Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

KASSÁK LAJOS: BARBUSSE: JÉZUS

Könnyen elfogadható igazságnak látszik, hogy egészen távoli korok, a felületen mutatkozó kulturális és gazdasági különbségek ellenére is lényegükben hasonlóak egymáshoz. Éppen ezért, úgy a történelemtudósok, mint a különféle hitfelekezetek és szocialista mozgalmak tagjai analógiát keresnek és «találnak» is korunk általános bajai, a megkívánt szociális átalakulás és Róma bukása, az uj erkölcsű kereszténység kialakulása között. Ennek az önkéntelen hasonlatosságlátásnak bizonyára mély filozófiai és erkölcstani gyökerei vannak az emberben. Konzervativ adottságainknál fogva ragaszkodunk multunkhoz s bár óráról órára előbbre kell lépnünk, a multunkba nézünk vissza, ha kíváncsiak vagyunk alakuló jövőnk képére. A hitfelekezetek tagjainál mindez sokkal érthetőbb, mint a történelmi materializmus alapján álló szocialista mozgalmak tagjainál. Marx és Engels szerint az emberiség elérkezett abba a fejlődési periódusba, hogy a misztikus filozófiát átváltsa reális tetté. Istenhez való kívánkozás helyett az ember érkezzen el önmagához és nem sorsának elgondolásában, hanem aktív erőiben élje ki magát. A keresztény életérzés és a szocialisták tudományosan megkonstruált világképe között nyilvánvaló a lényegbeli különbség. Mégis, nagyon gyakran találkozunk szocialista gondolkodókkal és történelemmagyarázókkal, akik gyökeres hasonlóságot találnak vajúdó korunk s a kereszténység kezdeti stádiuma között. A kapitalizmus bomlási korszakát Róma bomlási korszakához hasonlítják, Jézus alakjában a mai agitátorok mintaképét, magasratörő és halálra kínzott testvérét látják. Úgy látják, a proletáriátus mai harcai egyenes folytatódásai a kereszténység erkölcsi mozgalmainak. Való igaz, hogy semmiféle újító, forradalmi mozgalom teljesen nem nélkülözheti a romantikát és az önfeláldozó heroizmust, a szocializmus teoretikusainak mégis tudniok kellene, hogy a materialista szocializmus nemcsak nem folytatása, hanem ellentéte úgy a keresztényi, mint minden egyéb hitfelekezeti mozgalomnak. A kereszténység eszmei ideálja: lemondani földi javainkról, igénytelenségünkben megtérni Istenhez, a szocializmus, mint társadalmi elgondolás az embert tudatossá és igényessé akarja tenni itt a földön, most viselt formájában akarja boldogítani. Ennek a tanításnak ma már nagy részben észre is vehetjük hatását az ipari proletáriátus szellemi életének átalakulásában. Az emberiségnek ez a rétege fölszabadította magát a vallásfilozófia kényszere alól, a templom helyett az iskolák felé fordult, Isten helyett önmaga erejétől és képességeitől várja fölszabadulása lehetőségeit. Amerikában, Angliában és Németországban kísérletező, úgynevezett, vallásos szocialista prédikátorok semmi eredményt nem tudnak közöttük elérni, holott a parasztság és a humanista entellektuelek között hódítanak, mint valami modern misszionáriusok. Az ipari proletáriátus a civilizáció emberei, a parasztságot a legendák és babonák, az entellektueleket pedig évszázados irodalmi és filozófiai kultúra tartja fogva. Nem véletlen például, hogy Oroszországban Leninről szóló legendákat plántálnak el a falusi proletáriátus lelkébe és nem véletlen az, hogy a szocialista mozgalom entellektueljeinek nagy része szép, szenvedtető martiriumnak vállalja tudományos elveinek betartását. A legtöbb entellektuel, mint deklasszált egyén úgy érzi, hogy föláldozza magát, áldozatot hoz a proletáriátusért s így, hogy egyensúlyállapotba kerülhessen, követendő elődökre, glorifikált mintaképekre van szüksége. S ezek az emberek tudományos fölvilágosodottságuk ellenére is egy ponton összetalálkoznak Jézussal, a prédikátorral és a megfeszítettel. Ezek az emberek, bárha jól tudják, nem tehetnek róla, érzik, hogy eredendő bűnben szenvednek, szégyenlik származásukat és nem a proletáriátus előrevezetésében, hanem hozzájuk való hasonulásban látják a magukra kötelező erkölcsi törvényeket. Ezek a belső gátlások kétféle típust alakítottak ki ebből a csoportból. Közülük kerülnek ki a felelőtlen politikai demagógok s a megfeszítést is vállaló puritánok és enthuziaszták.

Barbusse, mint társadalmi reformer, ebbe az utóbbi csoportba tartozik.

