Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 9. szám · / · SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKÍJ: SZÍNVÁLTOZÁS

SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKÍJ: SZÍNVÁLTOZÁS
Regény (2)
PÁVLIK

Legnagyobbrészt gyönyörűek voltak itt az alkonyok, kiváltkép, amikor egy szeles nap után egyszerre csak puha, nedves csend hullt alá valahonnan. Egy ilyen alkonyt csodált meg egyszer Pávlik, mohón figyelve, nehogy egy darabka eget, vagy tengert, vagy hegyet is elszalasszon. Annyira földöntúlian szép volt minden, hogy könnyek buggyantak ki szemeiből.

Innen a tenger egész szélességében feltárult, s míg jobbfelől estélien közelebb húzódtak a kerek ormú hegyek, mint valami szürke, meleg gyapjútakaróba - a már lombjavesztett erdőségekbe öltözötten (ilyen göndöröknek látszottak), addig a távoli hegyek, balfelől, testtelenül, füstként olvadoztak.

De legfőbb volt - az ég. Pávlikot senki sem látta, - szürkén üldögélt a szürke, mohlepte kövön, egy sziklaszakadéknak a peremén, - és tőle sem látszottak a felső villák, és senki sem volt köröskörül, csak ő, Pávlik és az alkonypírban fürdő ég, - és egyáltalán nem restelte gyermeki érzését: hiszen az ég él! A felhők mintha zizegtek is volna, amint úsztak, és éppen úgy úsztak, amint kellett: jobbfelől, a hegyek mögül, ahová lebukott a nap, előtörnek, - harcban elfoglalják az eget, borzasak, bíborvörösek, mohók, kissé esztelenek; balfelől - már nyugodtabbak, lustábbak, tollasabbak, az ég meghódolt; a tenger felett pedig - fekszenek: ott van az aranyos pihenőjük.

A tengeren - gyűrűződés, amely most fodrosan csillog, de a partokhoz közelebb tekergőző, hosszú, keskeny, sima csíkok - valóságos kígyók - ömlöttek el rajta és feküdtek sokáig: a fenékről tengeri sárkányok szálltak fel a felszínre, hogy a naplementében gyönyörködjenek - milyen egyszerű. Amott kígyók és a parthoz még közelebb kormoránok: közvetlenül a víz felett madarak repültek tova, csodálatos érzékkel a rend és igazodás iránt - előbb egy csapat, két sorban, mindegyikben vagy száz darab, mint fekete üveggyöngyök, s mialatt repültek, állandóan igazodtak Pávlik szemei előtt; azután még egy csapat - az egyik sor a part hosszában, a másik mögötte, derékszög alatt; azután még egy - hosszú háromszög alakjában; egy darabig repültek és károgva estek a vízre. Pávlik arra gondolt, hogy valahol, ugyanúgy mint ő, a Schmidt-villabeli öreg ezredes is nézi a madarakat; és hogyan örülhet katonaszíve! Talán a szokott «Köszönöm, fiú-úk!»-at is odakiáltja nekik, mint a parádén, - méltósággal hangjában és távoli mennydörgés morajával érdes gégéjében... A fehér kutyuska pedig felriadva ugatja meg.

Kormoránok, azután tengeri kígyók, azután - öt-hat megrakodott vitorlás, amelyeket szintén gazdagon megaranyoz az alkony, - mind a mult világából... A tengerhez jobb felől legközelebb eső hegyen, amely teljesen kerek volt, mint egy jól megkelt húsvéti kalács, valamikor, több mint ezer évvel ezelőtt (Pávlik ezt már tudta), egy Bizáncból ideszáműzött, kegyvesztett császárné élt; vár állt ott toronnyal, amely ma csak óriási gránit kövek halmaza, és volt egy keskeny, titkos kijárat a tengerhez, amely szintén összeomlott és betemetődött azóta. Ugyanolyan tengert képzelt el Pávlik, mint a mostani, ugyanolyan alkonyt, ugyanezeket a hosszú kígyókat és kormoránokat, és ugyanilyen vitorlások merültek el messze az esti pírban; és a császárné (hiszen annak a hegynek a csúcsáról még távolabb és szélesebb kilátás nyílik a tengerre) ugyanolyan szemekkel néz minderre, mint aminők az övéi, Pávliké...

