Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 5. szám · / · SZINI GYULA: JÓKAI

SZINI GYULA: JÓKAI
Egy élet regénye (10)
Az Aranyember

Zörgő társzekerek robognak a losonci pályaudvar felé. Megremegnek a stációutcai sárga ház ablakai. Az egyik utcai ablak fehér csipkefüggönye mögé belesnek a járókelők: megpillanthatják-e Magyarország legnépszerűbb emberét? Hiszen ott szokott dolgozni és a szekérdübörgés elől regényhőseinek világába menekül, hová nem jut el a pinzguai mének nehéz patáinak csattogása, a kocsis rekedt káromkodása, ostorának vad pattogása... a mindennapi élet «prózai» lármája.

Magyarországnak kétségkívül leggazdagabb embere. Negyvenöt éves korára elért mindent, amiért érdemes küzdeni, érdemes élni. Népszerű mint politikus, népszerű mint író; még azok szemében is, akik politikája miatt különben gyűlölnék. A kritikusok falkahada messzire elmarad mögötte: a csodaszarvas arany agancsával már a világhír limbuszát súrolja. Oda már fáradtan érkezik a legmérgezettebb nyíl is, amelyet a Pesti Napló szerkesztőségében hegyeztek ki, ugyanabban az ujságban, amelyben az «Egy magyar nábob» és «Kárpáthy Zoltán» jelentek meg!

Képviselő, háztulajdonos, három lap főszerkesztője, befolyásos politikus, párbajhős, regényíró, humorista, természettudós, kertész, két pompás villa ura: mindez a világ szemében annyi tökéletességet és sikert jelent, amennyit csak ő tud regényei hőseinek diadalkoszorújába fonni. Regényei hőseit kinevetik a pszichológusok: ő kineveti a pszichológusokat, mert hősei emberfeletti tökéletességét megvalósítja az életben.

És ha az élet mégis csak élet - a költészet virágainak trágyadombja - akkor elmenekül előle abba a világba, ahol a trágyadomb bűze a szférák illatává és a társzekerek lánczörgése tündéri zenévé magasztosul. Itt aztán korlátlan úr, nem lehet megsebezni, nem lehet megölni, mint a halhatatlan Seherezáde királynét.

Hát nem ő a leggazdagabb ember e széles, békés Magyarországon?

Valóságos - aranyember. Gazdagabb a királynál is.

De boldog-e?

Van-e oly ember a világon, akire minden mosolyát, minden jóságát rápazarolja a Sors, ez a mindenki mostohája? Van-e tökéletes emberi boldogság, megelégedettség akár arra a rövid időre is, amikor az Aranyember pályája a legmagasabban ível?

Oh, régi mese: nincs tökéletes boldogság. Vagy ha van: ne a palotában keresd, hanem inkább a favágó kunyhójában. A favágónak nincs inge, ezért boldog a régi, régi «kapitalista» mese szerint. Aki a dicsőség és gazdagság Nesszusz-ingét viseli, panaszkodik. Salamon király, Ofir kincsének ura, az Énekek Énekének költője, aki egyszerre egyidőben földi és szellemi birodalom ura tudott lenni, élete végén rájött a szörnyű, szaiszi igazságra: «Minden csak hiábavalóság, vanitatum vanitas!»

A sárga ház ura nem boldog.

Akár akarod, akár nem: a füledbe súgják, vagy ha meg nem érted, ordítják, hogy nagy bajok vannak a stációutcai portán. A pletyka néha a kis emberek busszúállása az élet urain és a sors igazságtalanságán; valami szomorú, kárörvendő elégtétele annak, aki féreg marad. Tehát a sas fészkében is vannak családi bajok, lám-lám!

(Tarlózzunk hát e régóta kiszáradt pletykák, félőszinteségek szalmájában, talán az igazságnak valami aranymagja is megrekedt benne.)

*

Gertrudisz hatvan éves...

Ó, hiszen elrohan az idő... Huszonkét esztendeje már annak, hogy ifjú költője keblére tűzte szerelme kokárdáját.

Akkor az ország legelső szinpadának legelső asszonya volt. Ma? P...y udvariasan bár, de csak nagy ritkán juttat neki szerepet. Miért? Hiszen ő nem akarja a tizenhároméves Capulet Julia szerepét, de van-e jobb lady Macbeth, Margit királyné, Volumnia, mint ő?... Az idő rohanását az veszi a legkevésbé észre, akivel az idő végzetesen elrohant.

A művészet romlatlan - hiteti el magával, ha tükörbe néz.

