Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA

A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
A Nyugat ankétja (2)
JÓB DÁNIEL

Tagadom, hogy a magyar drámaírás válságba jutott.

Válsága kisebb, mint akármelyik más művészeté, sőt kisebb, mint az ország életének bármelyik jelensége, kezdve politikán és végezve gazdaságon.

A komolyan vehető magyar drámaírás egész multját úgyszólván a tíz ujjamon el tudom számlálni. A magyar dráma ügye sose állt olyan jól, ahogy a külföldi sikerek után mámorunkban elhitettük magunkkal, viszont most távolról sem áll olyan rosszul, mint amilyennek hirdetik.

Ha Katonát és Madáchot kell zsinórmértékül venni, a magyar dráma válsága nem nagyobb, mint Angliában Shakespeare óta, Franciaországban Moliére, Spanyolországban Calderon, Németországban Goethe és Schiller, Norvégiában Ibsen óta és így tovább.

Ha pedig Csiky Gergely a mérték, akkor határozott javulást kell konstatálni. Egy mai, legközepesebb szinpadi munkában is több az élet, az emberség, a megfigyelés, az ökonomia, az elmésség és a technikai készség, mint az ötven év előtti, átlagnál jobb alkotásokban.

A drámaírás és a szinház problémáját nem lehet kiszakítani az ország mai állapotának sokkal nagyobb problémájából. Minden élet, tehát a művészet is a nemzetben gyökeredzik. Ha beteg a föld, a fa is beteg gyümölcsöt terem. Nézzük az egész magyar életet, az adózási viszonyokat, a szabadság kérdését, a munkaviszonyokat, a középosztályt, a könyv- és szappanfogyasztást, az analfabétaságot, a gyermekhalandóság kérdését, nézzük a villamost, nézzük a tőzsdét, nézzük a közmunkákat, nézzük a diplomáciát, - ez a sok probléma hajszálfinoman összefügg egymással és a magyar dráma kérdésével is, s ha ezekhez mérjük ezt az úgynevezett válságot, még mindig hasonlíthatatlanul magas nívót mutat a mai magyar szinház.

Természetes, a kérdéssel kapcsolatban sok mindenről lehetne beszélni, és főleg többet cselekedni.

Például a kísérleti szinháznak csakugyan óriási jelentősége lenne az új író- és szinész-generáció fölnevelése körül. De nincsenek anyagi eszközeink, a magánszinháznak föntartása amúgyis elbírhatatlanul költséges.

Továbbá például tanszéket lehetne állítani gyakorlati dramaturgiából, ahol nem könyvön nevelt professzorok adnának elő, hanem eleven szinpadon a legtehetségesebb írók és rendezők, de erre sincs pénz. Az állam mással van elfoglalva, mecénás pedig nincs.

Az oroszok, akik újat csinálnak, Mayerhold és Tairoff, nem polgári szindarabokat adnak elő, ott a szinház nem kultúra, vagy mulatság, hanem propaganda, melyért a hatalom minden áldozatot meghoz.

Nálunk kimaradt Strindberg, kimaradt Wedekind, magyar megfelelőjük nem volt.

Amíg ez a generáció él és ez csinálja a szinházat, mást nem élhet és mást nem csinálhat, csak a maga korát, lehetőségeit és stílusát.