A kegyvesztett, száműzött császárné talán arról ábrándozott, hogy újból visszakerül az udvarhoz, a zajos Bizáncba, talán többet is nézett abba az irányba, délnyugat felé, de csak ugyanazt látta, amit ő, Pávlik: kormorán-csapatokat, csíkokat és csillogó gyűrűződést, talán ugyanilyen alakú felhőket (ott, ahol aranyos pihenőjük van, - milyenek lehetnének még a felhők?), két-három vitorlást... Meg azután egy ilyen galambszürke sirályt, mint aminő most suhogott el balfelé... Még mit vajjon? A császárnét nem tudta világosan elképzelni Pávlik, de micsoda bánatos, mély, emberi ezeréves szemeket érzett maga körül!... És mintha már nem a tengerre néztek volna, mint ő, hanem őreá a tenger felől - és ez megborzongató és édes volt egyszerre.

Ünnep előestéje volt, és lágyan harangoztak esti misére az egyetlen templomban, a városkában odalenn; itt pedig - tengelice-rajok pattogtatták a sziklaszakadékban a tüskebokor-tobozokat, - vacsoráztak és csattogtak.

A nap már lenyugodott, és csak egy csipkeszerűen áttört erdővel borított kerek hegynyergen keresztül tűztek át sugarai, alulról, oldalról... Kimondhatatlanul szép és annyira váratlan volt a látvány, hogy Pávlik meglepetésében felkiáltott és elmosolyodott... De ugyanakkor eszébe jutott, hogy ő, aki mint egy keresztre emeli rá összetört testét a mankókra, ő viszont sorvadozik, lassan, de feltarthatatlanul sorvadozik, tavasszal talán már meg is hal és a világ nélküle marad...

Ettől a gondolattal vértanu-fájdalommal kezdett sajogni a teste, és lecsukódtak a szemei, s mintha maga a föld süllyedt volna el a lábai alól, olyan súlytalan, zsibbadt, valósággal élettelen volt mindene: mankói, gyenge ujjai, összezúzott melle - minden megszünt a számára: meghalt Pávlik... Meghalt, de érezhetően éltek körülötte és benne és rajta keresztül a hosszú kígyócsíkok a tengeren, a felhők, az alkonytól megfestett hegy, a tengelicék a bojtorjánon, a vitorlások... Egy szélkergette dercefű-gubanc, - hely akadt benne még ennek is, még ez is élt... És a nap, amely a hegyek mögé leáldozott, feltétlenül felkel még holnap is, mint millió évvel ezelőtt...

És hirtelen remegni kezdett Pávlik, - az ezernyi élő szín, az örök földi lét féktelen örömétől...

- Á-á! - kiáltott fel elnyujtottan a boldogságtól, hogy még halála után is ugyanolyan szép a föld, - á-á! - és feltámadt...

Azután szapora, zizegő léptek hangzottak fel a háta mögött, - zizegők azért, mert finom palaszemecskék görögtek lefelé a lábak alól: és amint Pávlik visszafordult, Alexéj Iványcsot pillantotta meg, mérnöksapkában és körgallérban. Látnivaló volt, hogy sietett valahová és váratlanul botlott beléje, mert csodálkozva, a zöld szürkülettől sápadtan állt meg előtte s a fejét előrenyujtva megkérdezte:

- Maga az, vagy pedig az árnyéka?

És néhány másodpercen át szinte ijedten nézett, majd összeszedte magát, levette a sapkáját, megtörülte homlokán a vörös forradást és folytatta:

- Jöttem, egyáltalán nem gondoltam magára és egyszerre csak előttem terem!...

És még mindig nem ocsudott fel Pávlik, mikor megragadta vállánál és halkan maga elé dünnyögte:

- Képzelje - eloltotta!

- Kicsoda? Mit?

- Most voltam az esti misén, - higgye el: minden hajamszála az égnek állt! - Gyertyát állítottam érte a szűzanyának az oltár előtt, - jött és eloltotta... Az összes gyertyák égnek, és a szemeim láttára odalépett az enyémhez, - persze, megtalálta - és eloltotta!... Hogy én is lássam! Nos? Ehhez mit szól?

