Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Fenyő László költészete legszebb értékei közé tartozik a fiatal lírikus generáció egyre gazdagodó termésének. Új kötete tisztább, magasabb távlatában letisztul első verseskönyve zűrösebb gazdagsága is, s pontosabban látjuk, élesebben érezzük lírája fojtott életének túlhevült, nehéz virágillatát, s emberibb közvetlenséggel látjuk versei mögött a «
Fenyő László új kötete sok tekintetben
De már első kötetének záró verseiben is fölengedett a nyelv nehéz pompája, meglazultak a formának és a mondatoknak díszei, s szabadabban hullámzottak a sorok, a képalkotás is mélyebbre fogó gyökerekkel tapadt a lélek irracionális talajába.
S új könyvében a görcsösen összeszorított ököl kisimult szelíd tenyérré. Elsimultak mondatainak görcsei tisztább hullámzássá, s a képek éles fájdalma mélyebbé, zengőbbé tompult. «
«- - molyosom érett és nehéz.
Szép fáradtság lankasztja főmet -
ki megtörött hajam szerette:
elporladt fölöttem a kéz.
Megsebesült szememen esti
tájak vonulnak hűvösárnyú
suhanással, hallgatagon. - -»
Milyen nesztelen ennek a képnek pompája, milyen szótlan áhítattá nemesedtek itten a szavai ennek a költőnek, akit pedig sokszor a szóförgetegek «akkurátus» mesterének mutatott első verseskötete! A régi, sebeket osztó lélek görcsös indulatai már csak távoli vízió képében merülnek fel egyszer-egyszer ebben a kötetben. «
Fenyő László költészete levetkezte véres ruháját. És sóhajjá foszló verseiben már vetkőzni kezdi magát a testet is.
«- - mit beleejtett könnyű nevetésed
szívemből felszökik a kés
s éléből, hallga, csillag születik.»
Így lesz az ecetes fájdalomból csillagos megdicsőülés. (Milyen misztikus exaltációk ígéretét rejti magában még ez a költészet!)
Az intellektualitás bélyeg lassan lefoszlik verseiről, s fejlődésében világos vonal vezet a
Fenyő költészetének legnyilvánvalóbb értékei kétségtelenül nyelvi értékek. Tulajdonképpen fiatal lírikusaink valamennyien mély nyelvkultúrájukkal érdemelnek elsősorban elismerést. S ez nem valami üres formalizmus bennük, mint sokan hinni szeretnék. Ők misztikus kapcsolatba kerültek a nyelv vérmeleg életével. Nem a sánta gondolatok mankója a nyelv, sem pedig üres edénye a léleknek, hanem
Fenyő László nyelve sűrű és nehéz. Nem annyira tömörségében, mint inkább zsúfoltságában jellegzetes. De benne van a könnyűség irtózata.
Talán a legnagyobb élménye is a nyelv, a szó mágikus csodája:
«- - egyszer lobogna ki még, ahogy született
az ősi meztelenség a szóból! -»
Harcol, verekszik «
A «
«
elsáppadhat e gyalogló küzködés szagától!»
De emellett fölkel verseiből a kérdés:
«Ó társak,
amelynek könnyű zúgását követve:
állott tájak penésze alól kilobogna az arcom?»
Íme a két végső pont, mely befogadja Fenyő költészetét. Két pont, mely tulajdonképpen nem jelez semmiféle határt, mert elfér közte maga a végtelenség.
Az «