Nem a közvetlen cselekvés embere, meditál, szánakozik és nem verekedni, hanem segíteni akar. Tudományosan meggyőződött komunista, hiszi, hogy csak véreztető harcok árán juthatunk el a mai társadalom gyökeres megváltoztatásához de mégis, személy szerint nem a fegyverrel harcolók, hanem a sebesülteket, bebörtönzötteket és kizsákmányoltakat gyámolítók sorában halad. Beutazta a fél világot, hogy protestáljon a reakció embertelenségei ellen, ír és szónokol a rossz ellen és a jóért. Nem a cselekedetben, hanem a szóban éli ki magát. Évekkel ezelőtt hallottam beszélni egy népgyűlésen, amit a kínai menekültek segélyezése érdekében hívtak össze és ő ott állt a szószéken sápadtan, soványan és meghajlottan, akárha egy másik világból érkezetet volna és a szájából kilobogtak a mondátok és az emberek érezték, hogy ez a társuk kéz a kézben, szívből a szívbe beszél hozzájuk. Alakjához nem gyorstüzelő fegyvereket, hanem az evangéliumok köteteit képzelte el az ember. Nem azt mondta, hogy romboljatok, hanem, hogy építsetek. És nem azt mondta, hogy legyetek hasonlóak Istenhez, hanem, hogy találjátok meg magatokban az Istent. Az aktív forradalom korszakában nem taktikai és stratégiai fogásokra tanította ki a tömegét, hanem figyelmeztette önmaga legyőzhetetlen jelentőségére. Az evangélista beszélt Barbusse-ből, mert hiába, hogy igenlője és résztvevője ő az osztályharcnak, mégis minden megnyilatkozásában az általános emberi etikának képviselője. S a Világosság és a Tűz című könyveinek a megírása után, ha adni akarta a legbensőbb emberi líráját, el kellett érkeznie a Jézus című könyvének megírásához.

Barbusse könyve 34 szakaszból álló hatalmas éposz. Reprezentatív költői elgondolás és írói megkomponáltság műve. S bárha Barbusse, aki jegyzetei szerint nagyon komolyan készült ennek a könyvnek a megírására s bevezetőjében azt mondja: «Nem akartam, hogy (Jézus alakja) költői ábránd és írói képzelet műve legyen», mégis a könyv első és legfontosabb alapértéke, hogy nem történelmi regény s nem tudományos magyarázatok illusztrálása. Egy költőember őszinte rajongással föltörő lírája s így és ennyiben komoly irodalmi érték: De mi lett volna a könyvből, ha a fölemlített jegyzeteket sikerült volna belezsúfolnia Barbussenek és ezen az alapon történelmi regénynek írta volna meg Jézus életét? Nem látok rá módot, hogy Barbusse megmenthette volna könyvét azoktól a kényszerű naivitásoktól, félreértésektől, belemagyarázásoktól, amikből a történelmi regénynek összekevertsége, tarthatatlansága kikövetkezik. Szerintem egy jó történelmi regény megírása elképzelhetetlen. Történelmi regény csak nagyon hozzávetőlegesen közelítheti meg célját s csak nagyon fogyatékosan teljesítheti be hivatását. A történelmi regény írója hiába hivatkozik az oknyomozó történelem tüzetes áttanulmányozására és alkalmazására, sohasem feledkezhetik meg önmagáról, mint szubjektív pszihikus lényről és így a rekonstruált történelem csak rajta keresztül, az ő mai egyéniségének a hozzáadásával mutatkozhatik meg. Ebből a kettősségből tehát föltétlenül egy heterogén valaminek kell megszületnie, ami az adott tényekhez való ragaszkodása miatt nem lehet tiszta műalkotás, s a művésznek a történelem rideg valóságához való keverődése miatt nem lehet a megvalósult történet objektív fölmutatása. Az igazi műalkotás forrása az élmény, a történelmi regény, a legjobb esetben is, a tudományos munkákból inspirálódik. Egy alkotó művész részére tehát a történelmi regény írása csak másodlagos, jól vagy rosszul (inkább rosszul) megoldható pedagógiai, vagy pszihológiai feladat lehet. Barbusse nem tudatos akarattal, de túllép a történelmi regény keretein. Jézus alakját csak mint központi motívumot, csak mint szimbólumot használja föl ahhoz, hogy rajta keresztül és benne saját humanista-szocialista énjét kibeszélhesse. Barbusse tudja azt, hogy a pozitív kutatók egész iskolája Jézus puszta létezését is kétségbe vonja. Tudja azt, hogy Jézus, mint az ember és Isten között föllépő közvetítő személy már a görög vallásokban is jelen van, ezek a mítikus lények ugyanúgy, mint Jézus, meghaltak és föltámadtak, Szíriában, Egyiptomban, Babilonban, Phrigiában és Föníciában imádták őket. Barbusse kutatásai tele vannak ellentétes eredményekkel, de ő nem merül el ezek között az ellentétek között, mert hiszen ő alapjában véve nem Jézust, hanem önmagát kereste és találta meg ezen az úton. S a tudósok és hitvitázók áttanulmányozása után, velük szemben, azért mondhatta ki könyvének társadalomszemléleti alapját, azt, hogy «az igazi Jézus elvitathatatlanul individualista és forradalmár» volt. Barbusse ebben a mondatban a saját életformáját mondta ki és könyve legmélyén nem regényt, hanem önéletrajzot ad át az olvasónak,