Alexéj Iványcs már régebben összeismerkedett Pávlikkal, - mikor egyszer az úton találkoztak, menet közben egyszerűen odavetette neki: «Tyüh, de rosszak a mankói!... Feltétlenül vegyen újakat, bambuszból: könnyebb és puhább a vállnak... Igen, igen, - miért mosolyog? Komolyan mondom: más emberré lesz... Viszontlátásra!» És tovább ment; de ettől fogva, ha találkoztak (és Pávlik gyakran sántikált a villák közt vezető úton, amely símább volt és kényelmesebb a mankóinak), Alexéj Iványcs mindig üdvözölte és egyről-másról elbeszélgetett vele futtában. Azt megemlíteni, hogy a felesége meghalt, már szintén alkalmat talált Alexéj Iványcs, úgy hogy Pávlik most kitalálta, hogy ki oltotta el a gyertyát: elképzelte, hogyan megy végig a templomon egy testtelen, tömjénfüst-lila, szigorú asszony, szemberebbenés nélkül odalép a gyertyaállványhoz, amelyen egy egész sereg egyenlő gyertya ég és ridegen eloltja Alexéj Iványcs ötkopékás gyertyáját.

- Öt kopékába került a gyertya? - kérdezi Pávlik mosolyogva.

- Tízbe, tízbe... De voltak más tízkopékások is, - nemcsak az enyém. Eloltotta... Úgy látszik, semmi sem kell neki, amit teszek érte... Miért?

- Nem tudom.

- Én sem tudom... Mindig szeretett volna megvenni egy házat, - abban az időben benne laktunk, - egy évvel volt a halála előtt, - akkor nem volt pénzem... Nemrég, közvetlenül az ideérkezésem előtt, tizenegyezer rubelt kerestem és megvettem azt a házat, jóllehet minek most nekem? De... ő akarta, - jó, megvettem... Persze most neki sem kell... A ház üresen áll... Hát hadd álljon...

Alexéj Iványcs arca teljesen átlátszó-zöld volt, s a szemei fehérek, mint két jégdarab, - a szürkülettől, amely feltarthatatlanul ereszkedett alá. Már minden tónus összefolyt a tengeren, és a hegyeken és az égen mély és nyugodt lilaszínekbe festődött be minden, és csend volt köröskörül, nedves és sűrű, mint a gondolat; és tudva, mint csapongnak Alexéj Iványcs gondolatai, Pávlik lelkesülten mondta:

- Milyen szép, ugye?!...

- Ez - nem a mi szépségünk! - kapott élénken a szón Alexéj Iványcs. - Nem a miénk, - érti? A mi szépségünk - a nyikorgó nyárfa, a síró fűz, az undok, himlőhelyes némber, a férges erdő, a bűzlő patak, - ez a miénk! Kerék abroncs nélkül, ló - csupa borda, kunyhó - csupasz tetőgerenda, - ez a miénk! A mi szépségünk! A hamisítatlan! A törvényesített! Másra még gondolnunk sem szabad... Erre?... Ez - feslettség! Még rosszabb, mint a feslettség!...

És fehér szemű arcával közelebb hajolva Pávlikhoz, halkan, mintha titkot közölne, folytatta:

- Hiszen véletlenül kerültem ide: nem ide indultam... Hozzá, Iljához indultam (a feleségem szeretőjéhez... a hajdanihoz persze)... A vasutelágazási állomáson sokat járkáltam, gondolkodtam: talán az sem kell neki, hogy Ilját felelősségre vonjam?... A vonatomat elszalasztottam, azután ebbe az irányba ment egy vonat, - így kerültem ide... tökéletesen véletlenül... Innen különben hajóval is visszajuthatok hozzá... Így is teszek... Nem nedves magának a levegő?

- Nem, nem.

Pávlik megfigyelte, amint az utolsó színek is kialudtak köröskörül, mert szemmel láthatóan gyorsan szállt le az esthomály, - és elképzelte, mint utazik Alexéj Iványcs Iljához, ugyanilyen esthomályban, egy másik éjszakán, ugyanilyen palaszürke tengeren. És bosszankodni kezdett hirtelen, - miért? Alexéj Iványcs pedig beszélt:

- Ezt, végre is, tisztázni kell.

