Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 5. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Tersánszky J. Jenő: VÁRNAI ZSENI: ÍM ITT AZ ÍRÁS

Mikor elolvastam ezt a könyvet, az jutott eszembe, hogy az ember néha kétségbe esik azon, hogy talán a poéta mégsem nascitur, hanem fit. Különösen aktuális a magyar lírának legújabb évtizede erre a kételyre. Néha az ember megdöbben, mennyi az átlagosan jó költő. És aztán az egyre újabban felbukkanó hangokkal szemben jut a fönti kételyig. Persze nyilvánvaló, hogy a kételyekre alkalmas fáradtabb órában.

Mert hogy egy kis tévedés csúszik be az embernek ebbe az érzésébe, az még nyilvánvalóbb. Nem kell az eloszlatására egyéb, mint olykor fellapozni ennek az újabb verstermelésnek alapjaiul szolgáló öregebb költők munkáit, vagy hát az újabbak közül azokét, akiket közéjük lehet sorolni és akkor mindjárt meghúzódik előttünk a vonal a versfaragás, a virtuózkodás és a költészet közt. Akkor mindjárt visszanyerik előttünk a százszor ismételt frázisok valódi értelmüket és igazságukat, az érzés mindenhatóságáról, a sajátosság, az eredetiség egyetlen értékéről.

Ez jutott eszembe ennek a verseskönyvek elolvasásánál. Természetes, hogy olykép, hogy ez a kötet a magyar líra java termése közül és az első foglalású hangok közül való.

De, mondom, nem véletlen jutott eszembe jellemzése körül az, hogy van mindenható és egyetlen értékű érzés és sajátosság a költészetben és van többé-kevésbé jó ügyeskedés a versfaragásban.

E verseskötet asszonyszerzőjének kettő az érzésbeli erőssége. Az első, az elemi és magával ragadó, az anyai érzésnek, a részvétnek, a gyöngék szenvedése fölött gördülő könnyeknek a bugyogása. A másik erőssége a szokottabb és az előbbiek mélységeihez csak néha jutó hangulat-versek.

Az előbbifajta versek közül legszebb a Mária evangéliuma ciklus. Hirtelenében példa sem jut eszembe ezek mellett a versek mellett arra, mennyire mindegy az, hogy a költő, ha különben tehetséges, hol veszi témáját és mint oldja meg a kifejezést. Ezekben a versekben alig van egy újszerű szóösszetétel, majdnem a mindennapi beszéd szavai szerepelnek benne, mindennapias kapcsolatokban, vagy legalább is úgy, ahogy már a költészeti frazeológia közkeletűvé vált. Ez a nyelv majdnem a 48-as, vagy a 60-as évek nyelve és a képei közt egyetlen kiütköző sincs abból. Vegyem mondjuk az Új Máriák kórusá-nak ezt az egyik és a végső strófáját:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Sokan lettünk, mint tengernek fövénye
S ki tudja azt, ha szenved a homok,
Szívünk sebét nem róják bibliába
S nem harangoznak fényes templomok
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ó Mária, a késő Máriákkal
Anyai könnyed egy tengerbe foly.

Vannak még a kötetben meglehetős számmal olyan versek, amiknek megjelölésére nem tudok jobb nevet, mint hogy társadalmi problémákkal foglalkozó versek. Hát ezek közül azok a fajtájúak, amik valamely pozitív emberi fájdalmon indítanak meg, vagy általános emberi vagy asszonyi akarások, bánatok, gyötrelmek hangját zengetik meg, semmivel sem maradnak alább a kötet legjavánál. Így például a hadirokkantakról szóló vers. Az Áldom a karodat. Hogy idézzek is belőle:

Ím zengő szóval a világ előtt,
Megáldom a te beteg karodat,
Megáldom azt a fájó sebhelyet,
Mely mély árokként elrútítja végig,
Zengje más a hős karok szépségit,
Én a te beteg fájó karod áldom.

Vagy Eljön egyszer az óra (Szavaló kórus). Vagy a nyomdászokhoz írt költemény.

Ezeken a verseken kívül azonban vannak olyanok is, amik, mondhatni nagy százalékban propagatív jellegűek, amikbe politikum vegyül, amik utópiákat pedzenek. Hát ezek a versek, nem mondom, hogy éppen meg nem ütik az ilyenfajta átlagos költemények nívóját, mindenesetre okvetlen alul maradnak a szerző előbb említett költeményein.

