Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · SZINI GYULA: JÓKAI

SZINI GYULA: JÓKAI
Egy élet regénye (8)
Fészek a romokon

1850 elején Haynau még ott székel a Károlyi-palotában. Katonai őrjáratok kemény lépései hangzanak éjjel a csöndes utcákon. A Neugebäudeben még ott ül a katonai vésztörvényszék. Prottmann rendőreinek árnyékától is retteg a pesti polgár. Nappal látni lehet a romadőlt házakat, a bezárt boltokat. És Jókai Mór a budai hegyekben Adlitzer vendéglőjében Sajó álnéven írja a «Gyémántos miniszter»-t, «Az ércleány»-t, a «Fránya hadnagy»-ot és a többi elbeszélést.

A romokon a szépirodalom virágai nyílnak ki leghamarább és a felocsudó pesti polgár - különösen amikor Haynau árnyéka örökre eltünik a Károlyi-palota ablakai mögül - kíváncsin találgatja, ki az, aki «Sajó»néven ír a «Magyar Emléklapok»-ba, a «Pesti röpívek»-be, a «Magyar írók füzetei»-be.

A tavasz Bécs felől enyhébb szelet fúj.

És az Ország-úton, ahol a Múzeum márciusi emlékektől szent oszlopai sorakoznak, kinyitnak egy ablakot, hadd jöjjön be a friss levegő, amely talán új életet hoz. Az íróasztalra gondosan oda van készítve a fehér merített papir, a lila tinta, a toll. Egy szőke ifjú áll az ablakban, gondolkodón símogatja szakállát, felesége után néz, aki a közeli Nemzeti Szinházba siet próbára... sokáig néz utána... aztán leül az íróasztalhoz és gyöngybetűi szorgalmasan sorakoznak egymás mellé sorokká, könyvekké...

Ez az író fészekrakása.

Fészek a romokon. Bizonytalan fészek. Átjáróházban van, hogy ha egyik kapun jönnek Prottmann fogdmegei, a másikon ki lehessen szökni.

A mondatai is ilyen átjáróházak. A cenzor, ha bedugja az orrát, nem lát semmi gyanusat. Az olvasó, aki az író szívével érez, mulat magában, hogy a cenzor nem vette észre a «polizeiwiedrig» gondolatot, mely a másik kapun kiszökött. Ez a játék egyre színesebbé válik, mert mennél több betű jelenik meg, annál jobban erősödnek a láthatatlan szálak az író és közönsége közt, amely egységes, nincs felekezeti vagy faji táborokra osztva és amely már szinte akkor kitalálja az író gondolatát, amikor az agyában megszületik. Boldog Jókai!... akinek nevét suttogva árulják el egymásnak olvasói.

A szomszéd szobában egy fiatal leány hajlik szőnyegszövése fölé. Már végleg hazakerült a Csapliczky Lilla nevelőintézetéből. Szép őzszeme van, mint az édesanyjának. Különös, titokzatos szépsége most bontakozik ki félénken, mint valami reszkető, halvány csillag, amikor a másik nagy tündöklő szépség, a Nap már alkonya felé hajladozik.

És a másik szobában a szőkeszakállas férfi fantáziájában álmok, képek kergetőznek. Ki van adva a szigorú parancs: köhögni se szabad a cselédeknek, ha a bezárt ajtó mögött a lila betűk tündéri táncba fognak.

Róza kisasszony néha kinéz az ablakon. Az Ország-úton járókelők közt csinosabb férfi is akad és Róza önkénytelenül dalba kezd, csöndes, halk dalba, de aztán hirtelen eszébe jut: Nem szabad, a «papa» ír...

A szőkeszakállú embernek odaát ez a neve: «Papa».

Magas, szikár, ősz ember lép be a szobába pipával. Keveréke a nyugalmazott szinésznek és szigorú tanárembernek. Leánya dugdos neki néha forintokat, hogy ne legyen üres a pipája. A pipa: ez most egyetlen öröme, mulatsága és bölcsessége Benke bácsinak, akit a kis Róza így szólít: «Nagypapa».

Odaát a fehér papíron a lila betűk szabályos palotástáncából pedig karcsu, lenge női szilfidek magasodnak föl. Van bennök valami az angyalok ártatlanságából és a zene érzéki mámorából. Liliomillatúak, hozzáférhetetlenek, erényük oly magától értődőn tündöklik, mint a gyémánt. A szemük villogása, a hangjuk trillája, a kezük fejének hajlása mégis a férfiakban ezeregyéji káprázatokat kelt.

A Jókai hősnői!... Első álmaink tündérei!

A szigorú bírálók már résen állnak és le fognak sujtani az álmok lovagjára, aki oltárt emel a női ideálnak. Éleseszű, józan ítéletű tanáremberek, született akadémikusok már fenik a logika szablyáját e lehetetlenül elidealizált női alakok ellen. Ők sohase fogják megérteni a költő, a lángelme ezeregyéji káprázatát.

Hogy is érthetnék meg? Egy dallamos női hang foszlánya, amely az ajtó hasadékán, eresztékein át mégis behatol a szobába, ahol az alchimista embereket költ ki fantáziája lombikjából, szivárványos mese szülőmagva lehet. Ez a csodálatos alchimista nem találta-e meg az ő Laborfalvy Rózájában azt az érintetlen, tizennégyéves leányt, akibe testestül-lelkestül beleszeretett Petőfi borzalmas leleplezése után is? És a fantáziáját se kell nagyon megerőltetnie: hiszen a másik szobában ott él, mozog, köhécsel Róza ifjúkori hasonmása!... Valóság és költészet játszik azzal, aki betűkből lelkeket alkot.

Az olvasók, akik el vannak ragadtatva, mindig jobban megértik a költőt. Gyanút fognak: hátha nem is káprázat a káprázat? Hiszen megtörtént már nem egyszer, hogy a leáldozó szépségű asszony férje beleszeretett felcseperedő mostohaleányába. A házasfelek közt lévő nagy korkülönbség alá is támasztja ezt a gyanút.

De ezek az olvasók ép oly naivul tévednek, mint a szinházi néző, aki a szerelmes játék hatása alatt el se tudja gondolni, hogy az a szinésznő, aki megölte magát a hősszinész miatt, átadja véres tőrét az ügyelőnek - «Mossa le ezt a karmint, Kovács!» - és egy egészen más férfi karján megy vacsorázni.

A komáromi puritánok utóda, aki szívében egy lángelme gyermeki tisztaságát őrizte, hű volt feleségéhez, szinte oda volt varrva szoknyájához, úgyhogy papucshősnek is lehetne nevezni, amit közönsége szintén megszimatolt és túlzásba vitt.

Az álmodozó, lustaságra hajló Jókait Laborfalvy Róza serkentette, néha kényszerítette is írásra. Ezt az okos zsarnokságot pedig Jókai szívesen viselte el, mert a fészekrakás kötelezettségeket is rótt rá. Házbért kell fizetni, a cselédek is követelik bérüket, a háztartás, ruházkodás költsége is elkerülhetetlen. Már pedig Jókaiék, amikor annyi vihar után végre állandó fészket alapítanak az Ország-úton, nagyon szegények. Az asszony szinésznői fizetése a férj szerény írói honoráriumaival együtt se biztosítja megélhetésüket. Nagyon sok lilaszinű sort kell egymás mellé rakni, hogy valahogy rendben legyen a háztartás és közben sokszor vándorol az ezüstnemű a lövészutcai zálogházba és vissza.

Így lesz a szerelemből házasság és a kalamárisból szerszám, mesterség.