Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 10. szám · / · SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKÍJ: SZÍNVÁLTOZÁS

SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKÍJ: SZÍNVÁLTOZÁS
Regény (3)
EGY KÖDÖS NAP

Egyszer reggel, amikor Alexéj Iványcs meglehetősen kései tea után kilépett a villából és az építkezéshez indult, ez történt vele.

A reggel nagyon csendes volt, csak sűrűn-ködös, és valahol a közelben, a sziklaszakadékokon túl, a tatár földön odalent legelészett nyilván egy nyáj, mert tompán és röviden, tavaszian bőgött majd itt, majd amott egy bika, - futkározott, - és tavaszi nyugtalanság terjedt tova a csendes ködben, bár november vége volt; a köd felett odafent (pedig az előbb nem is látszott ilyen magasnak) kiállt a Csecselj-hegy köves csúcsa, míg itt, a fasorban a ciprusok egészen nedvesek voltak - miért is ne rázhassák meg rőt, sűrű bundájukat? («Milyen rettenetes fa!» - gondolta Alexéj Iványcs a ciprusokról), és a csupasz, megnyírt mimózákról kopogva hulltak a vízcsöppek a sapkára, és nemcsak a partot lent, de még tíz lépésnyire sem lehetett semmit sem világosan kivenni, - és annyira illett ehhez a reggelhez az, amit felébredése előtt látott Alexéj Iványcs az álmában: mintha Valentyína jött volna el Mítjával és ő maga megállt a távolban, Mítja meg egy levéllel odalépett hozzá; a levél kék borítékban volt, de a boríték már felbontott, feltépett. Megkérdezte Mítját: - «Miféle levél ez? Nekem szól?» - de Mítja megfordult és visszament az anyjához; és akárhogy is erőlködött Alexéj Iványcs, sehogy sem volt képes a levelet a borítékból kivenni, mikor pedig erősebben megrántotta, kétfelé szakadt s azután nem tudta úgy összeállítani a darabokat, hogy a szöveg olvasható legyen.

És most, miközben lefelé sietett nyugtalan, apró lépteivel, a szokott gondolatai jártak a fejében: ő maga, Válja, Mítja és ez a levél: «Miért is nem lehetett a levelet elolvasni? Miért? És mit írhatott benne Válja?... Vagy egy olyan levelet adott át, amelyet másvalaki írt neki? Talán Iljáét?... Minden valószínűség szerint Iljáét... Természetes; csakis Iljáét!... Azért is nem tudta elolvasni, mert Iljáé volt».

Ebben az álomban ugyanolyan homályos volt minden, mint ebben a reggelben... A bika tompán el-elbődült, a mimóza-ágak csepegtek, a rothadó haraszt édesen erős szagot árasztott és egyszerre csak léptek egyenlőtlen kopogása hallatszott az úton - szapora és gyenge, női lépteké, - és először egy sötét, keskeny, imbolygó folt tűnt fel, amely közeledett, tisztult, - és Natálja Ljvovna lépett ki váratlanul a ködből.

Annyira váratlan volt a találkozás, hogy Alexéj Iványcs kissé meg is zavarodott és nem emelte meg tüstént a sapkáját; viszont Natálja Ljvovna maga sem köszöntötte: megállt, szinte új, szégyenlős nagy szemekkel ránézett és halkan megszólalt:

- Megharapott egy kutya.

- Mi-i? Önt?

- Megharapott egy kutya... - ismételte a leány ugyanolyan halkan, egy cseppet sem emeltebb hangon; az arc gyermeki, - a bőr üde, halavány.

- Bocsásson meg, de nem értem!... Hol harapta meg?

- Itt... a jobb karomon.

- Tréfál? Nem igaz!

- Megharapott... egy... kutya... - bólogatott Natálja Ljvovna minden egyes szó után a fejével, de a hangja ugyanolyan halk maradt.

Alexéj Iványcs belenézett a barnakarikás sötét szemekbe a maga csaknem fehéren kék (és tisztán érezte, hogy csaknem fehéren kék) szemeivel és bizonytalanul mosolyogva kérdezte meg újból:

- Tréfál?... Nem értem!

Natálja Ljvovna nyugodt, bánatos és tiszta tekintetet vetett rá és bal keze ujjával rámutatott a jobb könyökére:

- Nézze... itten.

Amikor Alexéj Iványcs lehajolt, két kis lyukat pillantott meg a plüskabátka ujján: az egyikből vatta lógott ki fojtásszerűen.

- Ez kutyaharapás?... Hogyan történt?... Miért nem vérzik? - hadarta a kérdéseket Alexéj Iványcs, de amint felpillantott Natálja Ljvovna arcába, újból hitetlenkedve folytatta: - Nem tréfál? Egy varjútövisbe, vagy szöges drótba botlott - köd van.

- Nem tréfálok... Mondom, hogy nem tréfálok!

- Szóval egy kutya tépte el a kabátját... Nagy volt?

- Mondtam, hogy beleharapott a karomba!

- De hiszen... de hát miért nem sír, ha így van?

- Szükség van rá talán?... Ön azt hiszi, hogy szükség van rá? Á-á-á!... - És Natálja Ljvovna behúnyta a szemeit, lehorgasztotta a fejét, szenvedőn félrevonta a száját, - és sírni kezdett.

