Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 20. szám · / · ESZMECSERE · / · TÓTH ALADÁR: ÚJ MAGYAR SZELLEM ÉS A HALÁLFIAI

TÓTH ALADÁR: ÚJ MAGYAR SZELLEM ÉS A HALÁLFIAI
Jegyzetek Ignotus «Jegyzetek Babits új regényéhez» cikkéről
I.

Nemrégiben olvastam Ignotus nekrológját Jászai Mariról. Két nyugatoldalnyi írás volt az egész - és mégis - egyszeriben fölöslegesnek éreztem mindazokat a köteteket, melyek még tucatszámra lehetnének teleírandók a legnagyobb magyar asszony életével. Csodálatos valami Ignotus széljegyzet-művészete. Nem szereti a fényes-teljes illuminációkat. Villog mint valami apró tolvajlámpa, melynek idegesen ide-oda ugrándozó fényköre hihetetlenül pontosan vetődik rá mindarra, amire rávilágítani érdemes. - A Nyugat egyik legutóbbi számában újra követhettem Ignotus villódzó tolvajlámpáját; sugara ezúttal Babits Mihály új regényét simogatta végig; követhettem a lámpa éles fénykörét, amint a «Halálfiai»-nak egyik problémájáról a másikra ugrik át, vibrálón s látszólag minden rend nélkül; és újra, meg újra megcsodáltam, mint alakul ki a jegyzetek, észrevételek papírszeletkéiből nagyvonalú essayhez illő ép és teljes tervrajz. Valóban, ezek a jegyzetek nem szorultak rá, hogy újabb jegyzetekkel kísérjük őket.

És mégis - mikor az utolsó bekezdéshez érek, mikor már a kész térképen csak a délkörök felrajzolása van hátra (a délkörök) a forgó föld, az idő határjelző vonalai, melyekkel megjelölhetjük, hol van hajnal, hol van nappal és hol alkonyodik) - hirtelen megdöbbenek: Ignotus meridiánja alkonyt jelez ott, ahol én hajnalt látok s ahol velem együtt bizonyára még igen sokan látják új magyar nap feljöttét! - Hogyan? Ignotus a «Halálfiai»-ban csak a Tegnap szellemének örök művészi értékét látja? Nem érzi meg benne annak a tipikusan «mai», új magyar szellemnek parancsát, mely teljesen hatalmába kerítette a regényben felidézett tegnapi szellemeket? Hogyan? Ignotus nem érzi Babits új művének mély aktualitását?

Ignotus Magyarországon az Európának induló magyar igazságok korát élte; s mikor ez a kor elzuhant a kegyetlen időkben, Ignotus elindult régi igazsága után Nyugatra, egyedül, magányosan indult el oda, hova egykor egy egész nemzettel együtt lett volna hivatva elérkezni. S azóta is kutatja, keresi a manapság bizony nagyon szegényesen és gyéren jelentkező új európai igazságokat és vissza-vissza néz Magyarországra, hogy vajjon lett-e, lesz-e valami ezekből az új európai (vagy éppen amerikai) gondolatokból odahaza új magyar igazsággá, úgy, ahogy az az ő korában történt. Ignotus bizonyosan mély fájdalommal tapasztalta, milyen keveset ad és adhat ma Európa a magyaroknak. Annál mélyebb megilletődéssel látta azonban, hogy ez a hátralökött Magyarország erősen megállt saját lábán, impozánsan tartotta magában a lelket.

Ignotus éles szemét nem kerülhette el, hogy a magyar szellem, s annak legtisztább megnyilatkozása: a magyar művészet, új beteljesülések korszakába lépett. Ez a háború utáni korszak azonban már nem az «Európának induló», régi magyar vágyak beteljesülését hozta, hanem új vágyakból fakadt. Ezeket az új vágyakat a háború előtti kultúra harcosa legfeljebb csak sejthette, velük azonban teljesen nem azonosíthatta magát. Ignotus is, követve egyéniségének, egész kultúrájának s az ebből a hatalmas kultúrából fakadt szellemnek ösztönszerű parancsát, önkénytelenül még mindig saját vágyainak beteljesedését keresi az új beteljesülésben. Kutatja ugyan az új «délköröket», de az új délköröket is, ösztönszerűen, a régiektől számítja.

