Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 20. szám

TERSÁNSZKY J. JENŐ: IGAZ REGÉNY (1)
Saját életem

Életrajzot az elődökkel, a származással dukál kezdeni. Én nagyon kevéssé dicsekedhetem valami nevezetes és terebélyes családfával.

Apai ágon csak annyit tudok, hogy nagyapám tehetősebb fuvarosgazda volt Ó-Radnán, a régi határőrvidéken. Puskaport szállított a kincstárnak és Bukovinából kupeckedett marhákkal. Róla még csak annyit tudok, hogy az anyja, tehát öreganyám, egy pöttön, fekete csángószékely asszony volt, akinek tizenkét óriás fia volt.

A többi már csak hallomás és következtetés lehet elődeimről, a névből és véralkatból. A Tersánszky név azt jelenti szlávul, hogy a Tersek vagy tersiánok törzséből való. A tersek ott élnek valahol lenn a Kaukázus lejtőin, abban a tarka népegyvelegben. Említik őket a földrajzban. Szóval nagy tévedés, mint ez sokszor megtörténik, hogy az éjszakszláv, nemesi trsztenai, vagy nádosi Trsztyánszky-familiából valónak tekintenek.

Nem, nemességről szó sincsen. Ellenben valami heroikusan gyanus illat azért árad apai őseim körülményeiből és véralkatából. Alighanem valamiféle szökevény martalóc, vagy kozák lehetett az öregapám, aki könnyen talált korábbi mesterségének megfelelő alkalmaztatásra az egykori granicsár, toborzó katonai szervezetben. Különben délies eredetre vall apáimban egész karakterük, hogy feketék, inasak, izgágák, véresszájúak.

Ezt a keveredés nem irtotta ki belőlük, ahányat ismerek s úgy hallom, még van belőlük Erdélyben egy egész falunyi nép.

A keveredést illetőleg alig tudok példát a magam vegyes vérére. Az apám anyja egy steier-német nő volt. Steinernek hívták. Anyai ágon a nagyapám apja állítólag angol volt, akit úgy hozattak Angliából munkavezetőnek, a hradeki vashámorhoz. A neve Fox volt. A felesége egy bánáti eredetű oláh nő volt. A nagyanyám Prohászka nevü cseh eredet.

Vegyes a vérségem, mint a koldustarisznya tartalma, vagy mint ahogy ez a régi osztrák-magyar monarchia igazi fiához illik.

*

Apám csaknem húsz éves koráig ott nevelkedett Ó-Radnán. Nagyon ritkán lehetett rávenni, hogy ifjúságáról meséljen. Pedig ez engem mindig szörnyen érdekelt.

Gyermekkorából sokat mesélt egy Dombhát nevü fürdőről, amely a Bethlen grófok tulajdona volt. Itt egy patakból galambtojásnyi gránátköveket szedett apám gyermektársaival kalapszámra, amit aztán az uraságok megvettek tőlük. Mesél egy Bethlenről, aki kisded ember volt, hosszú szakállt viselt. Mint a bányarém, vagy ahogy ott mondják, bányapásztor, ügy nézett ki és egy négyes, csengős, sallangos fehér öszvérfogaton járt. A gyermekek kedvence volt, mert a kastély erkélyéről alkalmankint szakajtószám szóratta ki a rézpetákot és nagy dáridókat rendezett a fürdőn a falubelieknek is, akikkel aprótól nagyig kedélyes barátságot tartott. Egy másik Bethlen később kedvezően kerül apám élete folyásába még egyebütt.

Aztán mesélt még apám sokat a szamosparti hancurozásról, lóúsztatásról. Itt, többek közt mindig bizonyos keserű lelkifuralással említett meg egy vén házaló zsidót, akit mint suhanc, társaival veszni hagytak vagy talán betaszítottak a Szamosba.

Nagy élményeül említi apám, hogy mint kisfiút egyszer óriás egyiptomi keselyűk rémítették meg pár lépésnyi távolból a Szamos egyik szigetén.

Siheder korában apámat gimnáziumba küldték szülei Szebenbe, a határőrvidéki alapítványból. De a honvágy visszakergette falujába. Úgy szökött vissza gyalog.

A kocsisokkal nagyobb örömmel tanyázott az Ünnőkő havasi legelőire kicsapott lovakkal. Erről sokat mesélt. Mikor éjjelente egész farkascsorda fogta körül a ménest. A kocsisok hatalmas tüzet raktak és ott álltak készen a baltával kezükben. Körülöttük pedig a kancák, kifelé fordulva farral, hogy agyonrughassák a csikaszokat. Úgy fogták közre a csikókat.