- Nem, mit csinál... Bocsásson meg! Ki kell égetni... be kell kötni... Jöjjön be hozzám, - bekötik... Gazdasszonyom, Kriszta, - mégis csak nők... Jöjjön.

Balfelől karonfogta a gyermekként, tehetetlenül siránkozó leányt, aki támolyogva elindult vele.

A kapitányné csodálkozva fogadta őket az ajtóban és nem tudta, hogy mit gondoljon; Kriszta is tüstént megjelent és mögötte méltóságteljesen feltünt új, málnaszínű fezében Szeid-Memet és vékonyan felugatott a kis szobakutya, Maljútka.

Alexéj Iványcs még akkor is értetlenül, kétkedőn, sőt hitetlenül állt, amikor Natálja Ljvovnáról levették meleg kabátkáját és a kapitányné, akinek egész, nagy, lisztfehér pörsenéses arca élénk részvétről tett tanuságot, a lelkére beszélt Krisztának: - «Csak óvatosabban húzd!... Az isten szerelméért, ne teljes erődből!» - De mikor a ruhaujjat felgyűrték és a váratlanul telt karon, a könyök körül, tényleg két véres szemfog-hely rajzolódott ki, - az egyik kisebb, míg a másik tátongó és látszólag mély, alighanem csontig érő, - egyszerre annyira borzasztóknak tűntek fel a sebek, mintha nem is kutya, hanem halálos mérgű kígyó marta volna őket, - és Alexéj Iványcs szíve belesajgott.

- És még az is meglehet, hogy veszett volt!... Miféle kutya volt? Kinek a kutyája volt?

A tehetetlenül kinyujtott kar hirtelen borzasztóan felizgatta Alexéj Iványcsot, a kapitányné pedig őszintén szörnyűlködött:

- Veszett!... Rémes!

- Nem, egyáltalán nem volt veszett, - egészen közönséges kutya volt! - Natálja Ljvovna arca gyermekien bosszússá vált, könnyei pedig folytak, egyre folytak: sovány arca teljesen átlátszó lett tőlük.

Szilszkin szőrmesapka volt rajta, egyszerű és szintén valahogy gyermeki, tehetetlen; csomóba csavart, ritkás sötét haja, amely enyhén göndörödött a tarkóárok felett, kikandikál alóla; a nyakon pedig kis dudorodás volt hátul: a tövisnyúlvány kiállt, - mint serdülőknél rendszerint.

- Biztosan egy pásztor-kutya harapta meg a kisasszonyt, - mondta ajkait csücsörítve Kriszta: - nagyon vadak az útálatosak!

- Vagy Tyerehové, alattunk, a Száraz-Szakadékban, - kapott a szón a kapitányné. - Nem fekete volt?

- Fekete.

- Akkor úgy is van! Tyerehové!... Most majd fizethet! Huszonöt rubelt!... Jelentse csak be a rendőrségen, feltétlenül jelentse be!

- Megyek és tüstént lelövöm! - határozta el gyorsan Alexéj Iványcs és kapkodva kezdte keresni revolverét.

- Mi jut az eszébe! Hová gondol! - vetette fel rá Natálja Ljvovna egyszerre felszáradt szemeit. - Hiszen nem önt harapta meg, vagy igen?

- Nem; de ezt mégsem lehet annyiban hagyni!

- Csak hagyja annyiban!

Még Szeid-Memet is, akiből csak úgy dőlt a dohány, a fokhagyma és a kávéalj sűrű szaga, torkát köszörülte, fezét csóválta, vállait vonogatta és szánakozón mondta:

- Em... hü... mm... c-c... Harapta?!

- Menj, menj; azt hiszed, hogy mindenkinek kellemes a jelenléted? - taszigálta ki a kapitányné és egy még a férje idejéből megmaradt hosszú kötést, gézt és vattát vett elő a szekrényből.

A sebeket kimosták, bekötözték, s minthogy Alexéj Iványcs szamovárja még az asztalon állt, a kapitányné, aki nagy buzgalmat, szakértelmet és ügyességet fejtett ki a segélynyujtásnál, Natálja Ljvovnához fordult:

- Maga nagyon elgyengült, lelkecském, - milyen sápadt!... Igyék egy pohár teát!... - És megfedte Alexéj Iványcsot: - Miért olyan udvariatlan és nem kínálja maga?

Alexéj Iványcs, persze, bűnbánóan kezdett sürgölődni.

A kerek Krisztát a kapitányné kiküldte a konyhába és maga sem maradt sokáig, - affektálón elköszönt, megbiccentve három színben: narancssárgában, pirosban és sötétbarnában kifestett fejét, - és kiment; az ajtót különben nem csukta be kilincsre távozásakor, úgyhogy neki is módjában volt kétszer mellette elhaladóban bekukucskálni a nyíláson, és Krisztának is.

Kriszta egyáltalában nagyon idegeskedett: Alexéj Iványcs elfecsegett és eltréfált vele néha, mint ahogyan megszokásból mindenkivel elfecsegett és eltréfált, de Kriszta különleges értelmet vélt kereshetni e mögött: állandóan várta a magáét, az igazit, kiváltkép amikor megtörtént, hogy későn éjjel nyitott neki ajtót, - és most ez a kisasszony a Schmidt-villából... miért?

