Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA

A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
RÉVÉSZ MIHÁLY

Aki azt kérdezi: válságban van-e a magyar drámaírás? - az már válaszolt is. Válságban van, de nem tragédia, nem katasztrófa, adottság, jönnie kellett, majd kiheveri. Akit a kultúra és vele az irodalom sorsa érdekel, annak, mégis, jólesik a kérdés és jólesett az is, hogy az ujságok hasábokon át beszéltetik az írókat, szinészeket, igazgatókat e válság mibenléte, okai, hatásai dolgában. Vedd észre a bajt, tudd, hogy baj van: már megkezdted a gyógyítást is. Bár a gyógyítás, itt, nagyon nehéz. Hol, miben van a válság oka? Az írókban? A szinházakban? A közönségben? A kritikában? Miért csak darabokat kapunk és nem művészetet? A lelkes külföld, amely fölfedezte a magyar drámaírás nagy erejét, miért olyan fanyar néhány éve a magyarországi terméssel szemben? Ne bántsd a költőt: korának gyermeke ő és zord Kemény Zsigmond, aki a kortársak unokáinak ír, nem sok van. Ne bántsd a szinházat se! A szinházat tőke tartja el, a szinház kalkulál, százakat fizet, adót ró le, konjunktúrával számol, oszt-szoroz: a kapitalista kornak igazán velejárója, hogy a kasszaraport megelőzi a műítészetet. És hagyd nyugton a derék közönséget is: hiszen jár szinházba, a kacagás vagy a fájdalom könnyét törülgeti a szeméről a szinpad mókái vagy riadozásai nyomán, - ó, ne szidd, ha azt akarja, hogy inkább móka könnyeztesse, mint az emberi lélek problémái, ha azt hiszi, hogy a jazz cintányéra a nappalok jaját inkább el tudja nyomni, mint a hegedű hangja. És hadd a kritikát is: lehet, itt-ott ízléstelen, tudatlan, pajtáskodó, rosszmájú, blazírt, de mégis tükre csak a szinháznak, az irodalomnak, a közönségnek, tükör csak, ha homorú-domború is néha. Nos, mégis: ha baj van, hol a baj? Az írókban is, a szinházakban is, a közönségben is, a kritikában is, mindenkiben, az egész magyar közéletben, az ellenforradalom ködös levegőjében, amely ráfekszik mindenre és mindenkire, arra a világra, amely a gondolat terjesztését még mindig hatósági engedelemhez köti, amely kitilthat ujságot az utcáról, betilthat szindarab-előadást. Ne mondd, hogy haragos szocialista megállapítás ez. Ady versét vagy Petőfi versét nem szavalhatod, amíg a rendőrfogalmazó engedelmet nem ad rá - és sokszor nem ad. Szinházi jelenetek nüánszairól ugyancsak rendőr dönt. Nézd csak: A Volga hajósa nálunk csak A Visztula hajósa lehet, drámából tragikomédia; A tripoliszi katona nálunk csak unalmas zagyvaság lehet, mert jeleneteket vág ki a cenzúra ollója: olasz ember nem lehet ellenszenves szerepben! Amikor már majd lehet rajzolni a hatályos bárdja nélkül, figyeljétek csak: a jövő évtizedek karrikatúristája az ellenforradalom Magyarországát így rajzolja majd, pár vonással: szigorú szemöldök, vagy így: szimatoló orr, vagy: kemény ököl, amin még látszik az uniformis ujja, vagy kacskaringós bajusz, amely tisztelteti a művelt nyugatot: «vitézek mi lehet szebb a végeknél?» Madách a fiókja számára irhatna csak, nonum prematur in annum, hiszen amikor a nyolcadik szín függönye összecsapódik és Kepler hallja, hallja a jövő dalát, a kilencedik színig nem lehetne játszani a Marseillaise-t, még a Nemzetiben sem. Mit csinál Gerhardt Hauptmann, ha magyarnak születik és most ír a Vígszinháznak darabot, amelyben a Dreiszigerek cinizmusa kacag és a szövőszék fájdalma búg? És Liliom, egy csirkefogó élete és halála ihlethetne meg ma magyar költőt? és ha megihletne, láthatná szinpadról? Van válság, nagyon is van. De adottság, jönnie kellett, kiheverés dolga az egész. Kiheveri a magyar drámaírás is, Magyarország is. De ma? Verj bele a cintányérba és tiszteld a hatóságot.