Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám
Nékem e sors süket s konok kohó:
meddő kohó, mely nem oldott fel engem -
sok olvadt, lomha ólom, szortyogó
olvadt salak közt oldatlan kerengtem.
Olvadtam volna, mint viasz; tiport
korai hóként, langy esőbe mállva -
de nékem minden tüz hiába volt,
minden pöröly, lúg, minden szesz hiába.
Akárminő láng mart belém marón,
bennem ez izzás hüs lett és e fény vak:
sötét s hideg volt legvalóbb valóm,
kövült sötétség, csirátlan, kemény mag.
Mag, önmagának idegen. Magány
magva, mely össze nem forr s szét nem ázik,
melyet nem olvaszt semmi kéj taván
örvénylő álom, semmi bódulásig
zsibbasztó bánat, semmilyen alélt
kin, semmi réveteg báj, semmi boldog
perc szédülése. Nékem ez a lét
meddő kohó volt. Engem fel nem oldott.