Vannak különös percek, - még nem ködös napokon is elő szoktak fordulni, - amikor az élet körülöttünk nem rajzolódik ki világosan, csak a messzeségben villan fel, távolodva. Acélos akaratú és hideg logikájú emberek ezt, persze, tagadni fogják; de felelet gyanánt lehetséges szeretettel rájuk mosolyogni és nem szállni velük vitába. Miben áll ez a felvillanás?... A következőkben... Olyan ez, akár egy körhinta ünnepnapon, vagy mint egy homályos talány, vagy mint egy szó, melyet pillanatnyilag elfelejtettünk, de ott forog, ott forog a közelünkben, - tüstént rákerül arra a pontra, ahol már teljesen látható lesz... rá kell, feltétlenül rá kell kerülnie erre a pontra azonnal, - de nem... forog, forog, forog... Ilyen percekben az idő tudata elvész, a teret szintén nem érzékeli a lélek, - s hirtelen minden lehetségesnek és egyszerűnek s egyszersmind lehetetlennek és bonyolultnak látszik... Milyen a színe? - Nem ismeretes, hogy milyen a színe, és az sem, hogy milyen az alakja... Ez nem az az ébrenlét, amelyhez hozzászoktattuk az öntudatunkat, és azután az öntudat hozzászoktatott bennünket, - nem is álom, amelyben az ember semmit sem változtathat meg, hacsak félig fel nem ébredez majdnem ugyanaz, amiből isten teremtette és teremti a világokat. Valahol megvan az életben és mindig van és mindig volt, és egyszerre váratlanul megnyilvánul. Megmagyarázni semmikép sem lehet, mert nem lehet, és ha lehetséges volna, már világos is volna még a hideg logikájú és acélos akaratú emberek számára is, szóval megszűnne az lenni, ami.

Képzeljetek el a szántók felett tavaszi párát, amelyben a vonalak és a színek mind vibrálnak: a színek mintha felfoghatók volnának, de nem azok, a vonalak mintha érződnének, de hagyjátok csak megnyugodni őket... De miért? Hogy ismét világosság legyen és zsúfoltság?... Hadd vibráljanak hát örökkön örökké... Ilyen láthatatlanul vibrál a közelünkben (de a távolban) valami, ami néha hirtelen megvilágosodik és megvilágít. Valahol ott, rajtunk kívül, az örök munka folyik, és térről és időről megfeledkezve, - azaz megfeledkezve önmagunkról, - hirtelen érintjük véletlen tekintetünkkel... - Éppen ez a mi örökkévalóságunk.

Alexéj Iványcs szobájában reggeli felfordulás volt, amely feszélyezte kezdetben: ez nincs rendben, az nincs a helyére letéve, - de most annyira figyelmesen vette Natálja Ljvovnát szemügyre, hogy megfeledkezett a reggeli rendetlenségről és oly átható tekintettel, mintha addig még egyáltalán soha nem látta volna. (Tényleg, látott-e valaha is legalább egy ember a földön egy másikat?)

Natálja Ljvovna váratlanul telt jobb karját most bekötözve pihentette a keskeny csipkével szegélyzett, fekete kabátka ujjában, míg a poharat a bal kezében tartotta. A teától, vagy a melegtől, vagy attól, hogy izgalma elmult, az arca kipirult; és sovány ováljával, és finom, hangsúlyozatlan állával annyira hasonlatos lett hirtelen ahhoz a bizonyos fehérkötényes kislányhoz (az albumból), hogy Alexéj Iványcs, mint akkor, megint világosan elképzelte kettejüket Mítjával és sietve előkereste Mítja képét és megmutatta Natálja Ljvovnának:

- A fiam, Mítja.

- Á-á... Amelyik meghalt... Hallottam, - ön elmondta, hogy meghalt... Pompás fiú volt!

- Igen... Más fiam nem is volt.

Alexéj Iványcs az ablak felé fordult, egyideig a párkányon dobolgatott, és amikor Natálja Ljvovna visszaadta a fényképet, arcával lefelé fordítva s anélkül, hogy megnézte volna, visszadugta az asztalon abba a skatulyába, amelyből kivette. De hirtelen ez a gondolat támadt fel benne világosan: «Íme, Mítja behatolt belé is...» Natálja Ljvovna homloka széles volt a szemek felett, sima, fehér és most látszólag nyugodt: oda hatolt be Mítja.

- Semmi az egész... Hamarosan begyógyul, - igen, igen, - szólalt meg élénken Alexéj Iványcs. - Csak semmit sem szabad csinálnia a jobb kezével... Miért mosolyog?

- Semmit sem szabad csinálni a jobb kézzel, hanem mindent a ballal?... így?... A teája nagyon jó... Innám még egy pohárral, - lehet?

És kissé ravaszkásan, pajkos fiú módján, Alexéj Iványcsra vetette nagy szemeit, amelyek olyan tiszták voltak most, mintha szándékosan mosta volna le őket nemrég könnyeivel.

S amikor Alexéj Iványcs egy második pohár teát töltött neki, kérőn mondta, ahogyan a gyerekek beszélnek:

- Talán akad valami jó falat is magánál, á?... Van?

