ismerkedés fölötti öröm az elsődleges. Nem fárad bele a szavakon, a szavaknak - nem mágia-, hanem fantázia-adta - új funkcióján érzett élvezetbe, nem győzi jelzőkkel közel hozni, birtokba venni, megjeleníteni ezt az újként látott tengert, tüzet, embert, természetet, isteneket és aminél különösen szeretettel időzik el, az az emberkéz minden munkája. (A leleményes isteni Odysszeus békés fejedelem korában se átallotta saját kezével faragni ki az ágyát.) Bármely valóságnak is a szuverén szóba foglalása «méznél édesebb» öröm s minduntalan külön dícséretet kap az a hős, ki szépen, világosan tud beszélni. Mert a beszéd most már a tudatos költészetnek, a fantáziával úrrá lett embernek hatalmát szolgálja. A szó által multból jelenvalót és ami fontosabb: jelennel kísértő multból végleges multat csinálhat az ember. A szó által távolabb tolódhatnak és közelebb hozhatók a dolgok; a dolgok - amint az epikus fantázia felváltja a mágiát - a dolgok már nem uralkodhatnak az ember felett, legalább is azáltal, hogy tárgyává lesznek az embernek, az ember levegőhöz, distanciához jut. A költészeté a szelídítő szerep, hogy az ős-mythosz világát már-már az illuzió szférájába játssza át, de egyben ugyanez az antikváló, emberiesítő homéroszi fantázia gondoskodik róla, hogy a mythikus világ széthulló egységét más egységben, de összetartsa: a természet, az ember és az istenek három lényegesen más világ, de szabadon vannak hagyva az átjárók egyik világból a másikba, úgyhogy a három világ - hála a mythosz átmentett elemeinek - mégis egy és együtt maradhat. A homéroszi művészet ennek az egységnek a megjelenítése, nem mint szándékolt, hanem mint magától adódó következmény. A homéroszi költészet téma-költészet: nem akar mást, mint a dolgokról maguk a dolgok kedvéért, a történetekről maguk a történetek kedvéért és az elbeszélés gyönyörűségéért elbeszélni.