- Mit kell még tisztázni?... Azt hiszem, már mindennek vége és minden világos.

- E-e, - «világos»! Épp azon fordul meg minden, hogy nem világos, nagyon nem világos, kusza, szörnyűséges!... Őt éppenúgy ölelte, mint engem, neki ugyanazokat, - érti, - ugyanazokat a szavakat mondta, mint nekem, őt ugyanolyan erősen csókolta, mint engem!... Micsoda borzalom! Mennyire érthetetlen! Milyen szörnyűségesen rettenetes!... Hiszen tíz évig éltünk együtt... hogy is magyarázzam meg magának. Nyilván, meg sem lehet magyarázni... «Tíz évig éltek együtt» - ez semmit sem mond magának, nincs semmi jelentősége, üres szavak, - mintha egy néma bődült volna el... Tíz év! Az élet legszebb része, a legmerészebb, a legokosabb... Istenem!... Mikor Mítja beteg volt, ott ültem a szobájában, az ágya mellett... «Válja, feküdj le, aludj galambocskám, én majd fenmaradok»... És Válja lefekszik... Senkiben sem bízott meg, - nem bízott meg az ápolónőben, a dajkában, - csak bennem. És azonnal alszik is, - mint a kő, szegény, - annyira kifáradt!...Mítja lázban ég, - isten tudja, hogy mi baja, veszélyes vagy nem veszélyes, - kis gyermekeknél az ember nem ismeri fel egyszerre, - és én ülök... És egyáltalán nem éreztem, hogy én vagyok, aki ül, és Válja, aki alszik, és Mítja, aki beteg, - nem, én ültem is, és én voltam beteg is, és én aludtam is, - semmikép sem szakíthattak három részre, semmiféle erővel... Így gondolkodtam akkor... Hogyan szakíthatnak széjjel? Sehogyan!... Érti?... - És alig nézek körül, - kiderült, hogy lehetséges volt - és nincs semmi... Hogyan?... hogyan?... Mi? Hogyan történhetett mindez? Ez az, amit tisztázni kell, nem pedig «vége»... Maga azért mondja «vége», mert nem tudja az egészet elképzelni; de az én számomra nincs vége... Hogyan is lehetne vége? Válja fél évvel ezelőtt halt meg... Mítja - szeptemberben, - szóval már két hónapja, - mintha tegnap lett volna!... És semminek sincs vége... Csak összekuszálódott minden...

Most már egy tónusú, szürkés volt köröskörül minden, és Alexéj Iványcs határozottabbnak, élesebbnek és... valahogy rokonszenvesebbnek tűnt fel körgallérjában Pávlik előtt, mint azelőtt. És Pávlik leereszkedéssel a hangjában mondta, ami önkéntelen azoknál, akik panaszokat hallgatnak végig:

- Mindezt el kell felejtenie, mert... mert ártalmára lehet...

- Elfelejteni?... Hogyan felejtsem el?

- Egyszerűen ne gondoljon rá... Tökélje el magát és ne gondoljon rá.

- És mire gondoljak vajjon?... Maga - bölcs ember, de erre nem tud felelni. És elfelejteni itt nem lehet semmit... Halála előtt egy rövid levelet írt nekem, ceruzával (hiszen ágyban feküdt)... azt írta, hogy ne törődjem vele és a gyermekkel, hogy meglesz az én gondoskodásom nélkül is, - és ezt azután írta, hogy Ilja nem vette magához, - érti? - amikor egyáltalán nem volt miből élnie... amikor a nővérénél húzódott meg, egy fizetéséből élő, becsületes, nagyon szegény hivatalnoknőnél... Miért ez a gyűlölete irántam? Egyszerre gyűlölet, és gyűlölet az egész idő alatt... és most is... Maga azt mondja: felejtsd el, - én megértem ezt, - de Válja nem tud engem elfelejteni. Meggyűlölt - de miért? Azért, mert elővigyázatlan, kockázatos lépést tett - megcsalt... De az, akivel megcsalt, akinek a kedvéért megcsalt, - éppen az nem vette magához azután!... Előre megmondtam neki, figyelmeztettem, megjósoltam, hogy így fog történni - és bebizonyosodott, hogy igazam volt... És ez éppen az, amit nem képes nekem megbocsátani: hogy nekem volt igazam, és nem neki. Érti? Erről van itt szó... Mi nagyon szerettük egymást és ezért sokat harcoltunk egymással... De, persze, én engedtem neki gyakrabban... S amikor engedtem, mindig azt hitte, hogy igaza volt: ez is kötötte hozzám... A nők ezt szeretik a legjobban: felülmaradni, amikor éppenséggel nincs igazuk, és ebben áll a legfőbb gyöngeségük... És most meg... eloltotta a gyertyát!... Ez vajjon mit jelent?