A föntebb elmondott elvek alapján bizalmatlanul vettem kezembe a könyvet. Hányan próbálkoztak már Jézus alakjának a megrajzolásával és hányan vesztek el már a gyarló magyarázkodások és a frázisos agitáció útvesztőjében. És most, azonkívül, hogy Barbussenek közvetítő személyre volt szüksége lírája kifejezéséhez, alig találok egyéb emberi és művészi gyöngeséget a könyvben. Így kezdődik a történet:

«5. - Minden reggel a ház zugában ébredek, ahova aludni fektettek, mivel még gyermek vagyok.»

És következik az ötödik evangélium, tömör, a végletekig kitisztult mondatokban, olyan közvetlenséggel, mint a legtökéletesebb emberi beszéd. Krisztus alakjával végigmegyünk a bibliai történeten, de nem találkozunk a tudományosdit játszó archaizálásokkal, vagy a Barbussenek szintén meg nem felelő modern szimultanizmussal. Mélyről a magasba száll előttünk ez az ember és tiszta a hangja és valamennyiünk sorsával telített. Barbusse azt mondja Jézusról: «elvitathatatlanul forradalmár» s mégis az egész könyvön át nem cselekszik semmit, bizonyságául annak, hogy Barbusse nem a tettek hőse, hanem a szenvedések szolgálója. Kétségtelen, hogy könyve megírásában, a formai föladatok megoldásán túl, egyéb tendenciák is vezették. Úgy érezhette, hogy ma, a cselekvés korszakában, lennie kell valakinek, aki a tettek értelmét megfogalmazza és kimondja. És ő, akit százfelé lefoglal a proletáriátus politikai akciója, képesnek érezte magát és majdnem elégségesnek bizonyult ennek a föladatnak a betöltésére. Az evangéliumi formában, ahol minden aláfestő színezés és hasonlatok segítsége nélkül kell beszélnie, így tud szólani hozzánk magáról és a világról:

«90. - Szeretlek benneteket mind, emberek, örök távollevők.

91. - Láttam árnyékomat nyugodni egy darab falon és világosságon.

92. - Rendetlen hajam, államnak és vállamnak csúcsa zeg-zugos feketeség a kövön.

93. - Nem vagyok más: Egy szegény munkás.

94. - De egy munkás, ki a fáradság és büntetés dolgára gondol.

95. - Én a dolgozók munkása vagyok.

96. - És íme, most szemeim előtt a városnak épülete és a mezők egyszerre, este felé, a napnak abban az idejében, mikor a csillagok még kékbe öltöznek. Mint őseink nagy Pásztora tette, viselni fogom súlyát ennek a népnek és nem fogom mondani: nagyon nehéz.»

Barbusse műve formai szempontból komoly értékű alkotás, de ismerve a szerző személyét és társadalomformáló tendenciáit, a könyv esztétikai jelentőségén túl annak tartalmi jelentőségét is számba kell vennünk. És itt mégegyszer hangsúlyoznunk kell, hogy Barbusse, mint a munkásmozgalomhoz csatlakozott entellektuelek egyik legtisztább típusa, munkásságának érzelmi és gondolatvilágában egy egész emberréteg életformáját reprezentálja. És ennek az emberrétegnek a sorsa tragikus és mindvégig kiegyensúlyozhatatlannak látszik. Barbusse önmaga megnyugtatására és igazolására komponálta meg krisztusfiguráját, általa mintegy közelebb akart férkőzni a tömegekhez, de elfeledkezett róla, hogy a proletáriátus aktív tömegei ma Krisztustól eltérő úton Lenin és Mussolini alakja körül csoportosulnak. A legbensőségesebb szavak is csak másodlagos értéket jelentenek azok előtt, akik a cselekvés fanatikusai. Akik legújabb könyvét mint megbecsülendő ajándékot fogadják el tőle, azok vagy még innen, vagy már túl vannak a pártok dogmatikus keretein. Részükre Jézus evangéliuma nem közvétlen szociális tett, hanem önmagában zárt és jelentőségteljes műalkotás.