Maga a szerző jelenlétében olvastam el kötetét. Ezen megjegyzésemre a szerző, mint a költők szokták zsengéiket, mint az anyák kevésbé sikerült magzataikat, igyekezte védeni ezeket az utóbbi szerzeményeit is.

Nos, elhallgatott érveimet hadd adjam itt közre utólag. Úgy, amint azt szerettem volna mondani az Ím itt az Írás asszonyköltőjének:

- Asszonyom! Higyje el nekem, hogy nem a politika, de még az úgynevezett egyformán osztogató nagy emberi közösségről való jelszavak és elméletek is csupa áldatlan és oktalan fikciók. Ha egyáltalán ráció van a velük való törődésben, ez alig méltó tárgy a művészethez. Mert nem istenáldott emberi lélek, hanem megkergült vagy számító agyak szomorú vagy számító játéka az efféle. Még olyan értéke sincs, mint a dominózásnak s ha komoly, akkor a legszárazabb matematika és statisztika ügye az egész, annak minden eszelősségével, hogy a kiszámíthatatlan, eleven életre húzza rá szabályait.

- Egyetlen pozitívum van, Asszonyom, az életben és ez az Egyén. Az egyetlen, bármi körülmények közt csodálatos és érdemes valami. Hiszen nézze meg Máriája fiának, Jézusnak életét. Ahol azokhoz a fikciókhoz nyúl tanítása, ott megesik, hogy próféciái nem következnek be, mint a világ egy-két nemzedék múltával való pusztulása. Megesik, hogy fajtája ellen a zsarnoknak, a cézárnak fogja pártját, aki pedig nem ismer hálát aztán iránta. Megesik, hogy olyan sekélyes nyomorú elme, mint Júdásé, érvet lel a Mester ellen, mint a Magdaléna drága kenetének eseténél történt. És lám, mit csinál akkor maga a Mester is? Önmagához, az egyénhez tér, aki nem mindig leszen, aki egyetlen, soha senki által nem pótolható, mint a szegények. De mint a gazdagok is, mondhatta volna, hiszen Ő azokat sem gyűlölte, legföllebb sajnálta. Mert hiszen életküzdelmének kérdése, a fájdalmak, az örömök dolga attól a mindennél nagyobb hatalmasságtól szabatott meg, akit ő Atyjának nevezett. És egyetlen egyet gyűlölt a Mester, amire ostort is ragadott a jóságos keze, a kontárságot, amely az Isten templomába, a szépségbe, művészetbe tolakodik profánus zsivajával.

- Ne haragudjék hát, Asszonyom, ha az érvek helyett beértem azzal, hogy csak arról beszéltem, hogy meg tudtam indulni sok során, a csonka karon, az anyai szivén, a részvéte könnyein, de bevallottam, hogy értelmetlen állok azzal a hitével szemben, hogy az élet lényege megváltozhat és szabad és lehet rajta változtatni még a rémséges falanszter kirubrikált ábrándjaiban is.

- Végül engedje meg, hogy emez elhallgatott érvek mellett is magamat tartsam győztesnek a vitában, mikor arra hivatkozom, hogy végül egy odavetett megjegyzése nekem adott igazat. Azt mondta nemde? hogy valóban gondolt rá, hogy a Mária evangéliuma ciklust hasonló tárgyú és hangú verseivel külön kötetbe szedi. Csak azt mondhatom, bár megtenné, ne csak ezzel a könyvével, de mindig, mindenikkel. Ezzel persze nem azt mondom, hogy el kellene fojtania olyan érzését, mint amely a Ne ölj, fiam versét adta, amiért annyit szenvedett. Mert ha ennek a versnek antimilitarista harciasságát megunkévá tudjuk tenni, épúgy tudjuk a Heine gyönyörű Két gránátosának csüggedésekkel teli császárhűségét. A költészet szabad, Asszonyom! Ez nem zavaros, paradox ötleteskedés. Kételyem egészen másban támad. Abban, hogy nagyon nehéz bizonyos dolgokhoz nyúlni, amik vak kényszerek és a róluk való esznék csupa fejtetőre állítható fikciók és hogy érdemes-e egyáltalán más, sokkal szebb és csodálatosabb érzésekre való, bőven bugyogó készségünkből amazokra is szánni?

- Egyébként kötetének sikere tudom, hogy az igazi siker. Tudom, hogy visszhangja minden rendű és rangú emberek lelkében megzengett, akiknek örömmel állok megindult és magasztaló sora közé.