Hiszen a «másik» is megöregedett, megkopaszodott mellette, mégis garmadával érkeznek hozzá vidékről fiatal rajongó leányok levelei. A «kémek» is jelentik, hogy ha a «Kárpáthy Zoltán» írója végigsétál a Váci-utcán, vágyakozó női pillantások kacérkodnak feléje. Mert bizony daliás, ruganyos férfi még!

- Én mondom magának, Bodriné - szól elkeseredetten Róza asszony -, hogy minden tehetségtelen nevendékszinésznő, minden tollfosztástól elrugaszkodott versezőnő utánaveti magát. És Ő hiú. Elhiszi, hogy ez érdekajkak őszintén hódolnak neki.

Gertrudisz nem veszi észre, hogy «nyelvezete» is úgy elévült, mint szürkülő haja, «lúdgégés» nyaka, duzzadt könnyzacskója.

Kapaszkodik valamihez, ami elment és többé vissza nem jő... Igaz, hogy vannak gonoszok, akik hozzá még bosszantják is!... Az ellenséges Pesti Naplóban hír jelenik meg, hogy «Laborfalvy Róza, a nemzet nagy művésznője azon szándékának adott kifejezést, miszerint örökre visszavonul a szinpadtól.»

Ki tette közzé ezt a hírt? Róza az «igazgatóság» intrikáló kezét látja benne.

- Ki akarnak tuszkolni!... Pedig még nem haltam meg!

- Ugyan ne vedd szívedre ezt az ostobaságot - mondja bölcsen a férj -, ezt a borsot a Napló nem a te orrod, hanem ez enyém alá törte.

- És te tűröd?!

- Meg fogom cáfolni a «Hon»-ban.

Ahelyett, hogy kardot rántanál és lesujtanál vele - a darázsfészekre? Óh, hát megrozsdásodott már a hős szablyája? Te, aki minden ok nélkül megvívtál Pulszkyval, elbújsz, ha hites feleségedet megbántják?! ... Óh, értelek... Hiszen darabod fekszik az igazgatóság íróasztalán és talán kegyeskedik majd egyszer előadni...

- Róza, ezt a hangot nem tűrhetem tovább...

- Hát nem látod, hogy ha a sarkadra állnál, ahelyett, hogy megalázkodol P...y előtt, hamarabb, sőt rögtön előadná valamennyi darabodat? Nem akarod megérteni, hogy a te érdekedben beszélek így...

Az a kopasz homlok, amely mögött annyi eszme forrong, egy pillanatra elborul. Az a világoskék szem, amely már annyi emberi gyarlóságba, erénybe, rútságba és szépségbe tekintett bele, elkomorodik... Elvégre mégis ember, idegei vannak és bármennyire uralkodik is rajtuk, néha feljajdul, ha legfájóbb sebeibe tűt szúrnak...

Állítólag gyakori a perpatvar, hangos szóváltás a sárga házban.

De végül is a klasszikus példa szerint mindig Szokratesz az, aki visszavonul Xantippe elől. «Mennydörgés után természetesen esik az eső» - mondja magában, ha pohár, tányér, miegymás repül feléje...

Miért is marcangolják egymást azok, akik különben talán gyógyíthatatlanul szeretik egymást?

Szerethet-e egy negyvenötéves ember egy hatvanéves nőt?

A brüsszeli csipke is megsárgul, de mennél sárgább, annál értékesebb. A szerelem nem ilyen. Talán a szeretet? Ó, szép magyar szavak, amelyek oly finoman megkülönböztetnek!

A szeretet annál szebb, mennél régibb.

És ezek ketten meg mindig szeretik egymást.

Az asszony drága selymeket, csipkéket vásárol. Ékszereket. Ódon, ritka bútorokat. Mindezt a kedvenc Friedrich vagy Böck néni szállítja neki. Fridrich múzeumkörúti ócskás boltja, amely legszebb kincseit a stációutcai sárga házba ontja, meg van örökítve a «Kőszívű ember fiai»-ban.

A selymek, csipkék belegyömöszölődnek a szekrényekbe, hol összevegyülnek eldobott csirkecsontokkal, pezsgőspalackok nyakravalóival és egyéb lim-lommal. Az ódon bútorok fölkerülnek a padlásra. Gertrudisz néha belátja, hogy sem násfa, sem lyoni selyem, sem XIV. Lajos korabeli bútor nem pótolhatja azt a szépséget, amelyet a természet tönkretett. Róza belátja ezt és csakugyan visszavonul mindentől, még a szinpadtól is.