- Csak úgy rémlett önnek.

- Azt gondolja, hallucináció?... De hiszen a gyertya elaludt. És ez nem az első eset és nem az utolsó... Hasonló volt már elég. Elmondom, ha akarja... Nem; ebben a nőben óriási életerő és... harag volt. Valamit nem bizonyított nekem be... nem fejeztük be teljesen a vitánkat. Ez az!... És azután én megbocsátottam neki, pedig nem akarja, hogy megbocsássak! Érti? - éppen ezt akarja a legkevésbé!

Alexéj Iványcs ezt olyan határozottan mondta, hogy Pávlik önkéntelenül elmosolyodott és mosollyal a hangjában kérdezte:

- Ugyan, honnan tudja?

Csendes és meleg este volt, és a magasan álló hold sárgán kezdett átszűrődni a felhőkön; az éjszaka pedig teljesen világosnak igérkezett. A sötét éjjelek lehangolták Pávlikot, a világosak pedig, megfordítva, néha még jobban megihlették, mint a nappalok; és mosolyognia kellett azon, hogy Gyivjéjev építész, akiről azt képzelte eddig, hogy olyan irigylésreméltóan vidám és gondtalanul fütyörésző, mint egy csíz, alapjában véve beteg ember, a szegény.

Mindazonáltal nem mosolygott gúnyosan: az, amit Alexéj Iványcs bizalommal és nyilván magyarázatot várva mondott el, hízelgett Pávliknak. «Meg is magyarázom neki», - gondolta vidáman... Valami már derengett a fejében.