Ignotus is mélyen átélte azt a keserű csalódást és fájó kiábrándulást, mely az Európának induló hősi magyar gondolat katasztrófáját követte, melynek éppen Babits háború utáni lírája adta a szenvedéstől legelgyötörtebb hangokat. Nem érezhette azonban azt a nagy megváltást, azt az új balzsamot melyet az új magyar szellem első és leghatalmasabb, felrázó, talpraállító riadója hirdetett: Kodály Zsoltára.

Kodály Dávid-zsoltára szimbóluma az új magyar korszellem útjának. Magányos, fájdalmas tenórhang, megcsalódott, sorssujtott prófétának félig fohászos, félig átkozódó hangja felkorbácsolja a kórusnak, a népnek hangjait; s mikor feltámadt a nép zúgó, ezertorkú zenéje, maga a feltámasztó, a próféta elbúcsúzik: a tenórszóló elhallgat s átadja vezérszerepét: a diadalmas Népnek, Nemzetnek. - Kodály heroikus prófétájának fohászos és átkozódó hangját már bejövendölte valaki: a «Halottak élén» és az «Utolsó hajók» költője. Ez a vad, szubjektív panasz még Ady utolsó költeményeinek atmoszférájából hozza tragikusan egyéni magányát, heroikus lendületét. Ady ismerte azt a fájdalmat, mely Kodály lelkéből az új magyar próféta panaszát sajtolta ki; sőt sejtette azt a vágyat is, mely ebből a fájdalomból kisarjadt: átadni a szót a felrázott népnek, a felidézett minden magyar kornak, az «örök magyarnak», átolvadni, belemerülni az egyéniségnek a nagy kórusba. Ezt a vágyat betölteni azonban már nem volt az ő hivatása. Ő büszke és magányos hérosznak született; hiába öltötte magára derék kuruc vitézek mezét, nem állt be közkatonának a csatasorba; hős maradt mindvégig, a magyar egyéniség örök szabadsághőse, vesztett szabadságharc után. Népéért kiáltott, népének kórusát idézte, de sohasem adhatta volna át a szót a népnek, - Ehhez új magyar kellett, újfajta, Kodály-fajta géniusz, aki a ránkszakadt rabság idején megcsörgeti a láncokat: ha már rabok vagyunk, legyünk saját népünknek, saját nemzetünknek és fajtánknak rabjai! fel, építsük magunknak nemzetünk kiaknázatlan s kimeríthetetlen kincsesbányáiból nagy, önkéntes várfogságunk dicső sziklavárát és őrizzük, védjük, tegyük újra termékennyé, új magvak befogadására képessé azt az örök rögöt, mely bennünket fogva tart.

Ilyen, ilyenféle volt az új jelszó, annyi beteg és hamis jelszó után végre egy igazi! A vár épül: építőanyagban nincs hiány; de munkásokban sincs. Jön Móricz a «Tündérkert»-tel, mint aki megérzi, hogy most az él igazán, ami egészen népében, nemzetében él. Jön Szabó Dezső a «Segítség»-gel, harsogva, hatalmas al-fresco gesztusokkal, az új magyar gondolat ittasa. Jön Rudnay, képein a magyar tájjal és staffázzsal. A fiatalabb nemzedék pedig Erdélyi Józsefet küldte, hogy ezzel az igaz, gazdag koncepciójában még nem eléggé méltatott poétával vegye ki részét a magyar szellem megújhodásából. S mialatt külföldön s külföldi mintára idehaza bizonyos «új próféták» «kollektív», «objektív» és «aktív» jelszavakkal homályosították agyukat, azalatt a magyar irodalom valóban utat tört magának egy nagy és eleven közösséghez, nem spekulációkon és elméleteken keresztül, hanem ösztönösen követve az élet igaz parancsát, azét az életét, mely a mai kor alakjában környez bennünket, s azét az életét, mely mint örök magyar valóság lakozik bennünk. Az, amit általában individuális életnek neveznek, mint önálló probléma valóban elhallgatott; az egyén hangszere lett a magyar föld énekének. És a magyar föld énekel, hangosabban, öntudatosabban, mint valaha. És Kodály népdal-feldolgozásaitól Móricz és Szabó ujságírói működéséig az új magyar szellem számtalan kisebb-nagyobb megnyilatkozása egyetlen hatalmas parancs, egyetlen közös akarat: minden legkisebb magyar rögnek énekelni kell. Eleven, éneklő valóságnak kell megőriznünk és megtartanunk mindazt, amit ez a nemzet igaznak gondolt, érzett és álmodott. Ez a mi új gondolatunk, érzésünk és álmunk. Tudjuk: ez a mai állásfoglalás inkább védekező pozició. De a kotló sem hagyja szabadjára apróságait idegen kertben szemet csipegetni, mikor kánya lebeg felettük: összehívja, szárnya alá gyűjti őket.

