Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám

KÜRTI PÁL: ORBÁN ÉS A MADÁRKA

Orbán, a foltozószabó, ezen a borongós őszi vasárnap délutánon ismét egyedül maradt. Ebéd után, szokása szerint, tüstént odaült az ablakhoz; alacsony munkaszékét egészen a mélyedésbe tolta, arra nagy körülményesen reágubbasztott és ezentúl csöndesen bámulta az eget. Megritkult, odvas fogai között csont-fogpiszkálót nyomorgatott; ez a szerszám tíz év óta hűséges vasárnap-délutáni pajtása volt. Néha nagyot szippantott rajta; azután lomhán fölemelte a tenyerét és ellenzőül a szája elé tartotta. Vértelen ajkait ferdére szétfeszítette és vájkált a fogai között. Tátott szája úgy nézet ki hosszan előremeredő ritka fogaival, mint egy cseppkőbarlang.

Az ablakpárkányon két cserépben csenevész muskátli kókadt. Azon túl szűk karéj eget lehetett látni. Az égbolton ma barátságtalan barázdák voltak; egész délelőtt pityergős őszi eső hullongált. Az udvar rendetlen köveiből és a ferdére mosott ajtókból nyirkos szag áradt

...Orbánné ebéd után fölvette volt ünneplő tafota-ruháját, kendőjét a feje köré csavarta és szép szabályos csücsköt cibált neki a fejebúbján. Gondosan bezárta az almáriomot, az asztalfiókot és minden egyebet, mert nem bízott az urára semmit, ha elment hazulról. Azután szélesen ráült a konyhában egy zsámolyra és várt. Két komaasszonyát várta, azokkal egy negyedik komaasszonyt készültek meglátogatni. A nénék nemsokára meg is érkeztek, sipítozva és ropogósan. Orbánnal senkisem törődött; a három asszonyság útnak eredt és nagy begyesen kilépkedett a kapun.

Orbán már esztendők óta egészen csöndes ember volt. Valami hangosnak sohasem lehetett nevezni. Cingár kis figura volt. A jobbik válla ferdére nőtt és a sok görnyedés egyre ferdébbre törte. Hosszú kampós orra volt, rövid, hátracsukló álla és pisla kis szemei. Boldogtalan vállain úgy ült a fejecskéje, mint egy álmos madáré.

Azelőtt még el-eljárt hazulról vasárnaponkint. Volt egy asztaltársasága a közeli korcsmában, de az régóta feloszlott. A kehes szatócs nyolc évvel ezelőtt utolsó köhögött; aztán a hentes kivándorolt Amerikába, az elöljárósági altisztet messzi kerületbe helyezték át, a borbély viszont egyszer jókedvében pofonteremtette az ártatlan Orbánt és azóta feléje sem nézett a korcsma tájékának.

Pedig Orbán kitűnően érezte magát ebben a vasárnapi társaságban. Csöndesen, többnyire mértékletesen iddogáltak és megbeszélték a nagyvilág eseményeit. Orbán szinte sohasem vegyült bele a vitába, de igen gyakran és minden ok nélkül felnevetett. Nem is volt az nevetés! Inkább mintha valami gyomorkorgás-féle robajlott volna fel a torkába és foghíjas száján szétpukkant. A szemei ilyenkor egészen üvegessé meredtek.

Orbánné mosni járt finomabb házakhoz és vaskos, vörös kezeivel bizony elég szépen keresett a konyhára. Orbánnak pedig egyre kevesebb lett a munkája. A gyerkőcök, akiket az apjuk egy-egy szétmálló nadrággal, keshedő kabáttal vagy pecsétes mellénnyel elszalasztott hozzá, féltek tőle, ha ferdére horgadt fejéből feléjük tűzött sajátságosan pislogó két szeme. A felnőttek meg bosszankodtak, mert alig felelt, ha kérdezték; náthás cérnahangján csak nagynéha rezzent fel egy-egy egészen értelmetlen szó...

Így lett a foltozószabóból egyre csöndesebb ember. Most már sohasem hagyta el a vackát és az asszonya úgy bánt vele, mint egy idegen állattal. Volt úgy, hogy napokig nem lehetett hallani a szavát; de egyre gyakrabban tört elő belőle - és minden igaz ok nélkül - az a korgós, tompa nevetés.