De a régi népi tapasztalat és bölcsesség szerint a férfit a gyomrán át még mindig oda lehet kötni a házhoz. És Róza asszony ételrecepteket gyűjt és valósít meg: «Hihetetlenül sokféle ecetje volt, tea-, rózsa-, málna-, liliom-, tárkony-, szeder-ecet és több eféle... Cibereleves, manna, harmatkása, furcsa színű baraboly, ostyepkasajt, tojásgyümölcs, jurgita tök paradicsommal töltve, lengyel nyelv cukorral, mazsolával, mandulával, százféle gomba, rózsalekvár, csík, csiga, töltött malac visszavarrva saját bőrébe...»

Az Ízlés fejedelmének asztalán sem lehetnének különb ételek.

És valahol a «sécretaire» titkos fiókjában talán egyéb receptek is gyűlnek, amelyeket javasasszonyok a Gellérthegyen főznek éjszaka boszorkányüstben; ifjúságot adó élet-elixirek, szépséget visszavarázsoló szabbatfőzetek... Ki tudja?

Óh idő, mit raboltál el ettől az asszonytól!... Be nehéz megvénülni!

*

A sárga házba egy nap a sok látogató, kérvényező, alkalmatlankodó ember közt egy feketeruhás idősebb asszony is kopogtat.

Az aranyember mindenkit fogad és senkise megy el tőle üres kézzel. Minden szegény ember legalább is ajánló levelet csikar ki az Aranyembertől, akinek a könyörületes kézszorítása néha «osztrák-magyar» bankjegyekkel van bélelve.

Az Aranyember jó szíve nem tud ellentállni, bár tudja, hogy mennél több ajánló levelet ír, annál kevesebbet jelent fényes nevének varázsa. A kisember aztán csodálkozik, hogy az Aranyember levelével kinevették. Még jobban csodálkozik az a szegény ember, akit megszédített az Aranyember híre és mikor távozása közben megnézi titkon az előszobában, hogy mit nyomtak markába, nevetséges, szinte bántó összeget talál. Hiszen nem tudja, hányan voltak ott előtte olyanok, akik szintén nem mentek el üres kézzel.

A feketeruhás asszony is sokáig várt az előszobában, míg sorra került.

- Képviselő úr, - rebegi halovány arccal és remegő ajakkal, mialatt megilletődve nézi az Aranyember jóságos vonásait, - alig mertem idejönni. De felbátorított az, hogy nagyságod mindig fölkarolta a negyvennyolcas hősök özvegyeit és árváit.

- Kihez van szerencsém? - kérdezi az Aranyember.

- Én L... negyvennyolcas őrnagy özvegye vagyok...

- L... őrnagy özvegye!

A jóságos kék szem elrévedezik, a multban keres.

- Ismertem a férjét, asszonyom... Petőfi Sándor őrnagytársa volt a segesvári csatában. Tardonán is találkoztam vele bujdosásomban.

- A férjem egykor gyakran említette ezt... ez bátorított föl...

És az asszony könnyei szinte minden ok nélkül megerednek.

- Törölje le a könnyeit, asszonyom... Mivel szolgálhatok?

- Képviselő úr... alig merem megkérni... valamire... Szegénységben élek... a magam kezével, varrással keresem meg kenyeremet... A haza nem törődik hősei özvegyeivel és árváival... De én mégis fölneveltem gyermekeimet... Küzdöttem, harcoltam, koplaltam értük... A fiam még tanul... a leányom is igen tehetséges... szinésznő szeretne lenni...

- Ah, szinésznő?... nem jó pálya!

- De Ottilia igen tehetséges, - ismételi az asszony. - A minap meghallgatta a sziniakadémia egy tanára. El volt ragadtatva szavalatától... De én szegény asszony vagyok... Nincs annyi pénzem se, hogy leányomat beírathassam az akadémiába... És ezért bátorkodtam...

- Adok önnek ajánló levelet P... yhoz.

- Óh, nála már voltam... Hidegen fogadott, pedig olyan ajánlólevelet vittem neki, hogy no!... Bocsásson meg, képviselő úr, hogy amikor kérek valamit öntől, azzal kezdem, hogy legelső szíves ajánlkozását rögtön visszautasítom... De meg kell őszintén mondanom: annyian akarnak az akadémiába bejutni, hogy csak személyes közbenjárás használna...

