Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

ELEK ARTÚR: CSÓK ÉS MÁRFFY

Az Ernst-múzeumban a kiállításrendezés véletlene egymás szomszédságába helyezte ezt a két művészt. Az egyik - Csók István - már pályája nagy részét megjárt festő. Amikor elindult rajta (a mult század nyolcvanas éveinek elején), Márffy még gyermek volt. München, Páris volt Csók István tanulóhelye, Bastien-Lepage, egy kissé Hollósy Simon is művészetének a sugallója. Nem volt korszaka a magyar művészetnek, amelyben áhítatosabb érzéssel, művészetüknek nagyobb megbecsülésével készültek volna eljövendő életükre a fiatalok. Milyen szűziesen tiszta és biztossága mellett is milyen ephebosi módon félénk munka. Csóknak első híres képe, az «Ezt tegyétek az én emlékezetemre». Úgy indult a megfestésnek, hogy egész mindenét beléje vitte: nemcsak a már meglévő képességeit, de az eljövendőknek vágyát is, s a hírnek és dicsőségnek még szemérmes reménységét. Második ifjúkori főműve, az «Árvák», már nem olyan tiszta forrásból megitatódott alkotás. Már jelentkezik benne a majdani Csók, az igazi: a mesterségi nehézségeket kereső, a raffinement eljövendő festője, aki örömét leli abban az akkor még példátlanul nehéz világítási effektusnak művészi megoldásában, mely a külső szürkületi világosság és a belül világító lámpafény összeszűrődéséből adódik. S azután a későbbi Csók művészetének változatai: népművészeti korszaka, melyben a Sárköz, Tolna és Baranya paraszti szinességét idézgette vásznára. Majd a Báthory Erzsébet-téma tárgyi változatai: a bujaság és kéjvágy színkompoziciói, azután a balatoni képek megújhodott szinessége. Ennek a fejlődésnek az egyre nagyobb és teljesebb elfinomodás volt az iránya. Ugyanabban a mértékben kisebbedtek a feladatok is: egyre inkább a részletek festője lett Csók István és egyre kevesebb az olyan műve, melyen a festői feladatot végig megoldotta volna. És mégsem lehet visszafejlődésről, vagy csak megállásról is beszélni Csók újabb korszakaira emlékezve. Nagy koncepcióknak ugyan inkább csak a terveivel és vázlataival, néha a részleteivel ajándékozott meg bennünket, de azok a részletek a színérzés képességének és a festés tehetségének talán a végső tökéletességét képviselik. Aktjain a rajz meglehetősen elbizonytalanodott az utóbbi időben, de a szín minden érzéki ereje mellett, valósággal átszellemült. És minden, ami mesterség: a színek összemosása, lágy elomlatása a vásznon, az ecsetnyomok feloldása a színben, a színfoltok balanceoztatása és olyan árnyalati összehangolása, amely magában is egységes hatásúvá teszi a sokat, - minden, ami a festésben mesterség, mesterségfölöttien mesterivé fejlődött művészetében. A rajzos motívumok mintha egyre kevésbé érdekelnék. Nem ritkán az abszolút festőivel próbálkozik, olyan tárgyakkal, amelyeknek nincsen rajzzal követhető vázuk, a testetlen levegőéggel, a testetlen vízzel. Hogyan festi meg a Balaton színjátékát alkonyatban, viharban! A művészetnek mekkora kultúrája, micsoda kifinomodott érzékenység és megérzékítő képesség!