...Orbán ott ült hát ezen a vasárnap délutánon is és kibámult az elhagyott udvarra. Agyarára kapta a csont-fogpiszkálót és égnek szegezte az orrát, mint egy holdat szaglászó kutya.

Az eső már régen elállott. Az eresztől néha még egy-egy elkésett csepp pottyant. Távolról fátyolos harangkongás úszott uszályosan a levegőben.

A foltozószabó szobájában terpentinszag szüremkedett; egy munkába fogott kabát, szélesen reáteregetve a székre, munkaszüneti álmát aludta. A szekrény tetején kerek ébresztőóra pletykázott szakadatlan gyors ketyegéssel.

Egyszerre reszketeg napsugár kúszott végig a háztetőn és - mint egy inda - lecsavarodott a földig. Ugyanekkor ijedt madárcsipogás remegett a csöndbe.

Orbán fölfülelt. Szegletes rángatással körülhordozta a fejét, de sokáig semmit sem bírt felfedezni. Végre meglátott egy madárkát, ijedten és lihegően, az eresz legszélén gubbasztani.

A kis madár vészesen csipogott; ide-oda billegett, látszott, hogy nehezen tudja helyben tartani magát. Nemsokára eleresztette magát és inkább bukott mint repült, le, egyenesen a földre. Ott aztán ráült a bögyére és a tollai borzasan emelkedtek pihegő lélegzésétől.

Alig hogy a madárka elterült a földön és fáradt kis fejét ráhajtotta a szárnyára, felbukkant a pincelyukból egy macska ólálkodó két szeme. A madár azonnal észrevette a veszedelmet és megint riadtan felröppent. De a szárnyai, úgy látszik, nem igen bírták, mert inkább bukdácsolt, mint röpült. A macska már elősomfordált rejtekhelyéből és ragadozó állásba torpadt.

Most a madár elkeseredett menekülésbe kezdett. Cik-cakban röpködött, bele-beleütközött a falba, próbált magasabbra emelkedni, de az ereje cserbenhagyta; nehányszor visszabukott a földre; ilyenkor a csipogása szinte jajgatásig fokozódott. A macska már a nyomában volt.

A madárka összeszedte minden erejét. Alacsony kört írt le az egész udvar szélességében és nyílegyenesen beröpült éppen Orbán feje fölött a szobába.

Orbánt mintha villamos áram ütötte volna. Felugrott, megtántorodott, a fejét előredobta abba az irányba, ahol a szoba mélyén a madárkát sejtette.

Az ablakot gyorsan becsukta. Lábujjhegyen elmerészkedett az asztalig ott megállt és kutatóan körülnézett. De sokáig nem látott semmit.

Csönd volt. És amint lélegzetvisszafojtva fülelt, valahonnan repeső pihegést hallott; annyi volt a zaj, mintha valaki vattába mártja az ujját s az megzizzen.

És most meglátta a kis foglyot: odafönn, a szekrény tetején feküdt bágyadtan, a szájas vekkeróra tövében.

Orbán óvatosan elindult feléje. Egy széket állított a szekrény tövébe. A madár még mindig nem mozdult. Orbán felkapaszkodott a székre, a szék nagyot reccsent.

A madár riadtan fölröppent. De egyenest nekiment a falnak és leesett a földre. Orbán leugrott a székről. Kimondhatatlan izgalom fogta el, a szíve nagyon dobogott és az arcára két hektikás folt ült.

Vagy három percig vadul üldözte az ugrándozva menekülő madarat. Feldöntötte a széket, amelyre a kabát volt teregetve és magával ráncigálta az asztalkendőt.

A madár végre beszorult az ablakmélyedésbe, ahol Orbán vasárnapi alacsony széke állt. Hiába csapkodta sebzett szárnyait - onnan nem volt menekülés. Orbán csontos keze körülmarkolta...

A foltozószabó kidülledt szemekkel bámulta a pihegő kis foglyát. A madár halálos félelemben, még egyet-egyet dobálódzva a kezében feküdt. Orbán félrebillentette a fejét, úgy figyelte a zárt kézből előkandikáló madárfejet. Nagy lassan felbuggyant belőle a korgó, rozsdás nevetése...

