Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 8. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Ascher László: A SÁTÁN
Alfred Neumann regénye Franklin

A történelmi regények divatja újra feléledt a háború után, kicsit meg is kopott a teljes realizmus módszere, olvasó és író kalandosság, tarkaság, ha kell valószerűtlenség felé vágyódott. Alfred Neumann az Oroszországban is szerencsés kézzel találta el a kort és a történelmi levegőt, amelyre a közönség áhítozott, nagy regénye tárgyául most XI. Lajos francia királyt választotta, ezt a sötétlelkű, célratörő akaratában eszközeit sohase válogató uralkodót, aki először egyesítette Franciaországot, megsemmisítve a hűbéri széttagoltságot védelmező főrangúak ellenállását ravaszsággal, börtönnel, fejvesztési pörökkel, és ha úgy fordult, lassú vagy gyors méreggel, gyilkossággal. Vajjon érdemes volt-e ma idézni újra ezt a mozgalmas világot? A napi siker igazolta az író törekvéseit.

A mai, embert leleplező lélektannak szinte orvosilag preciz alkalmazása jelenti az újat Neumann töténelem-látásában, és ehhez a kisérleti módszerhez valóban pompásan símulnak a kiválasztott események. Különösen a regény első részében, ahol az állami és politikai intrikák levegőjében hatásosan fokozódik a meztelen gondolatok és indulatok összecsapása. De sohase szakadnak itt el a lelkek a maguk egészséges, vagy beteg, ám mindenképpen dús, bővérű, sűrűvágyas testi mivoltuktól. A történelem adta Neumann kezébe a peronne-i várban esett drámát. Lajos királyt az intrikus hercegek és saját áruló miniszterei tőrbe csalják; nem fontos a valóság, hogy tényleg súlyos megalázások árán menekült meg, szinpadiasan elhitető módon a fegyvertelen király egyetlen tanácsadójának a segítségével mégis ellenségei fölé emelkedik a regényben. Ez a tanácsadó Olivér, a király borbélya, a sátán. Neumann itt is következetes marad, nem keresi misztikus magyarázatok segítségét, Olivérnek csak népies neve a sátán, voltaképpen embereket látó, gyöngéiket hamar kiismerő, felhasználó, szóval uralkodásra termett ember. Gyermekkorában számító zsarnoka családjának, aki apja, mostohaanyja, bátyja, nővére bűneit ismeri és ha szükséges, ügyesen irányítja, adminisztrálja is. Később a flandriai városok kavargó, lázongó életében mint céhmester, a franciák titkos ügynöke és a háttérből már vezeti, céljai szerint idomítja az eseményeket. Mikor Lajos mellé kerül, a két rendkívüli férfi kölcsönös szeretet sodrába jut; ha van ezekben a fejezetekben misztikum, csak annyi, hogy két lélek összeolvadása mindig rejtélyes. Apró rezdülések is jelentőséget nyernek, a peronne-i csapdában Lajos király szellemes fölénye, amellyel a halálos veszedelemből kimenekül, Olivér csöndes, szuggesztív munkájának és találékonyságának eredménye. Neumann érzékeltetni tud még ennél is megfoghatatlanabb és súlytalanabb idegműködést, mikor Lajos megszereti Olivér asszonyát, és a szerelmes, féltő férj odaadja az asszonyt a másiknak, nem udvaronci alázatosságból, nem gyáva szemethunyással, mert a királyé a kívánság, de képtelen megtagadni a legkedvesebbet is attól, akivel akaratban, gondolkozásban, lázban és lelkesedésben, gyűlöletben és célokban összeforrott.

Mégis a regény innen kezdve összeroppan, az uralkodásra született, kiválasztott két ember amíg a politikát, a sorsot űzte száguldó események között, az árulások, cselvetések, álarcok szétszaggatásával, amíg eggyé nem váltak, addig megrázó erővel szikrázott a két összevillanó értelem. Ha a nép gonosznak tudja az uralkodóját és sátánnak vélte a kegyencét, jó úton járt, mert kettejük kísérteties intellektusa valóban borzongató mélységekbe és szédítő magasságokba elhatolt. Csakhogy ez a villámló gondolat nem lehetett elegendő egy ilyen hosszú lélegzetű regényhez. Az arcok megmerevednek, lassan eluralkodnak a filmekről ismert tablók és premier plan-ok. Nem filmszerű, inkább csak a díszletes, kosztümös, lassú mozgású, ügyetlen filmképekhez hasonlít. Már-már száraz szövegkönyvvé süllyed. Az igazi történetiség hiánya, amit eddig a drámai tempójú eseményhalmozás és a lélektani ügyesség takart, most bántó módon kiütközik. Ez nem a kistörténelem, ahol szövevényes magánélet intimitásai bujkálnak és áradnak a világot formáló küzdelmek mögött, nem is a nagytörténelem, ahol egyének és osztályok, indulatok és érdekek csapnak össze. Filmtörténelem, lexikonból és közéleti kézikönyvekből egybegyúrva, papírmasé-háttérrel és fokozatosan stereotíppé váló arcvonásokkal és gesztusokkal (Olivérnek a regény valamennyi fontosabb szereplője kezet csókol stb.). Szinte érthetetlen, hogy ilyen erős pszichológiai vértezetben dolgozó író, aki ismeri a mai tudománynak minden fogását a tudatalattiságtól az egyéniség lélektanáig, a multat ennyire felületesen és sekélyesen látja. Elveszett szeme elől a reformációt már méhében hordozó idők vonaglása, semmit se tud megmutatni a francia nép életéből, amelyiknek a bőrére ment Lajos politikája, a flandriai városok kultúrája, vulkanikus hánykolódása elsikkad a kezén. Megmarad néhány ember filmképe és a távlatok végleg összeszűkülnek.

Beletorkollik a regény a harmadik részben az Oroszország-ból ismert király- és dinasztiahűségbe. Olivér, a borbélyba oltott Pahlen, a Lajos királyra irányuló gyűlölet-áradatot magára gyűjti, végül önként az akasztófán áldozza fel magát a Valois-házért. Ha valóban ez a könyv volt a mult évben a legnagyobb német könyvsiker, a dinasztikus hűség éposza, mindenesetre jellemző a «köztársasági» Németország hangulatára. A sátán, minden lélekelemzés, az első felében halmozott izgalom ellenére se talál utat a szívekhez. Könnyű elfelejteni, csak a vergődő embereinek egy-egy szorongó, fájdalmas, önmagával küzködő éjszakája marad meg.