Alexéj Iványcsnak éppen volt egy megkezdetlen doboz rumos magyar szilvája, és oly jól esett látnia, hogy milyen nyilvánvaló örömet szerzett Natálja Ljvovnának ez a szerény nyalánkság. «Istenem, még egészen kislány! - gondolta magában meggyőződéssel. - És amikor a diványon ült odahaza s belémfúrta a nagy-nagy szemeit, - kétségtelenül ez is gyermekvonás volt benne, - én meg megijedtem.»

Csuklója kicsiny volt, de nem amilyenek a szelid, félénk, keskeny, kék eres, sajnálkozást, simogatást és bátorító csókokat váró csuklók szoktak lenni; nem, ez erős csukló volt, és Alexéj Iványcs megértette, hogy miért nem sírt Natálja Ljvovna az imént. De mindenesetre azért megkérdezte:

- Hogyan tudott mégis annyira nyugodt maradni...

- Még mindig erről beszél?... Furcsa egy ember... Azelőtt még nagyon szerettem is a «kalandokat», - ma már fáradt vagyok... - Körülnézett és hozzátette: - Magánál itt barátságosabb, mint nálunk, - több a fa... Az egész villa kedvesebb, mint a miénk... Ez itt pedig a megboldogult felesége?

- Igen. Ő az, Válja.

Alexéj Iványcs még sohasem látta, hogy valaki olyan kutató, tanulmányozó szemekkel nézte volna az eltávozott, - de rá nézve egyáltalán nem meghalt - arcot. A portré, amelyet egy ügyetlen kéz gyászfátyollal vont be a sarkain - nagyítás arról a fényképről, amelyet Alexéj Iványcs állandóan hordott és mindenkinek mutogatott, - az asztal felett lógott, - és Alexéj Iványcs most megborzongott és meghökkenve örült, amikor látta, hogy Natálja Ljvovna bal kezének egy ügyes mozdulatával hirtelen kigombolja gallérja kapcsait, hogy mélyebben szabaddá tegye a nyakát, felemeli a fejét, mint a képen Válja, és az ablak felé fordul ugyanolyan félig kinyílt, valamit mondani készülő ajkakkal és megfeszített, tartóztató tekintettel, amilyen azoknak az embereknek van, akik feltétlenül azonnal megszólalnak, és ha valaki nem is akarja őket meghallgatni, elfordul, tovább megy, - nem kerüli ki a sorsát: konokul utána kiáltják.

Így állt néhány hosszú pillanatig, teljesen önfeledten, mint egy holdkóros; azután körülhordta és Alexéj Iványcsra is ráfordította szórakozott, messzi pillantását és lassan begombolta a gallérját. Mikor pedig újból leült az asztalhoz, egyszerűen mondta:

- Nagyon tetszik nekem a felesége.

Nem tette hozzá, hogy «megboldogult», - és ezt hálásan állapította meg Alexéj Iványcs; és nemcsak hálásan: annyira elcsodálkozott rajta, hogy még vágtató gondolatai is megtorpantak, és felesége hűtlensége és halála óta most első ízben hagyott benne mélyen nyomot egy más, számára idegen ember, akit még egyáltalán nem is ismert, - Natálja Ljvovna: és teljesen megmagyarázhatatlanul, mint valami drága és szívéhez nőtt emlék, egyszerre feltűnt képzeletében a nyakán kidudorodó tövisnyúlvány, amelyet nemrég futólag megfigyelt.

- Nyilván szigorú asszony volt... Ugye ritkán nevetett a felesége?

- Honnan tudja? - kapott élénken a kérdésen Alexéj Iványcs. - Tényleg ritkán nevetett... Mondhatni nem nevetett soha... Nagyon tartózkodó volt egyáltalában.

- Tiszta.

- Ezt helyesen mondta.

Alexéj Iványcs Natálja Ljvovna szemöldökeire nézett, amelyek felfelé ívelve húzódtak a halántékok felé (míg alattuk zöldes reflexek rejtőztek), és hálásan tette hozzá:

- Tiszta... Igen ez a helyes kifejezés: tiszta... - És mintha első ízben hallotta volna ezt a szót, még egyszer ismételte: - tiszta.

- Hát hó után nem vágyódik?... Tyűh, milyen mély hó van már mifelénk!... Gondolja meg, két nap - és december... Szánkók csilingelnek!

- Igen, mint a hó... - Natálja Ljvovnára nézett, azután még feljebb vetette csaknem fehéren kék szemeit és felugrott: - Ez itt az ő rajza, akvarell (levett a falról egy berámázott kis képet)... Azelőtt sohasem festett és egyszerre... eszébe jutott, hogy megmutatja Mítjának... megtetszett neki a mély hó - és itt van... Ugy-e, bele lehet süppedni?

Natálja Ljvovna sokáig nézett az akvarellre, azután Alexéj Iványcsra, megint a berámázott képre, és halkan, mintha attól félne, hogy valaki más is meghallhatja, majdnem teljesen az arcához hajolva mondta:

- Soha senki előtt se magasztalja ennyire a feleségét; különben még azt fogják hinni, hogy maga volt, aki a halálba kergette! - s ezzel már arrébb is lépett, úgyhogy Alexéj Iványcs még meg sem érthette kellőkép és afelől sem volt később bizonyos, vajjon ezt mondta-e tényleg Natálja Ljvovna.

- Hát ez micsoda? Ez is a feleségéé volt? - érintett most meg óvatosan egy nagy, arasznyi átmérőjű rézgyűrűt egy állványon. - Ez mire való?

