Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Laczkó Géza: DÉLSZIGET AVAGY A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE
Benedek Marcell könyve - Révai

Nem tudom, hogy hol kezdjem, dicséreten-e vagy gáncson, mert mindkettőből gyűlt össze bennem Benedek Marcell sajátságos, lebilincselő, meggyőző, de vitatkozó könyvének, a Délsziget-nek olvasása alatt. Meg kell dicsérnem Benedeket, sőt keblemre kell ölelnem azért a szenvedelmes szeretetért, amellyel az irodalom dolgai iránt viseltetik. Meg kell hajolnom tudása és gondolattermelése előtt. Kezet kell szorítanom vele férfias bátorságáért, amellyel független véleményeit hirdeti. Örülnöm kell világos okfejtésének, kellemes magyar szalon-stílusának. El kell ismernem világos egyszerűségét.

Viszont nem értem, minek szimbolikus-realista-fantaszta regénykeretbe préselni annyi komoly tudást, gondolatébresztő gondolatot, adatok, vélemények, ötletek oly gazdag tárházát, hogy az ember - még a szakember is - néha szinte szédeleg Benedek időgépén ülve, amely a magyar irodalom furcsa mezei fölött suhan.

Feltűnően akart az egész keret s összefüggésbe hozása a tulajdonképpeni mondanivalóval és bármily ügyes, mégis másodrendű ahhoz a magasrendűséghez, melyet Benedek Marcell irodalomtörténeti mondanivalói jelentenek. Az olvasó türelmetlenül vágja át magát a hajóút, hajótörés, szigetfelbukkanás, tűzhányó-, népszövetség, menekülési ügyek regényes részein, amelyek lépten-nyomon akadályozva szakítják meg Benedek Marcell elragadó csevegését a magyar irodalomról.

Ha már nem akart folyamatos irodalomtörténetet írni, mondta volna el az egészet első személyben, mint itt Érdy teszi, «én és a magyar irodalom» stílusban, biztosítom, sikere így is nagy, zavartalan és egyöntetű lett volna. De mi szükség volt a szuverén ítélkező bírói talárját levetni? Az ember elgondolkozik, micsoda értékkülömbség van az irodalomtörténeti csevegés magasrendűsége s a staffázs között. Milyen passzionáló és izgalmas minden még oly elvont fejtegetése is, mennyire a regény elevensége lüktet az irodalomtörténeti meghatározásokban!

Amit a magyar irodalomról mond, az a szeretet, a meggyőződés rakétázó színességével lövelli fel a sorokból. Egy-egy gondolatfejtését nem lehet letenni, míg végére nem ért az ember, szinte az szeretné, hogy Érdy professzor megállás nélkül beszéljen, mert amit mond, azt mind az élet heve hatja át, az mind egy magas intellektus ragyogó munkája, érdekes, változatos, sokszínű, bátor, meggyőző, akkor is, ha tévtanokat hirdet és - közbekottyan Marianne, közbevélekedik Pongrácz, közbehány a tűzokádó...

Minek ez a túlzott szerénység, ez az álcáskodás? Benedek Marcell egészen bátran elmondhatja véleményét rólunk, elevenekről és holtakról egyaránt. Akár nekünk, akár a nagyközönségnek. De így? A regénykeret túlságosan szimbolikus ahhoz, hogy a nagyközönséget ezen keresztül fogja meg az aridusabbnak (igaztalanul!) vélt irodalomtörténeti részek számára és túlságosan akart ahhoz, hogy nekünk, íróknak pihenőül szolgáljon az elméleti egyes részek között.

Hogy aztán ez az összeolvadás remek technikával van megcsinálva, ahhoz kétség sem férhet olyan nagyszerű írónál, mint Benedek Marcell. Csakhogy az egész hiábavaló művészkedés nagyon emlékeztet Mátyás király emberére, aki száz meg száz borsószemet tudott áthajítani egy kulcslyukon.

Benedek Marcell tehát egy egész regényben az egész magyar irodalom történetét akarta adni, holott nyilvánvaló, hogy szívből jövő mondanivalója nem terjed ki a magyar irodalom egész területére, hanem csak - amit mint szimpátiákat többször hangsúlyoz is - egyes kimagasló alakokra, művekre, esetleg korokra.

Innen aztán tekintélyes aránytalanságok származnak. Amilyen meggyőzően beszél a Halotti Beszédről, Tinódiról, Gyöngyösiről, úgy elejti Zrínyit s olyan halkított a hangja, amikor a középkort ismerteti. Ahogy Mikes Kelemennel foglalkozik, abban benne van a személyes élmény és szeretet heve, de Bessenyei kora érezhetően kívül esik legszemélyesebb érdeklődése körén. Ez a sajátságos ingadozás elkíséri egészen a legújabb korig, a kötelességtudás azonban oly nagy benne, hogy önmaga előtt is be akarván bizonyítani egy-egy nagyság nagyságát, módfelett hosszú ideig marad némelyikük mellett. De bárkiről beszél, mindig van egy-egy talpraesett megjegyzése, sőt egyenesen csodálatos, amit Madáchról, vagy Herczegről és Mikszáthról mond s antul érthetetlenebb némely régebbi író túlbecsülése, amiben kellő megokolás nélkül egypár kortársát is részesíti. Adyval tévútra jut, Babitsot is félrelátja, míg Molnár Ferencről egyik legérdekesebb és legmegokoltabb elméletét fejti ki, de aztán már rövides lesz, mert a keret elfogyása is sürgeti a befejezést.

Benedek Marcell könyve nagyon emlékeztet egy azálea-bokorra, amelyen van három gyönyörű és szeszélyes bimbó, de jön a gróf s a kertész, aki hatalmas urának virágzó azálea-bokorral akar kedveskedni, az igaz bimbók mellé óriási mesterkedésekkel remekbe készült, megszólalásig hű csináltvirágokat drótoz fel, amelyek kinyíltságukkal elnyomják a három igaz bimbót...

De az a három bimbó többet ér, mint az egész mű-bokor - kertészestül, grófostul együtt.