Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 21. szám · / · SZÁSZ ZOLTÁN: A HÁBORÚ UTÁNI IRODALOM SZELLEME

SZÁSZ ZOLTÁN: A HÁBORÚ UTÁNI IRODALOM SZELLEME
Támadt-e egészen új szellemiség a háború után?

Nem csoda, hogy egy olyan kétségtelenül rendkívüli esemény, mint a világháború, mely megváltoztatta Európa, sőt jelentős európánkívüli területek politikai térképét, trónok egész sorozatát döntötte le, az emberek és javak hallatlan méretű pusztulását idézte elő, megállította négy évre a fehér civilizáció életmenetét s a legtöbb ma élő nagykorú ember számára a legnagyobb egyéni élménnyé is nőtte ki magát, töméntelen írásban, beszédben s mindenféle más megnyilatkozásban, mint egy egészen új világ határvonala jelentkezett. Hiszen gazdasági és politikai irányzatoknak, de nemzedékeknek és egyéneknek is ősi szokásuk, hogy a maguk fellépésétől számítják a világ kezdetét. Érthető tehát hogy ilyesmik egyaránt megragadták a kedvező alkalmat s azt az igényüket, hogy fellépésükkel egy egészen új időszámítás kezdődjék, alátámasztották a világháború kétségtelenül sok mélyreható változást teremtő jelentőségének hangoztatásával. Különösen politikai rendszerek léptek fel azzal az igénnyel, hogy valami újat jelentenek. Buzgón hangoztatta ezt a fascizmus is, holott nyilvánvalólag háborúelőtti gondolatok s főleg George Sorel és Nietzsche szellemének alkalmazása. A bolsevizmus, amely az osztálynélküli, magántermelés nélküli, kizsákmányolásmentes társadalmat igérte, szintén egy új világ kezdetének és kezdőjének vallja magát. Más kisebb országok kisebb stílű politikai kuzusai sem idegenkednek az ilyen újvilágteremtői allűröktől. Mindenütt felléptek új hatalmi csoportok, társadalmi alakulatok, irodalmi iskolák, amelyek, mialatt buzgón készítik elő az új vérözönt vagy összeomlást, azt vallják: mögöttünk a vízözön. Egyáltalán mindenki, akinek érdeke, hogy 1914 vagy 1918 egy régi világ megszünését s egy új világ kezdetét jelentse, az vallja és hirdeti ezt.

Szó sincs róla, a világ arca a háború nyomán valóban meg is változott. S az is kétségtelen, hogy a sok romlás és dúltság között jelentkeztek üdvös és hasznos változások, melyeknek becsét talán csak később fogjuk teljes jelentőségükben felfogni. Kérdés azonban, hogy vajjon az irodalomra nézve ilyen a multat teljesen elsüllyesztő s egy egész új világot felszínre vető szerepe volt-e a háborúnak? Hogy vajjon valaki, aki a háborúelőtti irodalom szellemét, szemléleti módszereit, szépségkánonjait szokta meg, teljesen tanácstalanul és érzéketlenül áll-e a háborúutáni irodalom sarjadása közepette? Mert hiszen tudjuk, hogy valóban támadnak az irodalom fejlődése folyamán fordulópontok vagy fordulókorszakok, melyek új világnézetet, új érzésmódokat, új stílusproblémákat tesznek uralkodóvá. Talán a világháború is ilyen hatással volt az irodalomra? Igaz, az ember minden előzetes vizsgálódás nélkül, ösztönösen olyasmit érez, hogy ez, bár talán elméletileg nem lehetetlen, de viszont nem valószinű. Természetesen nem kis, felszines változások látszanak már első elgondolásra valószinűtlennek, hanem egy olyan mélyreható, szellemtörténeti jelentőségű fordulókorszak, melynek két példáját itt vázlatosan jellemezni fogom.