- Honnan tudom?... - ismételte Alexéj Iványcs. - Ezt ne tudnám? Büszke nő volt... Nem, mintha én tettem volna büszkévé - nem, büszkesége vele született, - magas növésű volt és jó, csak elszegényedett családból származott... És mennyire meg volt győződve, hogy azt teszi, amit tennie kell!... És nem is hazudott nekem, - ez az érdekes!... Minél többet gondolkodom a dolgon, annál világosabb lesz számomra... Nem mondta ugyan meg az igazat, - de-e... Ez azért van, mert neki megvolt a maga saját igazsága: az én szempontomból - «történt», az övéből - «nem történt». - Ugyanígy, mint amikor festők egy és ugyanazt a tájat festik: ültess százat egymás mellé - mind másképpen festi meg... És valamennyinek igaza van a maga módján... Úgy történt, hogy abban az időben áldozásra készültünk Mítjával, - már betöltötte volt hatodik évét, - és gyakran jártunk templomba (nagyon szeretem az egyházi énekeket és szertartásokat)... Emlékszem, hogy azt mondtam neki egyszer: «Ne nézegess jobbra-balra, Mítja; imádkozzál, Mítja». «Miért imádkozzam?» - suttogja. - «Például, hogy egészséges légy...» (Mi egy atyának a legfontosabb? Az természetesen, hogy egészséges legyen a gyermeke.) - «De hiszen, mondja, anélkül is egészséges vagyok, és te is egészséges vagy, papa és mama is egészséges... S ha a régit elveszítem, veszel nekem új ceruzát...» - Nagyon jól rajzolt a korához képest... Határozottan művész lett volna belőle... Mikor pedig gyónáskor a tisztelendő megkérdezi tőle: «Hazudtál-e valamikor?» - ezt feleli: «Hát persze, hogy hazudtam; április elsején...» Elbeszélte nekem később - odavoltam a csodálkozástól! Azt hitte természetesen, hogy április elsején kell hazudni, feltétlenül kell hazudni; ép amikor hazafelé mentünk, magyarázgattam neki, hogy csak tréfa, ugratás a dolog és egyáltalán ne-em... nem... nem kell feltétlenül... Egyszerre csak látom, hogy kapualjunkból kilép egy jóltáplált, barna egyetemi hallgató, nyilván nem szegény, nyilván utolsó évfolyambeli, - megnéz engem, megnézi Mítját, s azután megindul, nem felénk, hanem az ellenkező irányban és felhajtja a gallérját... Bárha-a... különben azt hiszem, tényleg volt szél. Kapualjunkból két lakás nyílik... de valahogy... mintha tőrrel döftek volna a szívembe. Mondom Mítjának: «Miféle diák volt itt nálunk?...» Bemegyek - maga Válja nyitott ajtót. - «Miféle diák volt nálunk?» - «Nálunk?... - Mikor?...» - Egyenesen a szemei közé nézek, - és elhiszi-e? - még csak egy arcizma sem rándult meg, el sem pirult, a leg-kis-sebb zavart sem veszem rajta észre! Közömbös kifejezés!... Megmagyarázom, miféle. «Akkor hát a szomszédjainknál volt...» (egy biztosítási felügyelő volt a szomszédunk...) És kiment a konyhába... És én hittem neki, pedig - hazudott! Akkor hazudott először... (persze az én szempontomból...) Mint később kiderült, - ő volt az, - Ilja! Igen... Nagyon szép tavaszi nap volt akkor, verőfényes... Kis szellőcske; a gallért egyáltalán nem volt szükséges felhajtani... Ilja tehát mégis csak zavarba jött valamelyest; de ő, a feleségem - a leg-kis-sebb mértékben sem!... Ekkor kezdődött hát a dolog a számomra: a bőjt negyedik hetében, - pénteken... Természetes, hogy Gabellel, - a szomszédommal, a felügyelővel - Ilja még csak ismeretségben sem volt, később érdeklődtem róla; de mikor Váljának megmondtam, - mit gondol, - «Á-á, - kiáltott fel, - hát ilyen ember vagy! A szomszédokhoz jársz kérdezősködni utánam? - Szép férj!» - és bedörrentette az ajtót... Ezután Ilja nem jött többé hozzánk, ez igaz, de-e... találkozni egy nagy városban, - mi sem könnyebb ennél... istenkém! - Csak akarni kell... Hol lehetne csalni még, ha nem egy nagy városban?!... Azután pedig...

- Na jó, - szakította félbe Pávlik, türelmetlenül.

- Na jó... Azután gurulni kezdett a lavina, - egyre borzasztóbban és borzasztóbban... Váratlanul rajtakaptam őket a szinházban: - egy szolgálati útról korábban érkeztem haza, mint gondoltam... Kiöltözve, és vele, Iljával... Ő már akkorára elvégezte volt az egyetemet, - nem diákruhában, hanem frakkban, - kifenve, kikenve... száz függő az óraláncán... Most már, persze, gurult a lavina... Na jó... De hát miért nem engedte meg Válja, hogy elajándékozzam a gyűrűjét?

- Milyen gyűrűt?... Mikor?

- Nem is olyan régen, mielőtt ide érkeztem volna. Máskülönben nem is utaztam volna Iljához... hiszen nem ide, hanem hozzá készültem... Miért is utaztam volna különben? A karikagyűrűjét odaajándékoztam egy szegény harisnyakötöző-asszonynak, - mondom neki: «Itt van, néne, hordja... Az úton találtam, de nekem nem kell...» El a szemből - kinn a szívből... És mit gondol?... Másnap az asszony felkeres, - az arca rémült: «Vegye vissza a gyűrűjét: biztosan meg van átkozva!...» Én - «Mi-i?... Hogyan?» - semmi magyarázatot sem tudtam kivenni belőle... De-e... kétségtelen, hogy Válja alaposan ráijesztett!... Így is fekszik most a gyűrű nálam, a tokjában...

Pávlik nevetve mondta:

- Na hallja!... Micsoda badarságot beszél össze!...

- Nem tudom... Egyáltalán nem tudom most már, hogy mi badarság és mi nem badarság a világon... Nem tudom megítélni a különbséget... Gyakran megjelennek álmomban: Mítja odalép hozzám, Válja nem... Csak a távolból... Mítja, róla beszélni sem kell, - szakasztott másom, de Válja... minden szava az enyém volt, - minden gondolata az enyém volt... Most csak a távolból, és azt is ritkán... Ritkán...

