Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: A MODELL

FÖLDI MIHÁLY: A MODELL
4.

Sohasem gondolta, hogy ilyen gyorsan tud regényt írni. És milyen egészen különleges élvezet ez! Finomabb, mélyebb, gyötrőbb és izgalmasabb minden eddig észlelt élvezetnél. Ura és szolgája egyszerre életeknek, sorsoknak, embereknek; alakokat teremt önmagából, képzeletéből, megfigyeléseiből; tetszése szerint formálja őket és mindennapi ismerőseiből új, tökéletesebb embereket gyúr, olyanokat, akik a valóságnál pontosabban tudják kifejezni a rájuk bízott titkokat. Nincs semmi itt, amit el kellene titkolnia; mindent kimondhat és olyan szerepet játszhatik, amilyen meggyőződése szerint, megfelel a rendeltetésének. Önmagát is beleírta a regénybe. Az operaházi Jeritza-est már egész pompájával és minden titkos értelmével bevonult a regénybe; ő maga áll a sarkon, míg autóba lép Cecil és térde megvillan a lámpafényben; áll az ablaka alatt és mozdulatlanul nézi virága hullását a kövezetre; és kíséri azontúl, szótlan érdeklődéssel, mint egy különös árnyék, mely a sarkaihoz tapad, de semmi köze a testéhez...

Az első hetek szenzációi után azonban fáradtabb napok is következtek. Néha megtorpant. Az volt ilyenkor az érzése, hogy elvesztette a figurát. Üresen kongtak leírt szavai s a mondatoknak, melyek visszanéztek rá a papirosról, nem találta értelmét. Ilyenkor süketen zúgott a feje, torka kiszáradt és hányinger gyötörte, mintha nagy magasságba szökkent volna, ahol megritkult a levegő; a légüres térben fulladozni kezdett. Szemét kimeresztette, idegei a pattanásig megfeszültek; izgatott kézzel kotort emlékezetének kirabolt szekrényében és adatokat hajszolt. Maga elé képzelte az asszonyt és bele akart látni. Lerajzolta. Levetkőztette. Ott állt előtte kívánatos meztelenségében; félretolva izmos melleit, a szívébe akart hatolni. Látta szemét és az agyvelejébe fúrta tekintetét. Ilyennek látszol, - küzdött vele - ilyen a sorsod. Kinyitotta száját, megcsapta a lehellete; bódultan kereste a lelkét. Elképzelte, hogy ebben a pillanatban hol van, mit érez, mit tesz; s le akarta írni; de éjszakák következtek, amelyek kimerült terméketlenségbe fulladtak. Felesége aggódva be-benézett hozzá; egy szót sem szólt s csakhamar magára hagyta a hideg füstben.

Egy ilyen átvirrasztott éjszaka után csüggedten ment le a Dunapartra; levegőt akart szívni, embereket látni, hogy magához térjen a mindennapi élet realitásaitól. Elsétált az Akadémia-utcába, megnézte nappali világításban a házat és magának sem bevallva, titkon azt remélte, hogy talán szerencséje lesz és megpillanthatja az asszonyt. Többször megkerülte a házat, aztán lehangoltan tért vissza a víz felé. Miután éjszaka ismét megbicsaklott a tolla, másnap megismételte nyomozó sétáját. Ekkor szerencsésebb volt az útja. A Lánchídnál találkozott vele; lassú, sétáló lépésekkel Budáról jött Cecil, egy férfi kíséretében; a férfi - Ötvös Andor volt, az ujságíró szerint, az asszony szeretője.

Már messziről barátságosan intett Cecil. Megállt, majd óvatosan eléje ment. Mélyen megemelte kalapját és halkan köszönt. Az asszony magas ívben csókra nyujtotta kezét. Aztán bemutatta kísérőjét.

- Bodó, - mondta az röviden.

Az író összerezzent.

- Dobos.

- Rég nem láttam, - mondta vidáman Cecil. - A tegnapi főpróbán nem volt ott.

Lassan mentek az Akadémia-utca felé.

- Nem, - felelte röviden. - Nem mehettem. Dolgozom.

- Dolgozik? Mit?

Megigazította szemüvegét és belenézett Cecil szemébe.

- Tudja, - mormolta nyugtalanul.

Az asszony csodálkozva nézett rá. Kutatón keresték egymás szemét.

- A regényen, - mondta bizonytalanul és szenvedélyesen.

Cecil örvendezve felkiáltott.

- A regényen? Igazán?

Elpirult.

- Arról, amiről ott a szinházban beszélt?

Különös tűzben égett a szeme. Ajka szétnyílt és finoman reszketett.

- Arról az asszonyról.

- Arról.

- És... és benne lesz a ... az éjszakai látogatás... a zöld függöny... az elhagyott utca... és a mimóza...?

- Benne lesz.

- És mi a címe?

- Még nincs.

- Mégis, mire gondol?

- Majd a végén.

- Mimóza, rossz cím?

- Nem tudom...

A Tisza István-utca sarkán Cecil kísérője elbúcsúzott tőlük. Mormolt valamit, hogy halaszthatatlan dolga van a bankban és hogy délután felmegy Cecilhez teára...

Ott álltak a sarkon.

- A szeretője? - kérdezte hirtelen az író.

Az asszony lélekzete elakadt.

- Miért kérdi? - dadogta s megkisebbedett, szinte összeesett az alakja.

- A szeretője?

- Igazán furcsa!

- A szeretője?

- Igen.

- Nem igaz! - kiáltotta az író és a vér elöntötte az arcát.

Keze görcsös reszketéssel fölemelkedett.

Az asszony rémülten nézett rá és elsietett. Mire magához tért, már seholsem látta Cecilt.