- Óh, sajnos, nem vagyok jóban az igazgatóval, - feleli gyorsan az Aranyember és arra a jelenetre gondol, amelyet Gertrudisz a Pesti Napló gonosz híre miatt rendezett.

Az asszony lehorgasztja fejét. Elhallgatott. Nem tudja tovább folytatni. Az élet ama szerencsétlenei közé tartozik, akik az első kis akadálynál már felbuknak... és szerényen visszavonulnak...

De az anyai szív, mielőtt kitántorogna az ajtón, még egy utolsó kísérlettel próbálkozik:

- Ha képviselő úr meghallgatná leányom szavalatát...

Az Aranyember elmosolyodik.

- Óh, asszonyom, én nem értek ehhez... A világ leghálásabb közönsége vagyok... Engem lehet a legkönnyebben megríkatni vagy megnevettetni... Annyiszor megbuktam már mint műbíráló... hogy lehetetlen!... csak nevetségnek tenném ki magam... Különben sem hallgat senki az ítéletemre...

A szegény anya egyet nyel... vége... a következő pillanatban már ki fog támolyogni a Stáció-utca forgatagába.

Az Aranyember azonban észrevette a - nyelést. És ez minden könnynél jobban megfacsarta szívét. Megfogja az asszony kezét és szól:

- Senkinek se tenném meg... De ön L... őrnagy özvegye... Meg fogom hallgatni leánykája szavalatát...

Az anya halovány, fás arcán a sokat szenvedett emberek grimasza jelenik meg: ez náluk az öröm, a remény százszor megcsalódott, de örök felvillanása...

- Ha parancsolja... elhozom Ottiliámat ide...

- Ide!...

És az Aranyember szeme arra az ajtóra téved, ahol talán leskelődnek, hallgatódznak... a kémek.

Nagyon halkan mondja:

- Ide nem lehet...

- Hol parancsolja, képviselő úr?

- Asszonyom, én úgy elszoktam a parancsolástól...

Most az Aranyember arcán van ott a keserű grimasz, amelyet mosolynak is lehetne nevezni, vagy inkább a mosoly mostohatestvérének.

- Ha szabad valamire kérnem, képviselő úr... alig merem indítványozni... méltóztassék egyszer hozzánk elfáradni... szegényesen lakunk, de tiszta a szobánk...

Az anya naiv szavaiból úgy árad a jóság, kedvesség illata, mint a keményítő szaga némely szegény, de tisztes és tiszta szekrényből, az ezerszer kimosott, megfoltozott, de mindig patyolatfehér ruhákból...

- El fogok jönni, - mondja az Aranyember oly halkan, hogy ahhoz képest a légy sétája az íróasztalon... zajos lárma.

*

Mi készülődik itt?

A rab megrázza fényes aranykalitkája rácsait? Amelyeket maga épített?

El mer valahova menni Gertrudisz királyné tudta és beleegyezése nélkül? Úgyszólván a háta mögött... Mi lesz ennek a titkos lázadásnak a vége?

Egy fiatal leány... szinésznőnek készül... De elmehet-e az Aranyember valami szerény külvárosi lakásba anélkül, hogy százan föl ne ismernék és ne kíváncsiskodnának utána?...

Pedig a külső józsefvárosi sárga ház körül valami elkerülhetetlen végzet szálai bogozódnak...

Az Aranyember vágyódik valahová... maga se tudja, hová... Talán ifjúsága aranytavához vissza, ahonnan elindult, hogy megtalálja szíve hercegnőjét, akit voltakép sohase talált meg?

Álljunk csak meg egy pillanatra, kopasz ember... Hiszen féligmeddig már nagyapa lettél... «Leányod» leánya ott játszadozik az udvaron és «pápi»-nak szólít. A bátyád leánya pedig már szépséges fiatalasszony. Ő is ott lakik a stációutcai házban. Ujdonsült férjével, aki a magyar nemesek közül jóformán a legelső finánc-zseni. Egyenlőre csak reményteljes ifju, a «Hon» munkatársa, unalmas közgazdasági kolumnákkal tölti meg a lapot, de írásait talán többen és izgalmasabb érdeklődéssel kísérik, mint a «Pápi» regényeit. Ebből a fiatal emberből, aki Jókai Jolánt vette el feleségül, még pénzügyminiszter lesz, sőt a fiából is sok év mulva. A fiai egy kis Jókai-átkot, költői vénát fognak örökölni.

(Folyt. köv.)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Aranyember, hová visz téged a jó szíved?... A jó szíved most elindul... talán ő fogja megtalálni helyetted... a boldogság útját.