E percben felbúgott a kelet felől közeledő gőzhajó. Sűrűn és bársonyosan lebegett a vízen a sziréna mély hangja, mintha egy óriási bogár repült volna el a part felett...

- Ezen utazom majd el Iljához... ha eljön az ideje... Várom az alkalmas pillanatot... Elmegyek hozzá - hadd feleljen... Igen! Hadd feleljen... Nem hagyom annyiban...

Pávlik türelmetlenül köhintett, és Alexéj Iványcs tüstént résztvevőn megkérdezte:

- Nem árt magának a hűvös levegő?... Nem fázik éjszakánként?

- Nem, nem fázom... Azt szeretném tudni...

- Még egy pillanatra... Csak egy pillanatra... Voltak jelenetek... nagyon nehéz jelenetek, de megbocsátottam, - hiszen szavamat adtam, hogy nem fogok rágondolni (lám, micsoda szó: kitörülni az emlékezetből, - teljesíthetetlen valami, de mégis megfogadtam). Megbocsátottam. De Válja számított Iljára és elköltözött tőlem; Mítját nem adtam oda, annál kevésbé, mert hozzám jobban ragaszkodott. Természetes, hogy találkoztak. Egyáltalán nem korlátoztam semmiben; mindent újból rendbe akartam hozni, össze akartam foltozni, - nem sikerült, nem tudtam összefoltozni... És valami új kifejezése lett a szemeinek - távoli... Ezt a távoli pillantást sehogyan sem tudtam megérteni... Ha ilyen pillantással találkozom, tehetetlen leszek... Fal. Ettől az időtől fogva félek a nagyon távoli pillantású emberektől!... Igen, igen, - félek!... Mit akar tudni? Bocsásson meg, hogy félbeszakítottam.

- Ön azt mondja: «Megboldogult feleségem, akivel olyan boldogan éltem, megcsalt...» Tíz év után? Önt?

- Igen... mit akar mondani?... Nem fázik?

- Nem... Azt akarom mondani: kit «önt»? Vagy világosabban, melyik «önt»? Melyik időbelit?... Hiszen tíz év nagy idő, - ön maga mondta...

- Nem értettem meg, bocsánat...

- Ahhoz, hogy hűtlenek legyünk, - folytatta Pávlik nyomatékkal, megválogatva a szavakat, mintha az iskolatábla előtt állna, - világosnak kell lennie, hogy kihez, vagy mihez? Például, a hazához... Világos? A haza - a haza: ha Oroszország, úgy Oroszország, ha Franciaország, úgy Franciaország... De «ön» - ez tulajdonképpen micsoda?

- Én?... Én - én vagyok... de hogy ez az «én» micsoda, - ezt persze nem tudom... Csodaszép hajam volt... Válja úgy szerette felborzolni... «Ha nekem ilyen szép hajam volna!...» - mondja. Hiszen a nők mindig irígyelik a férfiak haját... Na jó... Ma már nincs meg az a hajam, pedig azt hittem, hogy egész életemre megmarad, hogy - elválhatatlan részem... de már nincs meg... illetőleg, - a régi hajam nincs meg...

- Épp az a fontos, hogy nincs meg!

- De azért én - én vagyok... Az «én» megmaradt... Magának ép lábai voltak, most pedig mankón jár, de maga - mégis maga... Ne haragudjon!

Alexéj Iványcs elkapó mozdulatot tett a kezével, mintha vissza akarná tartani, amit kimondott; de Pávlik már megsértődött.

- Nem, nem igaz; más vagyok! - tört ki belőle. - És ön is más. Önben már bizonyára egyetlen régi sejt sem maradt és ön - nem ön, hanem más valaki.

- Szóval én - csak megszokásból vagyok én?... Talán azt sem szabadna mondanom, hogy Válja megcsalt?... Ha az «én»-nek nincsen pontos fogalma, hogyan csalhatott meg? Hogyan csalhatta meg azt, aki lényegében nincsen?

- És nem is lehet...

- És nem is lehet, - tökéletesen igaz... Mindazonáltal... És nem is lehet... Mindazonáltal nekem fáj! Kinek nehéz és kinek fáj a szíve? És kinek az élete van összezúzva? Nem az enyém?