Ha Csók képei közül Márffy képei közé fordul be az ember, olyan érzés fogja el, mint aki a ragyogó kultúra közepéből a barbárság világába hullott volna. Ott minden végső, amin túl talán tovább nincsen is; itt minden elemi: nekifutások, rohanó mozdulatok, melyeknek kíséretében a lihegést véli hallani az ember; vadság, erőszakos csapkodás. Sehol valami végigvitt, valami befejezett, - mindenütt a meg nem állított, a magát soha ki nem fújó lendület. A temperamentumok különbsége. mondhatná az ember. Az is, kétségtelenül. De másvalami is: az, amit a kor kézírásabeli különbözőségnek lehetne nevezni. Sokan vannak olyanok, akik Márffy képei között úgy érzik, hogy kornak suhogását hallják. Valahogy természetévé lett a mai embernek, hogy előre igyekszik nézni, magán túlra, magának elébe. A jelenséget szinte kevésbé méltatja figyelmére abban a gondjában, hogy megsejdíteni törekedjék a jelenségnek egyéb jelenségekkel való összefüggését, vagyis azt, ami még nincsen, ami csak azután lesz elkövetkezendő. De művészeti szemlélési mód-e az ilyen, olyan-e, amely a művészet lényegének megismeréséhez és céljához: a művészet elmélyült élvezéséhez segít? Mi a jelentősége az örökkévalósággal szemben annak a körülménynek, hogy valamely művészeti alkotás egy bizonyos kornak - a maga korának - a külsőségeit, divatának ismertetőjeleit vagy modorosságait viseli magán? A művészi erő, amely életet teremt s azt a maga lényével színezi meg, az egyetlen, ami megmarad minden időkön által. A mát többre becsüli a tegnapnál, csak azért, mert: ma és mert ma és mert talán a holnap is benne lappang, a művészet alkotásainak értékmérőjéül időbeli rendjüket megtenni - művészetszemlélet és művészetértékelés az ilyen eljárás? A művészet lényegéhez közeledés az a szolidaritási érzés, mely a mai emberek jórészét a «modern» művészek alkotásai előtt elfogja? Aligha. A művészettől idegen érzések hamisítják meg az ilyenek szemléletét.

Az olyan harcias egyéniségek művei előtt, mint Márffy Ödön, önkéntelenül vetődnek föl ezek a sokszor megforgatott gondolatok. Hiszen Márffy a maga egyoldalúságával és a magáétól különböző művészeti törekvések iránt való türelmetlenségével az egész kérdéskomplexumnak képviselője. Most, hogy a véletlen jóvoltából vagy maliciájából művészete Csók Istvánénak szomszédságába került, a kétféle művészet szembeállításakor magától szólal meg a kérdés: elavult művészet-e Csók Istváné Márffyéhoz képest? Van-e egyáltalán elavuló művészet? Erre a kérdésre nyugodtan azt felelhetjük, hogy nincsen. Csak a divat avul el, s a művészetben az, ami mint divat szegődött hozzája. Elavultak-e Csók István korai munkái? Csak annyiban, amennyiben alkotójuk képességei tovább fejlődtek és az évek során teljesebbet és egységesebbet termeltek. És milyen lesz a sorsuk Márffy képeinek? Ötven év mulva is «forradalmi»-aknak és «új»-aknak fognak-e tetszeni? Veszedelmes a jövendölés és nem is komoly dolog. Inkább a multba mutatunk vissza, például Courbet esetére. Courbet vakmerőségének ujságával egész korát megbotránkoztatta. S ma hogyan hatnak egykor hírhedt képei, amelyekre korának kritikája valósággal hajtóvadászatot rendezett? Ma egyszerűen annálfogva hatnak, ami művészi erő bennük. Ugyanannál fognak hatni ötven év mulva Csók Istvánnak és Márffy Ödönnek képei is.

Márffy azonban még korántsem járta végig a művészet útját. A művészet számos fontos kérdésére meg sem kísérelte eddig a válaszolást. Mennyi kipróbálatlan probléma vár még reá. Annál rosszabb, ha nem méltatja őket figyelmére. Azon az úton, amelyen jár, hová juthat? Az utóbbi évek folyamán képességei nagyot fejlődtek és stílusa - egyéni kifejezésmódja - a teljességhez közeledett. Egykori színességétől újabban elfordult, a színnel önkényesen, szinte kihívó önkényességgel bánik. Képei azért reprodukcióban, vagyis fekete-fehéren sokkal kedvezőbben hatnak, mint eredeti mivoltukban. A fényképen a színektől nem zavartan mutatkozik meg rajzának nagyot fejlett biztossága és temperamentumának lendülete. Néhány újabb képén új festői stílussal is próbálkozik, a színek szélesebb összefoglalásával és gondos egyensúlyozásával. Ezen az úton talán eljut olyan pontig, ahol megnyugodhatik és valami nagyszabású erőfeszítésre foghatja össze képességeit. Mert eddigi működése híjával volt ilyennek. S lehet-e nélkül teljes egy művészélet?