Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 8. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Ignotus Pál: A SZÁMUM
Lenormand színműve az Uj Szinházban

Van ebben a darabban egy jelenet s a jelenetben néhány szó, amelyet soha nem fogok elfelejteni. A szinfalak mögött dühöng a számum, karavánokat temet el, fákat tép ki, kavargó porfelhőket és fájdalmas szenvedélyeket korbácsol fel - ordító, daloló arab meg néger katonák rohannak a visító táncosnők nyomában, a sivatag aszkétája apokaliptikus szózatok keretében átkozza el az élőket, az arab-spanyol prostituált izgatottan szorongatja mérgezett tőrét, az európaiak sajogó fejjel dülöngélnek a szinpadon; s köztük a legbomlottabb, a legmegtépázottabb a negyven-ötvenéves férfi, aki szerelmes tulajdon leányába. Az indulat, amelyet önmaga előtt elfogadni már eddig sem tudott, most egyre görcsösebben szorongatja s egyre fájdalmasabb mondat-cafatokban szakad ki belőle. Apai hangon kezdi inteni leányát, hogy a benszülöttek előtt ne járjon fátyol-ruhában; s ahogy apai intelme moralista káromkodássá és a moralista káromkodásban való tobzódássá alakul át, a káromkodás meg valóságos szadista szerelmi vallomássá - ahogy erkölcsvédelmi gorombaságaiba belerészegszik s bennük tombolja ki gyengéd vonzódását - az a legjobb és legigazabb irodalom, s emellett rendkívül hatásos szinházi irodalom. Ami azonban ekörül, ezelőtt és ezután történik, az már inkább csak érdekes. Érdekes a szónak többféle értelmében. Érdekes, mint egy lendületesen megírt színes riport, mondjuk, Tanger éjszakai életéről; érdekes, mint egy exotikus témájú film; érdekes, mint egy népszerűsítő tudományos füzet, amely intelligensen s nem ízléstelenül higítja fel a pszichoanalitikai vizsgálódások néhány eredményét; érdekes, mint egy vezércikk, amely például az S IV katasztrófája alkalmából eszébe juttatta az embereknek, hogy mindnyájan esendők s mulandók, s felszólítja őket, nem először és nem utoljára, hogy értsék és szeressék egymást. Lenormand retorikus lélek; ez nemcsak abból derül ki, ahogy alakjait beszélteti, elmélkedteti, szavaltatja, hanem, még inkább s még jellemzőbben, abból, ahogy cselekedteti őket, ahogy a milieujüket, relációikat, problémáikat látja. Ahogy a számumot mitológikus sejtelmességgel szerepelteti, ahogy a szomorú, közhelydaráló sivatagi prófétát halálosan komolyan veszi, ahogy meglehetősen primitív embereket visz a szinpadra, anélkül, hogy saját alakjainak szellemi alacsonyrendűségét észrevenné. Ahogy elveszti a distanciát önmaga s a témája közt - nem mintha olyan mélyen érezné a témát, mert ez nem volna baj; hanem mert annyira megittasodik a publicisztikai és szinpadi hatáslehetőségektől, amiket témája kínál. Becsületére legyen mondva, ért is hozzá, hogy ezeket a lehetőségeket kihasználja. Teszi ezt bátran, okosan, minden tiszteletet megérdemlő jóhiszeműséggel, szakavatottsággal és céltudatossággal. De igazi művészt s igazán nagy horizontú gondolkodót csak ritkán érezni a szavai mögött.

Az Új Szinháznak köszönet jár a bátorságért, amellyel a jelentékeny írónak ezt az érdekes darabját színrehozta; s köszönet jár neki az előadásért is, amely, mindent egybevetve, folyamatos és erősen lüktető. A rendezéssel Hont Ferenc, a Párizsból nemrég hazatért fiatal, tehetséges rendező szerencsésen debutált a pesti publikum előtt. A főszerepben Gellért Lajos kitünő. Már az arckifejezés is, amellyel az első jelenetben a szinpadra lép: maga a befelé tomboló neuraszténia, maga a keserűség, amely fáradtabb, semhogy kitörjön; a savanyú nyugalom, amellyel némely ideges ember a hangosak és akaratosak ellen védekezik. A megtört ember passzív fölénye - ez vonul végig minden megmoccanásán, egészen addig, amíg ezt az embert a szerelem bele nem kényszeríti a tragikus aktivitásba. S mennyire hű marad Gellért ezután is saját figurájához! Mennyire megtartja mozdulatainak, hangjának úgyszólván civilizáltan ideges ritmikáját még az incesztuszos roham jelenetében is, ahol pedig igazán nagyon nehéz lehet a színésznek megállnia, hogy ne keveredjék holmi vadállatiassági romantikába... Hiszen Lenormand sem állta meg teljesen.