A lónak nagy csiszárja és szerelmese maradt mindig apám. Lelkesedve mesélt a szelistyei Brszánokról. Egy ilyen havasi mokányról, aki fogadásból egyedül lefogott a patkolásra és aztán meglovagolt Szebenben egy vad táltost. Úgy csinálta, hogy simogatni kezdte, amennyire a vad ló magához engedte s akkor egyszerre a karjára tekerte a farkát és rácsünbeszkedett. A ló hiába ugrált, a kovács megpatkolhatta. Aztán a mokány csak úgy szőrén, egy kötőfékkel a ló fején, a hátára ugrott és egy olyan kövezett, meredek, csapinós sikátoron, amin még gyalogszerrel is rossz volt mászkálni, vágtában nyargaltatta meg fel és alá a lovat, míg az végül tajtékozva, reszketve, kezes lett mint a bárány.

Na és a pakulárok. Ezt megírtam a Havasi selyemfiú cimű elbeszélésemben. Ugyancsak néhány históriát a bányászokról és szénégetőkről a Gyilkos cimű novellámban. Nem ismétlem hát.

A bányászkodás apai és anyai ágról is a megélhetés főtényezője volt a családomnál.

Az apám nagybátyjai mind a bánya körül voltak valamiféle mesterségen. Egyet, egy János nevü bácsiját sokat emlegette. Ez öles, hírhedett erejű ember volt. De olyan szótlan és szelid, mint a tulok. Ő volt a faluban afféle hallgatólagos karhatalom. Ha két társa összeverekedett, felnyalábolta őket és akárhogy kapálóztak, nem bántotta őket, de szorította, míg ki nem békültek. Később ez a Tersánszky János megromlott a bányában.

*

Apám ikergyerek volt. A testvére azonban meghalt. Ő mindig erre az ikerségre fogta, hogy nem lett olyan hórihorgas óriás, mint a többi Tersánszky.

Középtermetű volt. A legtökéletesebb férfialkat, amit valaha szobornak faragtak. Keskeny csipejű, lapos hasú, egyenes és széles vállú. Villogó fekete szeme kissé banzsított, ha elmélázott vagy dühbegurult. A haja göndör, sürű volt. Az arca olyan szabályos, mint azok a szép törökök, akik cigarettapapir reklámokon füstölnek. Az állában gödröcske volt és gyengén hajlott orra hegyén egy szabályos kis négyszög. A keze inas, erős parasztkéz volt, de a lába olyan keskeny apró és olyan vékony bokájú volt, mint egy kisasszonyé.

A legénykorából nem sokat tudok. Ő magát úgy jellemezte abból az időből, hogy olyan szelid, szemérmes és rendszerető volt, mint egy lány. Nem ivott szeszesitalt, nem dohányzott, nem kártyázott. A szoknya azonban korán gyöngéje lehetett. Ezt hallottam is, be is vallotta.

Ó-Radnán valami mérnöknek lett a hátramozdítója. Eszes volt és bizonyos dolgokban csaknem csodálatosan gyors felfogású apám. A mérnöktől majdnem elsajátította a mestersége gyakorlati felét.

Az apám apja és anyja hirtelen halt meg, galopp-hektikában mindkettő. Akkor apám, ami kis vagyona maradt a szüleiről, egyetlen Máli nevű nővérének ajándékozta, ő maga pedig, mint a mérnök fickója (így nevezik szülőföldemen az afféle értelmesebb kifutólegényt) átjött Erdélyből Nagybányára. Azaz Felsőbányára.

Ott aztán apám a mérnököt valamikép otthagyta, hogy beiratkozzék a bányaiskolába. Sohasem röstellette, hogy halinaposztó magyarnadrágban jött el falujából és közönséges bányamunkával szerezte meg a tanulmányaihoz a szükségeseket.

A bányaiskolásokat rendesen mindjárt alkalmazza a kincstár altiszteknek, vagy hát valamiféle felügyelőknek, irodába, ha végeznek. Apámból is ez lett.

Akkoriban ismerkedett meg anyámmal és a családjával. Az anyai nagyapám bányafelőr, vagy hukmány (hutmann) volt. Anyám a legfiatalabb után következő lánya volt. Bátyja, Károly a legidősebb volt közülük és két nénje volt, talán már férjnél és egy huga.