Óvatosan egészen az arcáig emelte börtöntartó kezét; még nézte csak a madarat ott az ujjai között, de azután odasimította az arcához. A puha, meleg tollazat kéjesen csiklandozta a bőrét.

Elszánt ötlete támadt. Kiugrándozott a konyhába és elhatározta, hogy mindenáron megszerzi a szitát. Orbánné persze azt is elzárta előle, de ő tudta, hogy a kisszekrényben van. Sebesen leguggolt hát; a madarat puhán, óvatosan fogta és a másik kezével ráncigálni kezdte a kisszekrény ajtaját. Sokáig feszegette, de a zár ellenállt. Már-már kétségbeesett, mikor eszébe jutott valami: az ajtó mellett hevert egy fél tégla, amit arra használtak, hogy szeles nyári idő esetén kitámasszák vele az ajtót. A tégladarabot felkapta hát és rohant vele a szekrénykéhez. Annak az ajtaját addig-addig ütötte-verte vele, amíg a rohadozó puhafa bezúzódott és a szekrény tárva-nyitva állt előtte.

Diadalittasan vitte be a szitát a szobába. Rátette az asztalra és a madárkát óvatosan alája csúsztatta.

Az asztal fölé könyökölt és sokáig lélegzetvisszafojtva nézett a szita alá. A madár először mozdulatlanul guggolt. Majd emelgetni kezdte a szárnyait; lassan, óvatosan, elcsuklóan, mintegy próbálgatóan.

Orbán ujjongó gyönyörűséggel figyelte, hogyan éledezik a kis madár. Mikor aztán a madár bukdácsolón, inkább hason csúszva ugrott egyet előre, örömében ő is ugrott egyet.

Később a fogoly lecsöndesedett. Úgy látszott, belefáradt a gyáva kis próbálkozásokba. Még mindig kimerülten pihegett. Orbán kiloholt a konyhába, ötször vagy hatszor megfordult a saját tengelye körül és izgatott pislogással keresett valamit. A vízvezeték mellől fölkapott egy pléhtálkát, amiben szappant tartottak, abba egy kis vizet töltött és azt beállította a szita alá. A madár előbb semmi tudomást nem vett róla, csak lassan barátkozott meg az idegen testtel; de azután óvatosan belemártotta a csőrét és ivott egyet. Aztán sűrűn és mohón ivott.

Orbán ujjongott. Minden apró moccanását figyelte a madárnak. Valahányszor az pici csőrén egy csöpp vizet gördített le, ő is mozgatta a fejét, reszketegen és ferdén.

Mikor a madár abbahagyta az ivást, kissé felborzolta még a tollazatát, nehányat pislogott és fejét a szárnya alá dugta. A lélegzése nyugodtabb lett. Elaludt.

Orbán ekkor lassan felkuporodott az asztal tetejére és mozdulatlanul bámulta a szitán keresztül az alvó madarat.

Észre sem vette: lassan alkonyodni kezdett. A szemei egyenesen előre dülledtek... Valami édes éberálom-félébe merült. Kifeszített szeme előtt összefolyott a madárka szürke tollazata és a nyakon tarkálló egyetlen rozsdapiros folt feléje izzott. Egyszerre messze volt innen, messze, falun... Gyerekcsizma volt a lábán és nyargalt fölfelé egy szelíd domboldalon. A dombtetőn fűzfák bólogattak, oda igyekezett boldog ugrándozással. Az egyik fára fürgén fölmászott: onnan gyönyörű kilátás nyílott! Széles völgy feküdt alatta, sárga meg zöld meg kékesbarna szőnyegek borították. És az égbolt szép szelíden reácsukódott mindenre. És a levegő milyen volt! Teli tüdővel szítta és homlokába csapzó haját diadalmas kacagással dobta vissza...

Orbánnak megeredt a könnye... Mert ott volt, gyerekcsizmában, a fa tetején és teli tüdővel nyelte a levegőt. És valami nyirkos, tompa álom, tüdőt megfekvő köd oszladozott el körülötte...

És könnyei potyogtak és a száján feljött a korgó, mély nevetés...

