Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám · / · VÁMOS FERENC: LECHNER ÖDÖN IFJÚKORI LEVELEI

VÁMOS FERENC: LECHNER ÖDÖN IFJÚKORI LEVELEI
V.

Nyugtalanságának, lázadozásainak egy a forrása: maga elé tűzött művészcélja. Egyszer eleve nem bízik a Batthyány-emlékműhöz készített pályatervének sikerében, mert «nálunk még más ízlés az irányadó, csak lárma és pompa kell - szemkábító», egyszer meg az «ólomsúlyként ránehezedő német kultúra» [*] ellen küzd, egyszer pedig a szegedi városházát, jóformán már építése közben, «perhoreszkálta», mert a történeti barokkeretet «nem tartotta művészi feladatnak». [*] Művészeti ideált vall, ez hajtja előre, amíg végül már a Veres Pálné-utcai kecskeméti-ház és a Vilmos császár-út 43. számú palota építésénél szembe nem került a korát általánosan jellemző stílusgazdálkodással.

Így visszafelé forgatván Lechner élete-filmjét, bámulatosnak kell találnunk alkotóerejének következetességét, egyenletességét. Lechner Ödön a 60-as évektől a 90-es évekig kereste a formavilágot, amelyen alkotó képzelete megnyugodhatott. De e formavilágot a 90-es évek végén is a 60-as éveknek az «ideál útjáról» soha letérni nem akaró Lechnere lelte meg.

Öntudatlanul fejlődik. Úgy alakul ki leveleiből fokról-fokra a szervező, az uralomra hivatott eszme, hogy szinte látjuk, amint parancsolni kezd, amint rávezeti erejének megérzéséhez, amint kipallérozza egyéni tulajdonságait, amelyekre később, amikor képzeletvilágának teremtményeivel felhőzi magát körül, mint a kiterebélyesedett Lechneri művészet nélkülözhetetlen eszközeire fogunk könnyűszerrel ráismerni.

Lechner felfogása szerint a művészet birodalma nem a «szép» birodalma, hanem egy különös képzelésmódnak birodalma, melyet a művész fejez ki. - Az ő képzeletén az a szellem vált uralkodóvá, mely magát a magyar társadalmat is eltöltötte. Művészete egy társadalom képzeletvilágának tükörképe, mert ne feledjük, hogy Lechner fejlődésének ez időszakában, a 60-80-as években, nemzeti kultúránknak két nagy eseménye játszódott le. Ez időközben érte el csúcspontját, Pest és Buda példátlan erejű magyarrá válásában a XVIII. században megindult magyar nyelvi mozgalom. Ezt megelőzően emelkedett páratlan népszerűségre, a XIX. század elején indult, népköltészeti áramlatnak kiágazásaként, a népszínmű hulláma.

«Téma nélkül nincs művészet», vallotta Herman Lipót tanusága szerint Lechner. [*] Ebben az értelemben az ő művészetének is volt főtémája: a nemzeti eszme alakjában. Fiatalkori levelei alapján élesen domborodik ki annak ténye, hogy milyen erők kényszerítették őt ez eszme szolgálatába, valamint feltárult a valóság, hogy Lechner művészetének csíráját finom szálak kapcsolták az abszolutizmusbeli és kiegyezéskori, valamint ezek közvetítése mellett, a század eleji magyarság lelkületéhez. E mély kapcsolat táplálta magyar érzését, mely az építészet multjának oly sok hatását változtatta magyar értelművé.

 

[*] L. Ö. Önéletrajzi vázlat. A Ház 1911 évf.

[*] L. Ö. magyar formanyelv nem volt, hanem lesz. Művészet 1906. évf.

[*] Herman Lipót: Emlékezés Lechner Ödönre. Pesti Napló 1927. máj. 22.