Az öreg Fox, a viszonyokhoz képest gazdag ember hírében állt. A kincstári lakásán kivül volt még egy másik háza Giródtótfalu nevü községben és jókora jószága a határban, az Éjvölgyben. Úgy tudom, nem valami kedvelt személy volt az öreg. Fukar volt, rideg és akadékos. Apró, vékony kis ember volt, franciás kecskeszakállt viselt. A nagyanyám szintén élelmes, pénzszerző asszony volt.

Most aztán, amint hallomásokból összetevődött előttem, a következő dolog történt. Mikor már apám és anyám férj és feleség voltak, az öreg Foxnak valami galibája támadt a kincstárral.

Valami kezelésére bízott faggyútömegről volt szó, amit állítólag minden kincstári felőr a Csáki szalmájának tekintett és kisegítette vele a háztartását büntetlen. De az öreg Foxnak sok volt az irigye és rosszembere. Szóval rajtacsípték és állása forgott kockán.

Mármost, hogy megmentsék az öreg becsületét, nyugdijját és mittudommit, a család úgy döntött, hogy apám vegye magára a faggyú-ügyet a kincstárral szemben. Apám még kezdő ember, ügyes ember, nem sokat veszít, ha kiakolbólítják a kincstártól. Talál majd magánbányatársulatunknál alkalmazást és az apósa majd hálából búsásabb örökséggel fogja rekompenzálni.

Így is történt. Apám magára vette a faggyúhistóriát és a kincstártól búcsút véve, attól fogva magánbányász lett. Ezt tényleg semmikép sem bánhatta meg később. De mivel aztán az örökséggel való rekompenzáció elmaradt, ez nagyon sok és csúf viszálynak lett a szülőoka.

Ronda, kényes ügy volt, annyi bizonyos. Apám így is félig-meddig azt a bárdolatlan, halinás, mokány szerepét játszotta abban a már úrinépséghez surlódó kispolgári frekvenciában, ami akkor az anyám családja volt. Apámat sokan sajnálták és késztették, ugratták, ami elkeseríthette, megszégyenítette.

Egyáltalán nagyobb részben ebben lehet látni apám későbbi házsártossága, iszákossága és az ezzel járó hanyagsága, végül pedig mindenfajta anyagi és erkölcsi romlások és meghasonlások okát, aminek a levéből már én is és testvéreim is jócskán ittunk.

*

Egyelőre azonban mindenkép fellendülő irányban tartottak a szüleim viszonyai.

A magánbányászat akkoriban javában virágzott. Az úgynevezett verkesek, vagyis a bányatársulatok részesei nagy urak voltak. Dült a pénz. Korábbról mesélik, hogy Felsőbányán csákánnyal és tőtővel jártak ki a fészkes aranyért a bányahegyre a polgárok és a polgárasszonyok kötényükben hozták haza a kincstári beváltóból az ezüstpénzt. Húsz-harminc kilométernyi körzetben vásárolták össze a szöllőket a polgárok és, mint mondják, Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. Persze ez akkor már megcsappant kissé.

Apám nagyon gálánt természetü, kissé hanyag és nagyon kevéssé volt élelmes, vagy éppen kapzsi ember. De még így is hamarosan jómódot teremtett szaporodó családjának. Három nővérem után következtem én és utánam kis húgom és öcsém. De közben még születtek és elhaltak testvéreim, úgy hogy anyám összesen tizenegy gyermeket hozott a világra.

Hogy milyen nő volt anyám? Csak azt mondhatom, én nem tudok hibájáról. Egy szent volt, a Máriák és egyben a Márták fajtájából. Egyébre sohasem volt gondja, mint a családjára és a munkájára. Egyetlen szórakozása a könyvek voltak és az imádság. Takarékos volt, élelmes volt, de nem rosszszívű. Alázatos volt, hallgatag volt, erélyes volt, aranykedélyű volt, okos volt, szerény volt, szemérmes volt, mértékletes volt.

Ez nem gyermeki kegyelet és nem túlzás. Jókai Mór egyik fogyatkozásául említik, hogy csak angyalt vagy ördögöt látott egy-egy alakjában. Anyámnak a jelleme egészen igazolta volna ennek a jogosságát. Nem lehet találni repedést sehol sem, egy parányit sem jellemén, mint egy üvegszoborén.

Egy pirinyó, nem csúnya, nem szép arcú, de jókötésű nő volt anyám és hihetetlen szívósságú és akaraterejű, mindig a jó, mindig az észszerű felé. Térdeig leérő, vörösbarna haja volt és kedves, de egyben a vesébe látó tekintete.

Én már csak hanyatló, küzködésbe törődött asszonyként emlékszem rá.

Őt semmikép sem lehet okolni családja botlásaiért.