- Nem, ez az enyém... A meridián megállapítására szolgál... Lehet nevezni napkörnek... vagy...

- Mi-i?... Hja úgy, az építkezésnél van rá szüksége!

- Nem, - az időmeghatározásnál... A nap délben megy keresztül a meridiánon... pontosan délben.

- Nos, és?

- Hát... Ahrenlander professzor, - német, természetesen, - egy egyszerű eljárást hozott javaslatba: egy háromszöget, faháromszöget léggyel... Az ablakba kell állítani a nap alá és a légy mozogni fog... Meg kell figyelni, hogy mikor legrövidebb az árnyék és azután... (Ez lesz éppen a meridián... a nap a zenitben van...) és azután elővesszük a hiba-táblázatot a «Tengeri naplóból»... De minek a háromszög?... Nem jobb egy gyűrű?... Itt van ni... én magam rendeltem meg, beosztani pedig (egy papirszalagot akartam ráragasztani beosztással, de rézen semmilyen ragasztószer sem fog), beosztani pedig odaadtam egy vésnöknek... Itt a légy... a diafragmán.

- Úgyhogy... úgyhogy mindig ismeri... a meridiánt... Bocsásson meg, de semmit sem értek az egészből! - És Natálja Ljvovna hirtelen mélyen elpirult: röstelte, hogy hasztalan igyekezett Alexéj Iványcsot megérteni. A pírtól élénken kezdtek ragyogni a szemei.

- Az én időm teljesen pontos! - mondta Alexéj Iványcs nyomatékosan. - Bárhol legyek is, a földgömb bármely pontjában tartózkodjam is, megvan a teljesen pontos időm! Mindig, mindenütt!

- És minek van rá szüksége? - csodálkozott Natálja Ljvovna. - Hja, az építkezéshez.

- N-nem... ezt nem mondhatnám... Egyszerűen: szeretem a pontos időt... Mire valók akkor az órák, ha öt egész percet késnek? Mire valók?

- Lám... Az én órám mindig késik vagy siet.

- Azelőtt az én órám is pontatlanul járt, de most...

- Ah, hát önnek is csak nemrég van meg ez a szerszáma?

- Körülbelül féléve... Hét hónapja...

- De azelőtt el tudott lenni enélkül a ... műszer nélkül is...

- Azelőtt igen!

- Hát ez micsoda? Kutya? Ez is kutya? - emelt fel Natálja Ljvovna egy könyvecskéből kihullt kis műkedvelő-felvételt. - Istenem, milyen szőrevesztett!

- Nyúzottka! - mosolyodott el Alexéj Iványcs. - Volt egy kisorosz cselédlányunk - az keresztelte el «nyúzottkának», mikor hazahoztam és meglátta. Szerencsétlen egy állat volt, - hiszi-e, hogy a szívem sajgott, mikor ránéztem?... Áll az uccán, - már csak hálni jár belé a lélek, - még a szél is lóbálja... «Kutyuska, mondom, kutyuska; de szerencsétlen egy állat is vagy!» Egy péküzlet volt a közelben - vettem neki egy cipót. Előttem felfalta az egészet... Hát felfalta... Elindultam, - persze nyomon követ, hová is mehetne? Hazaérek vele, - feleségem csak úgy rémüldözik! - (Mítja miatt félt természetesen: minden megeshetik, persze, - echinokokkuszok, betegségek...) - «Kergesd ki!» - Áll a kutyus, nagyon megindítón néz valamennyiünk szemei közé... És mintha így gondolkodnék: «Hiszen jó emberekhez kerültem, - miért ez a kiabálás?»... Farkát csóválja és nagyon-nagyon figyelmesen nézeget: érti, hogy a helyzete nem egészen biztos... Kergesd ki!... Könnyű mondani, persze; de... Mit tegyek? Lekaptam emlékül a kodakommal... És mi lesz belőle? Város... reggelenként pecérek járnak, - megfogják, megölik... Állatiasan ölik meg őket, tudja, ugye?... Undokul állatiasan... Nos, mit tegyek... Kimentem vele az uccára - «Szerencsétlen egy állat vagy, pajtás, szerencsétlen!...» Beültettem egy kocsiba, - el a kutyakórházba: fájdalommentesen, chloroform alatt megölték... Megfizettem a taksát, hazamentem... Néhány napig állandóan kisértett... Nyúzottka!

És erről hirtelen eszébe jutott Natálja Ljvovna megharapott keze és a szokott elkapó mozdulatot tette:

- Bocsásson meg!

- Miért? - Natálja Ljvovna csodálkozva nézett rá és mellékesen megjegyezte: - De azért a felesége mégsem szánta meg... Hát ez micsoda? Szintén relikvia? - és egy csíkos bohócra mutatott egy vastag üvegbura alatt.

A bohóc szétvetett kezekkel és maga alá húzott lábakkal feküdt; egyik fele piros, vékonyka csíkokkal, a másik - fehér, kis pettyekkel; a sipka kissé oldalra csapott a buta porcellán-arc felett; a cipellők sárgák, kínai orral... A bohóc alatt - szőnyeg...

