Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 7. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

Elek Artúr: A TAVASZI TÁRLAT

A városligeti Műcsarnoknak tizenhárom terme van. Amire eddig nem volt példa, tizennegyediknek hozzávették ezuttal a Képzőművészeti Társulat nagy tanácstermét. S nem egy teremben nagy a zsúfoltság, amitől az újabb idők kiállításrendező technikája szerencsésen elszoktatta a nézőt, - a képek ismét kettős sorokban függnek bennök. És a kiállító csoportok némelyike így is tele van panasszal amiatt, hogy bizonyos számú megbírált és elfogadott festményének fölaggatására nem jutott helye. A panaszokra megszólalt a sajtóban és bizonyos művészkörökben a már nem új hangzású visszhang: ki kell bővíteni a Műcsarnokot! A háború előtt ezt a tételt úgy fogalmazták meg: hogy emeletet kell húzni a földszintes Műcsarnok fölé. Nem éppen vidámító tünetek. Művészeink száma nőttön nő és természetesen mindenki kiállító alkalomhoz kíván jutni. De hová visz ennek a «demokratikus» követelésnek a kielégítése? Megfelelnek reá a párisi Salonok és a müncheni Glaspalast a maguk mammuti tömegeivel. A jó kiállításnak az a főfeltétele, hogy áttekinthető legyen, vagyis, hogy aki meg akarja nézni, tájékozódni tudjon benne. Ennek viszont az a föltétele, hogy a kiállítás kiterjedése elhatárolt legyen. A képeknek és szobroknak csak bizonyos mennyiségét képes végigtekinteni a szem és megragadni az emlékezés. Nincsen kietlenebb látvány, mint Páris hires Salonjainak, vagy a müncheni Glaspalastnak kiállításai. S most ezzé akarnák fejleszteni Műcsarnokunkat is egy helytelenül alkalmazott elvnek a nevében?

A jogok egyenlőségének elve politikai gondolat és politikai gyakorlat is. A politikában az egyéni súly nélkül való tömegek ellenére is a tehetségeseké a szereplés, az intézkedés és az érvényesülés lehetősége. A selectio ott bizonyos «beigazítások» segítségével önmagától megy végbe. Más az eset a művészetben. Ott a tehetségtelenek tömege sem kevésbé öntudatos és nem kevésbé jogkövetelő, mint a politika tehetségesei. Példának ott a Magyar Képzőművészek Egyesülete. Ez az intézmény a háború előtt majd afféle Kamarája volt a művészeknek. Ő rendelkezett a Műcsarnokkal s ha akarta, olyan művészeket, akik tagjai közé nem tartoztak, be sem bocsátott kiállításaira. Mikor a nagybányaiak homogén csoportként jelentkeztek, szóba sem állt velök. A Képzőművészek Egyesületének többsége már akkor is a másod- és harmadrendű művészek közül került ki. Azóta lényegesen romlott a helyzet, mert a forradalmi időkben úgyszólván válogatás nélkül vett föl tagokat az Egyesület. A művészplebs elviselhetetlen túlsúlya miatt legjobb művészeink rendre ott hagyták az Egyesületet, s mikor megkezdődött a kisebb művészcsoportok összeállása, az Egyesületben csak a mezei hadak maradtak meg. Azokkal még mindig az övé a művésztársadalom szavazatainak túlnyomó többsége. S most ez döntsön a nála jobb művészek és a messze kiható jelentőségű művészeti kérdések sorsáról?

Nemcsak nálunk van ez így, hanem szerte a világon. Óriási művészproletáriátus van kifejlődőben, mely az emberi jogok egyenlőségére hivatkozva, igyekszik az érvényesülést kiverekedni. S az érvényesülésnek módja: a kiállításon való szereplés. De a kiállításnak csak egyik tényezője a művész. Másik tényezője a néző, aki ismereteket kíván gyűjteni, okulni és élvezni akar. Amelyik kiállítás ezt a célját nem teljesíti, arra a köznek semmi szüksége. S jól csak az olyan kiállítás felelhet meg ennek a célnak, amely jó művészek jó munkáit mutatja be. A gyarló művészek kiállításai csak ronthatják az izlést azzal, hogy eredendő művészietlen hajlandóságában megerősítik a közönséget.S festőművészet és a festőipar között elkeseredetten áll a harc. Mindjárt megszünnék ez a káros állapot, amint valami módon határvonal húzatnék a kétféle művészet közé. Az egyik módja annak az elvnek a kimondása lehetne, hogy a művészet világában nincsenek egyenlő jogok. Jogai ott csak a kiválóságnak vannak, ami a gyakorlatban annyit jelenthetne, hogy állami vagy városi intézmény kiállító helyiségében a nem kimagasló tehetségű művész számára nincsen hely. Ettől az elvtől és gyakorlattól még egészen jól tovább élhetne a művészproletáriátus, mint ahogy élt és virágzott is minden időkben. Lételét biztosítják a kép- és szoborvásárlók tömegéből azok, kiknek fejletlen az izlése, kik tájékozatlanok a művészet tudnivalóiban és azért a talmit többre megbecsülik az igazi értéknél. A művészetélvezés proletárjai. Számuk arányos a nekik megfelelő művészekével, anyagi kár tehát az utóbbiakat, már csak ezért sem érné.

A kiállítások azonban maradjanak meg a jó művészet számára. A kiállítás nem vásár, hanem arra való alkalom, hogy a tehetségesek zsendülésében és a művészi termékenység szívet megindító látványában gyönyörködjék a néző. Hogy ezt a feladatát teljes mértékben szolgálhassa, annak érdekében az is elképzelhető volna, hogy a kiállításokon egyáltalán ne legyen lehetséges az adásvétel, vagyis hogy csak olyan műtárgyakat lehessen kiállítani, melyeknek már van gazdájuk. A művészek anyagi érdekeit talán másvalami módon lehetne kielégíteni.

Ez a válaszunk arra a sürgetésre, hogy a Műcsarnokot meg kell nagyobbítani. De válasz reá ez a tavaszi tárlat is. A festmények, szobrok, grafikai lapok és iparművészeti tárgyak valóságos rengetege. Miként az irdatlan vadonban, benne is véletlenszerűen egymás hegyin-hátán a jó és a rossz s a teljesen élvezhetetlen. Halálos kimerültséggel fizet az, ki egyetlen délelőttnek a folyamán meg akarja nézni, pedig a jó kiállításnak a néző átlagos felvevő képességével is számolnia kell.