Ignotus jogosan vethetné közbe, hogy mindaz, amit itt új magyar szellemnek mondunk, a mai magyar művészetnek csak egyik rétege. Nem tagadjuk: a nagy magyar «védők» mellett ma is akadnak nagy magyar «támadók». Vaszary ime «Moulin Rouge» képeket fest, olyan robusztus, pogány fantáziával, amilyenről Párizs nem is álmodik s hogy a legnagyobbat említsük: Bartók Béla Sztravinszkyval és Schönberggel állja a versenyt s közben olyan ősmagyar víziókat idéz, hogy mellettük szinte eltörpül külföldi versenytársainak muzsikavilága. - De nézzünk körül idehaza, a mai magyar életben: egyetlen pillantás elegendő, hogy felismerjük az ilyen «kifelé-harcos» magyar zsenínek mostani nagy sőt tragikus magányát. Már eleve zord magányra teremtett embernek kell lennie annak, aki ebben az elhagyatottságban is úgy megáll a lábán, mint egy Bartók Béla. Az ilyen zseni ma csak annyiban létezik, hogy «van»; felemel, megigéz bennünket nagyszerű egyéni létével, de sorsunkban nem osztozik, elfoglaltságainkba nem nyúl bele irányító kézzel. - A «befelé-harcos» új magyar gondolat képviselőinek munkája viszont csupa aktivitás, csupa korszerű reform, csupa ma alkalmazható politika, csupa pedagógia. Minden álmuk mai tettre termett s ha valósággá válik, olyan valóságot fog teremteni, mely híven tükröz örök magyar álmokat. ők az elhivatottak között napjaink elhivatottjai, a korszerűek, a modernek. Nemcsak azt hozzák, ami mindig kellett és mindig fog kelleni, hanem azt is, ami különösképen ma kell nekünk.

Ha ez így van (és csakugyan így van!), ha korunk a megkötöttségek kora, ha a mai magyar ember vágya visszavezet a nemzet ősi közösségeihez, ha az egyéniség csak azt keresi magában, ami ehhez az ősi közösséghez tartozik, vajjon feltalálhatja-e magát akkor a mostani időkben a tegnap szabad kultúrájának apostola? - Vajjon mi vár ránk? - kérdezheti Ignotus s vele együtt a magyar életnek sok más régi hű harcosa - várhat-e ránk egyáltalában hivatás a mai magyar világban lehet-e szavunk s mai magyarokhoz, nekünk, kik annyian vagyunk a tegnap gyermekei, kik a gondolat és eszme madárszabadságában nevelkedtünk, kik szerelmesei voltunk az élet örök megujhodásának, az Egyéniségnek? Olyan világból jövünk, hol szent és szabad volt a lélek minden rezzenése, hol erény volt szembenézni a bűnnel is, hol a lélek kitárta magát, kitárta sebeit is; s most olyan világba érkeztünk, hol egy nagy földrengés pusztítása szigorú kötelességeket ró ránk s elfojtja egyéni vágyainkat, hol senkisem kíváncsi saját maga vagy embertársa lelkének szennyesére, hol mindenki egyetlen nagy közös feladat szolgálatába lép s csak azt tartja magában figyelemreméltónak, igazán értékesnek, amivel a közös gondolatot szolgálhatja s minden egyéb mint haszontalan felesleg hull le róla. Lehullunk mi is, egykor szabadon terebélyesedő lombok, a magyar fáról? Lehullunk mi is, mert elérkezett az idő, mikor létkérdése a magyar fának, hogy visszanyessék vastag, ősi törzsökéig?