- Ez?... - Alexéj Iványcs nem talált szavakat, egy darabig némán nézett Natálja Ljvovnára, azután akadozva elkezdte: - Ez volt nála a halála előtt... Váljámnál... Hiszen tudja, hogy akkor nem éltünk együtt; messze tőlem, a nővérénél, Volyniában halt meg... Megírtam a nővérének, Anjútának: «Küldd el nekem, ami a halála előtt a kezében volt, - de becsületesen...» Anjúta becsületes... Azt hittem, - talán nekem írt; bármit, akár csak két szót is, ceruzával... Vagy a zsebkendője lesz... Hiszen a zsebkendője is lehetett volna... Vagy talán... valami, régi közös dolgunk volt a kezében... valamilyen tárgy például, amelyet régóta ismerek... És váratlanul ez a bohóc... Honnan? Miért? Teljesen új... az újszülött számára vette Anjúta... Mit jelentsen?... Nem értem... A gyermeket akarta dajkálni?... De miért nem a gyermeket, hanem a bohócot?

- Hogyan dajkálhatott volna egy haldokló gyermeket? - és Natálja Ljvovna félrefordította az arcát és elmosolyodott kissé ajkai széleivel.

- Igen, persze... Írhatott volna nekem valamit, utoljára... Két szót legalább... Ez pedig... Nem írt!... Ez pedig - egy gyüjtemény... Itteni bogarak, de csak a legritkábbak... Önt nem érdekli, ugye? Mit kellenek önnek bogarak?... De mit kellenek nekem is?... Nem is én magam gyüjtöttem őket, nem magam, ne gondolja! Az itteni orvosnak, Jurij Grigórjicsnak a fia, egy diák ajándékozta nekem, - nem tudom, hogy miért. De önt talán érdekli? Odaajándékozom, - fordult feléje Alexéj Iványcs élénken.

- Nem, köszönöm!... Mit gondol?... Kedves meglepetés, - bogarak! Félek tőlük!

Arcához emelte a kezét, mintha védekezni akart volna a bogaraktól, és gyengéden felkiáltott: «Jaj... Mégis csak fáj!», úgyhogy Alexéj Iványcs is nyugtalanul fogta meg megharapott karjánál és oktató hangon mondta:

- Na látja... És természetes is; fájni fog... Óvatosabbnak kell lennie... Akkor hát odaajándékozom Pávliknak, - annak a mankós fiúnak... látta már?

- Sőt ismerem is... Megismerkedtem vele...

- Úgy?... Hogyan?... Annál jobb.

- Miért «annál jobb»?

- Csak úgy... Kedves fiú... és szerencsétlen. És nyilván, nem sok ideje van már hátra az életéből. Annyira sajnálom!...

- Üres beszéd, - meg fog gyógyulni... A háziasszonya azonban már türelmetlenkedik... megint elment az ajtó mellett: kétségtelenül a szamovár kell neki... Megyek hát.

- Üljön még egy keveset... Beszélgessünk még.

- Nem; hiszen ön is készült valahová... az építkezéshez? Feltartóztattam.

- Az építkezés megy magától is... Nem fontos az építkezés... Hanem... Szeretnék adni valamit emlékül.

- Elutazik? - Hová? Nem... egyelőre nem... Emlékül... noshát, egyszerűen a mai nap emlékéül.

- Hja úgy!... És mit akar adni?

- Nem tudom, igazán... A bogarakat nem akarja...

- A bogarakat határozottan nem akarom... De tudja mit?

- Nyúzottkát?

- Nem, ezt a gyönyörűséget sem akarom... Hanem (az üvegburához lépett) ez a bohóc nagyon kedves... Nagyon... nagyon. Egyáltalában szeretem a játékokat.

A ködöt nézte az ablakon keresztül, azután Alexéj Iványcsot, aki hirtelen az íróasztal felé fordult, azután megfogta a széken fekvő meleg kabátkáját.

- Na, ezzel a megharapott karommal is elég bajom lesz most... Segítsen, kérem... Ajándékot adni meg ráér még később is.

De mialatt segített neki öltözködni, Alexéj Iványcs önkéntlenül is újból a szerény, nyakán alig dudorodó tövisnyúlványt kereste meg a szemeivel.

Amikor azután együtt kiléptek a házból és megindultak a villa kiskapuja felé, Alexéj Iványcs észrevette, hogy a kiskapu előtt, a sűrű ködben, két lófej, - egy kocsi, - feketéllik; azután hangok hallatszottak, és a kiskapu becsapódott, és három ember lépett be az udvarba: Grecsulévics - az, aki makacsul be akarta bizonyítani, hogy a háromszög a kockával egyenlő, - Makúhin - egy kőbánya-tulajdonos és Makár, a fivére.

Makúhint már ismerte Alexéj Iványcs a klubból, fivérét azonban most látta először, bár hallott róla valamit Grecsulévicstől.

Volt valamikor két kőfaragó Makúhin, - még nem is olyan régen, - úgy tíz évvel ezelőtt, Makár ás Fedjka: Makár szorgalmas, Fedjka léha, Makár félrerakott háromszáz rubelt, Fedjka mindent eldorbézolt asszonyokkal. Ugyanabban a kőbányában dolgoztak, és velük együtt ott dolgozott még vagy húsz ember - oroszok, törökök és görögök vegyesen, a tulajdonos pedig - egy örmény - adósságokba keveredett és egy szép napon elszelelt, otthagyva a munkásokat és a kőbányát. Az arteljnek [*] szét kellett volna hullnia, de nem volt mihez fogni, az idő a legrosszabb - ősz; Fedjka azonban megtudta valahogy a kávéházban, hogy a legközelebbi városok egyikében pályázatot hirdetnek kövezetkő-szállításra és hogy az ajánlattevéshez mindössze 600 rubelre van szükség.