Mikor alászállott az este és fölpiroslott az első vacsora alá gyújtott tűz és távolról vékony kintornaszó szállott, - nagysebesen hazaérkezett Orbánné.

Az első, ami szemébe ötlött, a fölfeszített szekrény volt. De majdnem leesett az álla a csodálkozástól, mikor tekintete befordult a szobába.

Ott gubbasztott a foltozószabó, az asztal kellős közepén és bámész arcán túlvilági boldogság áradt el.

Orbánné arcát elöntötte a piros méreg, mikor meglátta a zsákmányolt szitát; húsos kezével nagyot lódított rajta... A madárka rémülten csipogott; fájó lábacskájával elvánszorgott az asztal pereméig, ott meglátta az előtte tátongó örvényt, próbált megfogódzkodni, de elveszítette ingatag egyensúlyát és leesett a földre.

Orbánné meghökkenve nézte a váratlan jelenséget. Csípőjére tette a kezeit és farkasszemet nézett a megszeppent foltozószabóval. Leparancsolta a lázadót szokatlan helyéről; Orbán ferdén elsomfordált egy kuckóba. Orbánné pedig azon volt, hogy a megbolygatott rendet nehány kemény markolással helyreállítsa.

Olyan fürgén, ahogyan csak tellett, lehajolt a földre, hogy a madárkát befogja. Sikerült is neki a kis sebesültet gyorsan kézrekeríteni.

Künn már sötétség volt. A szomszédban egy nő halkan nótázott. Valaki csoszogó papucsban kijött az udvarra és a kanálisba szennyes vizet loccsantott. Csillagos volt az este.

Orbánné kinyitotta az ablakot és tenyeréről útnak eresztette a madárkát...

...Orbán a kuckójában még nehány csipogást hallott: elhaló segélykiáltásokat az éjben, - aztán tompa koppanás, egy-két bágyadt szárnycsapkodás... Már éjszaka volt.

A következő vasárnapon Orbán megint egyedül maradt. Egy tizennégy éves kislány, aki aznap otthon volt a házban és megfigyelte a foltozószabót, később így mesélte el a szomszédoknak Orbán különös viselkedését:

Először - szokásához híven - ott üldögélt az ablak mellett, szájában a csont-fogpiszkálóval. Úgy öt óra tájban nyugtalanság fogta el és kezdett a szobában föl-alá tipegni. Egyszerre csak felemelte a két karját: ide-oda imbolygatta őket, mint egy madár, aki fürdés után szárítja a tollát. Aztán fölugrott a székre, a székről az asztalra: ott összekuporodott és pislogva nézett sokáig egy pontot a levegőben. Hirtelen kinyújtotta jó hosszura a nyakát; a száját összecsucsorította, merev fejtartással villámgyorsan lehajolt, az ajkai mintha ízleltek volna valamit; majd fölszegte megint a fejét, a nyaka még hosszabbra nyúlott, az orra égnek hegyeskedett, kidagadó ádámcsutkája szaporán mozgott, mintha valami folyadékot kortyogtatna. Ezt a műveletet még sokszor, nagyon sokszor egymás után elvégezte. Később, úgy látszik, belefáradt a sajátságos műveletbe; karjait összekulcsolta, fejét, amennyire csak lehetett, belefúrta a hónaljába és ezentúl mozdulatlan maradt. Nyilván elaludt.

Ebben a helyzetben, az asztal tetején találta őt Orbánné, mikor szokott vasárnapi trécseléséből este hazatért.

Nyomban lekergette a szerencsétlent; de a foltozószabó elkezdett egy lábon köröskörül ugrándozni a szobában...

A foltozószabó ezentúl egy szót sem szólt már. És nagyon sűrűn tört fel belőle a korgó nevetés, amely egyre nyöszörgőbb hangon halt el az ajkai körül. És hétköznapokon is, időnkint, abbahagyta nyomorúságos munkáját, kitárta a karjait, föl-le csapkodott velük, egylábon körülugrálta a szobát, majd felkapaszkodott az asztalra, kinyújtotta a nyakát és mint egy megszomjazott madárka, mohón ivott.

A foltozószabót nemsokára beszállították a tébolydába.