Mert könnyű Kodálynak, Móricznak és a többieknek, ők már a tegnapi kultúra katasztrófája előtt is alaptermészetükben azok voltak, aminek ma lenni kell. Az idő, mely bennünket legázol, az ő elhivatottságuk ideje. A forradalmak előtt, mikor még együtt dolgoztak a tegnap hőseivel, mindez még nem lehetett ennyire nyilvánvaló, ahogyan Deák Ferencről sem tudhatták, mikor még Kossuth oldalán harcolt, hogy az ő igazi hivatása, az ő kora majd akkor következik el, mikor Kossuth már Turinban remetéskedik, Kodályék, Móriczék minden fájdalmasabb önmegtagadás nélkül érkezhettek a mába; alig hangzott el szivükben az új magyar idők kötelességre felhívó parancsszava, az új kötelesség máris vérükké vált.

De hányan vannak, nagy, komoly sőt örök értékek, akiket a legszorosabb szálak fűznek a Tegnaphoz! És most széthulljon ez a sok magyar érték? Vagy zord magányba zárkózzék? Mert nem termett mindenki a zord magány olyan hősének, mint egy Bartók Béla, akinek lelkében az elementáris indulatok kezdettől fogva gigászi súllyal nehezedtek minden édesebb, körülmelengetőbb emberi közösségre; nem mindenki őrizheti meg termékenységét az elhagyatottságban. S most mindez a sok és nagy érték, a tegnap kultúrájának ragyogó világa, passzivitásra legyen kárhoztatva, ne vehessen részt a mai magyar élet kiépítésében?

Olyan kérdés ez, melyre az a generáció, melynek létkérdése volt, máris megadta a feleletet: a győzelmes feleletet. A tegnap szabad énekese megtalálta az útat a mai megkötöttségekhez. Az út szükségszerűen tövises volt: csalódáson, ömegtagadáson vezetett keresztül. Mert a Tegnap csak mint mély rezignáció élhet a Mában. Ez a rezignáció azonban még csak értékesebbé, gazdagabbá teszi a Mát. Az a fájdalmas alaphang, mely az egykor szabad s most az új magyar élet megkötöttségeinek szolgájává szegődött énekes dalát jellemzi, mely annyira megható erővel zeng teszem Tóth Árpád legutóbbi verseiben, ez a fájdalmas alaphang az új magyar gondolatnak egyik legerősebb támasza. - Keresni a megkötöttséget, menekülni az egyén ma haszontalannak bizonyuló szabadságából az élet, a magyar élet közösségébe: ez az a parancs, mely napjainkban olyan gyakran szorítja a lírikust a regényírásra. (Mert a külső valóságnak prózai rajza legnagyobb alázat s legnagyobb megkötöttség a lírai költőnek.) Ennek a nagyon is aktuális parancsnak engedelmeskedve vitte előbbre a győzelem útján a tegnap generációját az «Aranysárkány» és az «Édes Anna» költője: Kosztolányi Dezső. - Igen, a háborúelőtti kultúrában gyökerező nemzedék megtalálta új helyét, győzelmesen el tudott helyezkedni a Mában.

Ezt a győzelmet azonban csak az a költő pecsételhette meg igazán, a diadalmas döntő szót csak az a költő mondhatta ki, akit a tegnapi kultúra tragédiája legmélyebben és legszubjektívebben sujtott, akinek a legfájdalmasabb belső vajúdáson kellett átesnie: Babits Mihály.