- Rajta, pályázz! - mondták az orosz munkások nevetve, a törökök meg élénken tanácsolták:

- Ez egy rubelt, az kettőt amaz hármat... innen is, onnan is, - összegyüjtöd a pénzt és gazda leszel!

Gyüjteni kezdtek, de mindössze négyszáz rubelt gyüjtöttek össze.

Ekkor azután Fedjka a bátyját kezdte unszolni a hiányzó összegért. Habozni nem volt szabad, de Makár habozott.

- Talán én magam is... - mondta Makár pislogatva.

- Vállalkozz hát magad...

- Hogyhogy «vállalkozz»? Kockázatos dolog... Nem az én fejemnek való új kapun döngetni.

De Fedjka fiatal volt és merész, és amúgy sem veszíthetett sokat: mégis rábeszélte Makárt, váltót adott neki ötszáz rubelről (lekötve földrészét a faluban), fogta az ő háromszáz rubeljét és az arteljbeliek négyszázát, elutazott az árlejtésre, megkapta a megbízást és visszatért (földijei csodálkozására, akiknek az volt a szilárd meggyőződésük, hogy Fedjka, mint minden hájjal megkent fickó, ennyi pénzzel megugorva, nem fog többé mutatkozni); de már nem kék sapkában, hanem finom puha kalapban tért vissza.

Egy hónap mulva két hajót megrakott kővel, maga kísérte el a szállítmányt, s mikor hazaérkezett, kifizette valamennyi törököt és görögöt, bátyjának Makárnak megadta az ötszáz rubelt, a kőbánya bérleti szerződését pedig ráiratta a saját nevére.

- Miért vágod a fejszédet ilyen kockázatos dologba? - csodálkozott Makár.

De Fedjka, aki éppen azelőtt szolgálta le katonaéveit és vállalkozó kedvű, ügyes legény volt, csak nevetett: többet ésszel, mint erővel.

Azután valami történt, ami nem volt teljesen világos: nemcsak Makár, de mások sem igen értették, hogy miben is rejlik az ok: a vállalkozásban-e, avagy Fedjkában. Makár kilépett az arteljből, a városkában kovácsműhelyt nyitott és Makár is maradt; Fedjkából pedig az év végén Fjódor Petrovics lett, - maga persze nem dolgozott, csak utazgatott a partmenti városokban és birtokokon, - nem kell-e kő valahol, - megbizásokat vállalt és bárkákat rakott meg szállításra.

Makár állandóan jósolgatta neki, hogy úgy le fog égni, mint az örmény («pedig az örmények már csak elég ravaszok»); de mikor Fjódor egy másik helyen még egy kőbányát szerzett és egy új arteljt szervezett meg, a városkában pedig házat vett a patak felett, sőt kerékpárt is hozatott magának, - Makár végül belátta, hogy Fedjka vállalata szilárd alapokon nyugszik, - a kerékpár végkép meggyőzte.

Mikor az új, csillogó küllős gépen Fedjka elsuhant a kovácsműhely mellett, még lábaival sem dolgozva, - szabadon futó keréken, mint egy úr, - fehéren, meghízva, finom, bolyhos, zöld ruhában, bricsesz-nadrágban, - és még csak rá sem nézett, mintha sem ő, sem kovácsműhely nem léteznék a világon, Makár nem bírta ki tovább és irígységében és haragjában ivásnak adta a fejét.

Részegségében zokogva sírt és feldagadt szemhéjjaival hunyorgatva mindenkinek elbeszélte, hogyan kezdte el a fivére a vállalkozást az ő pénzével s azután igazságtalanul cselekedett: házat vett a maga nevére, kőbányát - a magáéra... kerékpárt... és ki tudja, - talán olyan szerencséje lesz, hogy le sem ég és ezresbankók lesznek a zsebében... Miért van ez így? Hol van hát az igazság?

Kovácsműhelyét elsírta: azután megjelent a fivérénél és egy szobácskát kapott tőle a konyha mellett; Fedjka munkát is adott neki néha a ház körül, de pénzt nem bízott rá.

Makár magasabb és soványabb volt Fedjkánál, és különösen komor és zord tekintetű; alsó állkapcsán olyan gümői voltak, mint egy lónak, s amikor rezegtetni kezdte őket, áthatón nézve fivérére, - az idegenek a fejüket csóválták titokban; de Fjódor nyilván jobban ismerte magát és a fivérét, mint az idegenek.

Makár számára néha fontosnak, sőt életszükségletnek látszott, hogy ugyanolyan kalapot hordjon, mint a fivére, vagy ugyanolyan ruhát, vagy divatos, gömbölyű orrú cipőket, - és borzasztó gümőit rezegtetve, nehéz, átható tekintettel pénzt követelt Fjódortól és bevásárolt. De mindaz, ami Fjódornak csaknem úri külsőt adott, annyira esetlenül állt rajta, annyira nem illett hozzá, mintha az országúton rabolta volna valakitől; mindent gyorsan elnyűtt és ilyenkor teljesen züllött benyomást keltett. Fjódor viszont állandóan gazdagodott, pedig talán nem is nagyon törekedett utána: magától jött a gazdagsága. A patak fölötti házát eladta és vett egy háromszor akkorát. Vett azután egy udvarházat tizenötezer rubelért és egy év mulva eladta harmincötezerért. Legutoljára már hat kőbányája volt és a tengerparti városokban mindenütt ő kapott megbízást a kövezésre.

