Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 21. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Füst Milán: SZILÁGYI GÉZA: SZÓ ÉS KÖNNY

Mindennek rossz a vége. Az életnek halál a vége. Amellett mi, szegények mégiscsak élünk, annak reménye nélkül, hogy valaha megtudnók, mért történt ez velünk? Mi élni akarunk, - minden meggyőződés nélkül, egyszerűen azért, mert az élni-akarás görcs... amely folytatódik, minden rossz tapasztalat ellenére is. A világ folytatódik.

Minden meggyőződés nélkül végezzük dolgainkat... Már úgyis benne vagyunk, valaki megadta az irányt, hogy tékozlók legyünk, vagy fukarok kincseinkkel, amelyek nem kincsek...

Megpróbáltuk mi ezt az egészet nézni mindenféleképen. Mi növények vagyunk, - mi lehet az igényünk? Virágzottunk és elhervadtunk - ez itt a rend. Az élet ajándék, - vagy már az ajándéknak sem tudunk örülni? Örüljünk! A végtelenbe minden belefér, - az öröm is. Így biztattuk magunkat.

De nem tudtunk örülni, mert az örökélet igényét hordjuk szívünkben születésünk óta. S valami nemesebbnek és magasztosabbnak az igényét: hogy megértsük, ami körülvesz. De ami körülvesz, az érthetetlen. Mi végesek vagyunk, az végtelen. Mi okokat és okozatokat fürkészünk s azok kinálkoznak is, - de aztán bukfencet vetnek és eltűnnek. Elfog a düh. Állj egyenesen! - mondták nekünk és síkos padlót csempésztek lábunk alá, hogy orra bukjunk. Két orrabukás között eszmélni akarni és mindenáron: nem nevetséges szenvedély?

Az eféle tünődésen mi derék pesszimisták jó néhányszor átestünk. Aztán megúntuk ezt is és így szóltunk: kezdjünk valami egyebet. Valami konkrétebbet. Az ember körülnéz s megpróbálja utána rajzolni, ami szeme elé kerül. Közben valahogy eltelik az élet. Legalább volt egy kis mulatságunk is! S legfeljebb, ha avval együtt is odavágódunk.

A pesszimistáknak ez a fajtája leírja, amit látott, de ahogy leírja, abból kiderül az is, hogy mi a véleménye arról, amit látott.

De tovasiettem, túlhaladtam a célon. Szilágyi Géza nem ilyen pesszimista. Ő a legkonokabb pesszimista, akit láttam. Nem érdekel az, ami konkrét! - kiáltja. A dolog veleje érdekel. Mi a cél? - kiáltja. Nem hagyom becsapatni magam.

- Semmi! - feleli a visszhang.

Akkor megkérdezem másképen. - Ki az a lelketlen, aki engem ideküldött szenvedni?

- Semmi! - feleli a visszhang. Akkor megkérdezem másképen. És fogcsikorgatva csikarja magából a kérdéseket. - És ha belepusztulok is, - legalább megkérdezem! - követeli magától. És emberfeletti erőfeszítést tesz, hogy a napba nézzen, hogy az elviselhetlent nemcsak elviselje, de meg is állapítsa és kifejezze.

Mintha az eget akarná ostromolni s akkorát akarna kiáltani, hogy ami süket is meghallja, - hogy kiáltása keresztülhatoljon a kárpiton, amellyel Valaki magát a felelősségrevonás elől eltakarta.

A jajongó próféták rendjéből való.

Néha szinte mosolyra indít. Ugyanaz a kérdés, ugyanaz a kétségbeesés agyafúrt leleménnyel kibúvik belőle újra meg újra. Mikor már elhallgattatta, mikor már kibékült valamelyest, - lihegve elcsendesedett.

- De nem! Jaj és újra jaj, - hétezerszer jaj! - dörgi, mihelyt erőre kapott megint.

Az erői arravalók úgyis, hogy szétforgácsolódjanak. - Akkor már a legfőbb kérdés ostromában törjenek szilánkká. De amit látott: az érthetetlen, vagy megbocsáthatatlan részletet sem hagyja soha szó nélkül, s a maga résumé-jét, mint újabb adatot előterjeszti azonnal: - és hogy az árvák tengődnek? - a becsület sanyarog és az érdem koldul? Hátha rajtakapná Istent, hogy az egyik pillanatban meggyőzetve elpirulna s mégiscsak megbánná szörnyű alkotását. Görcsöt akartál? - íme a görcs! A keserűség görcse, - a feketeség görcse!

*

Közel másfélszáz vers fekszik előttünk vaskos kötetben. Szilágyi Géza sokáig nem adott ki verseskönyvet, nem tudom, nem szerénységből-e? Ifjúságunknak ez a szeretett és nagyrabecsült egykori példaképe oly szerény és melegszívű ember s oly önfeledten tud gyönyörködni abban, ami szép, hogy el tudom képzelni róla; ő az, aki minden keserűség nélkül képes volt akár félre is állani a versenyből, beérvén azzal, hogy élvezője lehet az ifjúságnak, - amelynek valaha egyik tanítója volt. Az az érzésem, hogy nem tartott rá számot, hogy felfigyelve a régi hangra, emlékezzenek reá s köszönetet mondjanak neki.

Annál melegebben köszönöm most szép ajándékát. Ez a pár szó, amit itt könyvéről írok, nem lehet egy élet művének bírálata, sem kimerítő ismertetője annak a sötét kincsnek, amelyet a gyüjtő szenvedélyével magában felhalmozott. Azt szeretném, hogy inkább meghatottságomat fejezné ki. Testvéremnek szeretném szólítani, aki annyi ki nem mondott fájdalmam szószólója.

«Hozzá mihez sem tapadni
Mindenből csak kiszakadni

Mindenünnen kimaratni
Minden úton elakadni

Minden céltól bár arasznyi
Mértföldnyire lemaradni
- - - - - - - - - -
Diadalt, bár pillanatnyit
Szivszakadva sem aratni.

Istentől is megveretni
Ördögtől is elcsapatni

Mit sem venni, sohsem adni
Önuzsorás roncs maradni...»

Mintha ennen sorsom keserű énekét hallanám.

Vannak versei, amelyek oly módon szerettetik meg írójukat, ahogy Vajda János nyűgös, zsémbes átkozódása, az ember sorsán való örökös mérgelődése.

«Sose finnyáskodjál,
Siketnéma gőggel
Elbánik az élet
Vackon veszteglőkkel.

Siess idejében
A lélekvásárra,
Oda tolakodjál,
Hol veszett a lárma...»

S ahogy megátkozza magát, marcangoló haragja, sőt zakatoló esetlenségei is Vajda Jánost idézik elénk:

«A tiszta égen egy felhő borongott
S alig egy perc alatt
A szél már mindörökre szertetépte,
Nyoma nem is maradt.
Végsóhajom sikkassza el részvétlen
A süket messzeség.
A sorsvihar úgy fújja el a lelkem,
Hogy észre se vegyék»

S még keserű mosolya is:

«Pazarlom, ami egy csupán, az éltem.

- - - - - - - - -

Nem kapja vissza már se más, se én.
Gondját világ végéig elvetem,
Többé sosem lesz még egy életem!»

S ahogy odavágja minden bölcseségét:

«Rossz eb, aki okosabb, mint ura,
Rossz eb, akinek akármi is fura...»

Az ember sóhajtva teszi le a könyvet. Nehéz a lelke. Úgy érzi, hogy a lét minden szenvedése átviharzott rajta újra.