Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 7. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Hajdu Henrik: "BRAND" OSLOBAN

Az Ibsen-ciklus első előadása. Az egész szinházban ünnepi várakozás. Hogy tolmácsolják majd a National-theater művészei legnagyobb írójuk drámai költeményét? Amely Pirandello szerint is csúcsa Ibsen alkotásainak. És a várakozás jogos. Elvégre sokszoros kötelesség, hogy itt most rendező és színész egyformán kivágja a rezet, hisz a közönség nagyrésze az értők közül került ki. Itt van ugyanis Romain Coolus, Lugné Poë, Sophus Michaëlis, Max Halbe, Tor Hedberg, Pierre Kogan és még sok-sok, európaszerte ismert író, színész és kritikus.

Nos, ez a «Brand» alig fogta meg a nézőket. Mégpedig egy külső meg egy belső okból. A külső ok szerint az efféle díszelőadásokat mindig lehúzza a rengeteg sallang, ami önmagában igen szép és hatásos, sőt lélekpezsdítő lehet, de a drámai műre aggatva nem jelent egyebet disszonáns túlsúlynál.

Kezdődik a dolog a norvég himnusszal. Persze, skandináv barátaink rögtön fölpattannak ültükből s példájukat így-úgy követjük mi is, a zenék és himnuszok körül járatlanok. Igen össze-vissza és igen elkésve. Tehát az áhitat «rendje» felbomlott máris. S amikor e fölállásra az egyik elsőemeleti páholyból kétszer előrebiccent egy magas, sovány, kopasz úr, széltében körüljárt a suttogás: «Haakon király!» Mindenki fölfigyelt rögtön. Még kitünő elvtársam, Louis Pierard is. És hangulatunkból kiestünk megint.

Aztán fölment a függöny s egyetlen dekorációként hatalmas norvég zászló feszült szét a színpad hátterében. Vörös alapon kék-fehér kereszt. Nekem különösen érdekes látvány. Hát Norvégiában ilyen kompromisszumok is lehetségesek? Mindjárt két kereszt a vörössel? Pedig épp Brand kiáltja az V. felvonásban:

Nép! Az alkuk lelke: Sátán!

A prológgal nem volt semmi baj. Szép vers, jó színész. Tíz percre Ibsen levegője áradt el a nézőtéren.

Hatásos volt az első szín is. Nem csoda: ami gyenge volna talán, nem látszik még. Sötét vihar tombol a hegyek közt, süvítve kavarog a hó s a szereplők hangja versenyt száll a széllel. Harsan a norvég nyelv érces zenéje.

Majd kiderül a színpad s jön Ejnar meg Ágnes. Azazhogy - nem jön. Miért, miért nem: híres duettjuk hátul foszladozik el a kulisszák mögött. S itt következnek a belső hibák.

A díszletmester amolyan félig naturalisztikus, félig expresszionista megoldásokkal kísérletezett minduntalan. Ha ugyan nem használt teljességgel indokolatlan pótlásokat. Csak egy igazán kirívó példát említek: az egyik szín magányos sziklatömbjéből deszkapalánk ágaskodik ki, hogy Brand elmehessen mögötte a jelenet végén. Mennyivel egyszerűbb és természetesebb lett volna, ha két kőhányás közt nyúlik el egy keskeny hegyiösvény?

De még beljebb kell kutatnunk, hogy kimutathassuk az előadás szervi hibáját. Nem kétlem, a várt hatás a rossz szövegkönyvön bicsaklott meg főképpen. Természetes, az egész darab, húzás nélkül, előadhatatlan. Ibsen éppoly kevéssé gondolt a színpadra «Brand» írása közben, mint amikor «Peer Gynt»-ön dolgozott. De minden enyhe színt kitörölni ebből az amúgy is komor költeményből - végzetes túlzás. Ki hinné el erről az itt előadott darabról, hogy «lelkében vörösen izzik az olasz bor tüze». Pedig ez a költő ezt írta «Brand»-ról s amennyire megítélhettem valamikor, joggal. Így majdnem egészen megcsonkult a prépost jelenete s teljesen elmaradt az V. felvonás bevezető része, a bárgyú és szélkakas iskolamester és a még bárgyúbb és még szélkakasabb egyházfi párbeszédeivel. Tehát nemcsak tovább fokozódik a kínos hatások halmozása, - elfakul a templomépítés szimboluma is, ami pedig hézagossá durvítja a cselekmény vonalát.

(Igaz, ismertetésem is hézagos. De minden ismertetés az. S jelen esetben a kritikus csalóka jussa az a hit, hogy minden olvasója ismeri a tárgyat.)

Másképp képzeltem el a befejezést is. Ahogy Gerd elsüti puskáját, vad dörgés csattan föl. Ez jó. Aztán félhomályba borul a színpad s megindul a lavina. Ez is jó. De hogy Brand álltó helyében hanyattvágódik, ez már nem tetszik semmiképp. Hol marad az akarat hősének kemény elszántsága? Amely nekiviszi emberét a hógörgetegnek! Nem, nem! Az én Brandomat különb anyagból gyúrták.

Pedig inkább a rendezőre gyanakszom most is. Mert ez a Brand tagadhatatlanul érdekes, jó színész. Ritka férfiasság él benne. A többiekről nincs mondanivalóm. A mi színészeinktől sokkal ibsenibb előadás lett volna.

Természetes, a közönség csak igen kevéssé rezonált erre a játékra. Néhány rövid taps a felvonások végén, közben egy kurta nyiltszíni taps is - ez volt minden.

Brand Isten-reflexiói végesvégig lezúgtak a színpadról. A király jelenlétében. És mégse dőlt össze a színház. S nem süllyedt el Oslo sem.