És minél jobban fehéredett és hízott Fjódor, annál jobban soványodott és feketedett Makár. Fjódor már nem egyszer felajánlotta fivérének, hogy segít neki önállósítania magát egy másik városban; de Makár gümőit rezegtetve sziszegte a fogai közt: «Lám! Milyen ravasz!» - és nem mozdult. Fjódor néha egyenesen kikergette; Makár ilyenkor napszámba ment, amit kapott - elitta és panaszkodott: hol van hát az igazság? S mikor a fivére elutazott, - megint elfoglalta szobácskáját a konyha mellett.

Bármennyire különös is, a ház körül becsületes volt: nem csalt, nem lopott, sőt ellenkezőleg: mindenre sokkal nagyobb gonddal vigyázott, mint Fjódor, és egy csirkéért egész napon át képes volt marakodni a szomszédokkal: «Nem szándékunk odaajándékozni a magunkét! Egyáltalán nem szándékunk, - nézd csak az élősdieket!» És alig szerzett tudomást fivére egy újabb kőbányájáról, valamilyen ürügy alatt feltétlenül odaszökött, gazda-pillantással mindent szemügyre vett, még a munkásokat is megleckéztette; s visszatérve, részeg szemekkel hunyorgatott a halászcsárdában és bánatosan mondta:

- Vállalkozásunk megint még jobban kiszélesedett... Még egyre jobban... Hát jó! - Kezébe szorította a poharat és megrezegtette a gümőit.

Fjódor néha ujságokat is olvasott és ez alatt a tíz év alatt megszokta, hogy méltóságát megőrizve beszéljen a felette álló emberekkel; és már elég helyesen beszélt (csak nagyritkán csúszott ki a száján «veranda» helyett verenáda, vagy más ilyesmi, s árulta ezzel el magát), nézetei pedig mindig egészségesek voltak. Mérsékelten kövér, lusta szemű arca szinte elpuhultnak látszott, s mikor alsó ajka alatt legyet is növesztett, csaknem úri külsőt kapott, olyant, amilyennel egész életében feszített egyik-másik lovassági tiszt, rendőrkapitány, kisebb lengyel várúr és lett kocsmáros a Keleti-tenger vidékén.

Még messziről és a ködön át is észrevehető volt, hogy Fjódor és Grecsulévics meglehetősen élénkek, és csak Makár komor, szokásához híven. Mikor pedig találkoztak a fasor ösvényén, Alexéj Iványcs megállt és megállította Natálja Ljvovnát is; s minthogy a bemutatásokban mindig élvezetet talált, minden különösebb ok nélkül megismertette a leányt Grecsuléviccsel és Fjódorral, sőt Makárral is; csakhogy Makár piszkos mancsaira sandítva, Natálja Ljvovna a harapásra hivatkozott és senkinek sem nyujtott kezet; persze tüstént beszélni kezdtek a harapásról: arról, hogy mint történt az eset, s milyen gondatlanok az itteni villatulajdonosok, különösen Tyerehov. Mikor ezt a nevet meghallotta, Grecsulévics zajosan felháborodott:

- Tyerehov! Természetes, - fürdőtulajdonos!... Moszkvában, a Szamotyókon fürdője van, - hogyan is lehetne el kutya nélkül?!

- Önnek is van elég kutyája! - jegyezte meg Fjódor szerényen.

- Nekem agaraim vannak!... Az agarak, pajtás, emberekre nem támadnak; ez különbség.

Mikor jövetelük céljára rátértek, kitűnt, hogy teljesen jelentéktelen dologról van szó, és egyáltalán nem volt szükség Alexéj Iványcsra: egy kőbánya-adásvételt akartak nyélbeütni Grecsulévics telkén (és ez a telek csaknem a tetején volt ugyanannak a nem nagyon magas, kerek hegynek, amelyben Pávlik gyönyörködött mindig, s amelyet úgy is hívtak: Tas-Burun, azaz «kő-áll»).

Grecsulévics az építkezésnél kereste Alexéj Iványcsot, hogy egyszerűen magával vigye a közjegyzőhöz tanunak, s azután együtt menjenek ebédelni a klubba; mikor az építkezésnél nem találta meg, felhajtatott ide, a lakására. Makár viszont, mikor kiderült, végül beleegyezett, hogy szolgálatba áll fivéréhez éppen ebben az új kőbányában és ezért volt velük.

Így történt, hogy egy ködös napon, teljesen lényegtelen okokból kifolyólag, Alímova kapitányné ciprusfasorában összetalálkozott néhány ember; e találkozás azonban egyikükre nézve sem maradt következmények nélkül.

Natálja Ljvovnát Alexéj Iványcs a többiekkel együtt elkísérte a Schmidt-villába, s amikor elváltak, a leány barátságosan biccentett a fejével valamennyiüknek.

(Folyt. köv.)

(Oroszból: Gellért Hugó)

 

[*] Munkáscsoport.