- Idővel elfelejti.

- Ahá, - mikor kitörlődik, mikor az «én» megint új lesz... De egyelőre ez az «én» már félév óta nem változik... Ez miért van?

- Mert ön maga nem akarja...

- Pardon; szóval az, hogy megváltozom-e, vagy nem - az tőlem függ?

Pávlik kissé gondolkodott; visszaemlékezett a csillogó hóra, az uccára, a levegőben úszó vajszagra, és határozottan felelte:

- Természetes, hogy öntől.

- Hm... Lehetséges... Nem tudom... Sétáljunk egyet: elkísérem...

A fekete ciprusokon keresztül idelátszó Schmidt-villa ablakai most egyszerre kivörösödtek és Alexéj Iványcs megkérdezte:

- Hát azokhoz nem látogatnánk el egyszer?... ahhoz a volt katonához, aki folyton a kutyájával jár?... Érdekes emberek...

Nyilván akart még mondani valamit Dobycsinékról, de hirtelen a saját szavaiba vágott:

- De hiszen ő is megváltozott, és lényegesen megváltozott ez alatt a tíz év alatt, - és én mégsem csaltam meg.

S minthogy hirtelen fényes tűz villant fel magasan a hegyekben, hozzátette:

- A pásztorok azok... Máglyát gyujtottak.

És néhány lépés után, amikor feltünt Alímova villájának kivilágított verandája, jó barátként átölelte Pávlikot és tréfásan meghívta:

- Bölcs ember, jöjjön be hozzám egy teára.

Pávlik megsértődött és visszautasította a meghívást.

- Maga nagyon tetszik nekem, - mondta Alexéj Iványcs, - igen, igen! - Azután hevesen sarkon fordult, gyors, apró lépteivel elsietett, körgallérjával beolvadva a ciprusok fekete árnyékaiba, és csakhamar ércesen becsattantotta az Alímova-villa kiskapujának reteszét.

Mielőtt bement volna a szobájába, Pávlik állt még egy darabig és nézte, hogyan bujik ki a csaknem teli hold a felhőkből. Az a hegy, amelyen a császárné élt valaha, most régi acélból kovácsoltnak látszott, sőt, mintha csillámlott is volna a mély sziklaszakadékok felett a fák csupasz csúcsain, és a símára hengeredett, patakokként tekergőző utakon, visszhangos őszi utakon, amelyeken egész napokon keresztül dübörögve és vidáman szállították le a partra a gránitot az új sosszé építéséhez.

És ezen az estén Pávlik egyebek közt azt is papírra vetette, amit a földről gondolt: «Amikor azt mondják: «földanyánk», vagy «föld vagy és földdé leszel», - nincsenek tökéletesen tisztában azzal, hogy mit mondanak. De az, aki első ízben mondta, megértette, amit mondott: hogy a földön teljes és értelmes élettel maga a föld él, a maga egészében, míg az emberi agy - csak a legfinomabb, önmagáról intézkedő, gondolkodó része a földkéregnek, - az, amit a föld kiválasztott önvédelme és saját haladása érdekében. És azt, amit mi magunk tökéletes badarságnak tartunk önmagunkra nézve, a föld, amelynek saját könyvelése van, nyugodtan megengedi. És amikor a földnek úgy tetszett, hogy egyesítenie kell kontinenseit, megszülte Kolumbuszt, mikor pedig úgy tetszett neki, hogy egyesítenie kell az óceánokat, - Lessepset... És amikor az emberek városokkal határolják el magukat a földtől, ezt is az ő akaratára teszik, hogy intenzív közös munkával megakadályozzanak rajta katasztrófákat, amelyeket homályosan, félve érez előre...»

A töprenkedésre hajlamos beteg fiú még néhány oldalt írt ebben a szellemben, mikor pedig végül lefeküdt, sokáig nem tudott elaludni az Uvar-örökös bömbölésétől a másik szobában, és félálmában az orgonaszínű asszonyt látta, aki eloltotta a gyertyát. Szemei olyanok voltak, mint a kerek hegy császárnéjának szemei.

(Folyt. köv.)

(Oroszból fordította Gellért Hugó)