A viszony apám és anyám közt körülbelül az volt, hogy anyám szerette és elkényeztette apámat. Ezzel gonosz zsarnokává tette. Boldog volt és hálás volt apámnak egy jó tekintetéért és panasztalan tűrte el minden szeszélyét. Ott ellenkezett csak, amikor magának apámnak, vagy gyermekeinek jóvoltáról volt szó. De aztán rögtön, maga keresett mentséget apám hibáira.

Ha csak egy kis verőfény, egy kis remény, vagy csak egy kis szünet köszöntött be élete keserveibe, nyomban dúdolt, tréfált s meg volt elégedve a világgal anyám.

Ez volt az anyám. Különben ez könnyen kitűnik a továbbiakból.

*

Ezzel végeztem is családom történetével a születésemig.

1888 évet írtak, szeptember hónapot. A születésem pontos napja azonban bizonytalan, mert éppen éjféltájban történt 12-ikéről 13-ára virradóban.

Az elsőszülött fiú voltam és mindenképpen jelentős volt kis házunkban megjelenésem. Majdnem az a kis fickó voltam, akit úgy hívtak attilagyerek. Aránylag roppant nagy és virgonc, erős csecsemő voltam. Anyámat majdnem megnyomorította világrahozásom, úgy hogy fürdőzni kellett s gyógykezeltetnie magát aztán.

Különféle érdekes apróságról tudok születésem körül. Úgy tudom, másnap egyik kis nővérem odaférkőzött a pólyámhoz és egy málna- vagy eperszemet tömött a számba. Nagy ijedelem támadt, mikor észrevették. De én nyugodtan bemajszoltam az ennivalót és kutyabajom sem lett tőle. Ugyanígy egészen szokatlan időben bevágtam egy csésze tejeskávét egy hatalmas zsemlével.

Aztán, mikor először vagy másodszor fürösztött a bába, utána berontott apámhoz és tréfásan rárivallt:

- Ténsúr! Tessék rögtön letenni nekem tíz pengőt. A fia letépte a, kendőmet.

Úgy mutatták meg csudára, hogy lerántottam a bábám kendőjét és nem akartam elengedni.

Ugyancsak azt is hallottam, hogy a szomszédban egy asszony a kis nővéreimet azzal ríkatta meg és késztette rám, hogy: no kisasszonykák, most már fiú született maguknál, magukat nem fogják többet szeretni a szüleik. És ekkor nővéreim állitólag összeesküdtek elpusztításomra.

Ilyes esetek hitelessége persze nem nagyon ellenőrizhető. Mindenesetre érdekesek.

Vannak emlékeim egészen parányi, tipegő koromból. Persze csak elfoszló képek.

Még szoknyácskám volt, kék trikó, piros szegéllyel és bojtokkal. Ebben egy este észrevétlen kiszöktem a tornácra. Pisiltem és aztán nagy csodálkozással vettem tudomásul a sötét, csillagos eget. Valósággal akkor szédültem meg parányi önmagamon a roppant universumban, először. Homályosan még csak valami nagy hacacáréra emlékszem, amit ez a vakmerő felfedező utam okozott övéimnél.

Egyéves koromban már tipegtem, és gügyögtem. És soha nem selypítettem, legföllebb a hangzókat cseréltem fel. Például: mamoj-nak mondtam a majmot.

Az első szók közt, amiket tanultam, vagy legalábbis hallottam, sok oláh szó lehetett. Mert pesztonkám egy szép kis barna oláh fruska volt, aztán kocsisunk és családja is oláh népség volt és általában szüleim is szivesen beszéltek oláhul.

Apám különben nem Erdélyből hozta a magyar tudományát, hanem csak Felsőbányán és Nagybányán tanult meg teljesen magyarul. Anyanyelve oláh volt és németül beszélt még valamennyire. De amit magyarul tanult meg Erdélyben nagyanyjától és Felsőbányán később, az az igazi, csudálatosan színes, pergő magyarság volt, amit sajnos nemcsak elhanyagolnak, de már-már elejtenek a magyarok, holott ennek ritmusa és szófűzése volna, amit sajátosnak és őseredetinek nevezhetni. A példáit magam is már csak affélé gúnyos vonatkozásban tudom magyarázatul hozni itten. Például:

- Na innen koma tova, de hova? El amoda la!

Nekem magamnak is nagyon ritkán pattog már végig agyamon ez az eleven ütemű, állítmánnyal takarékoskodó magyar végvidéki és kisvárosokban fordulatossá művelődött nyelvjárás, amit a gyermekkorból hozok. Felejtem már elfele.

*

Kisgyermekségem idején volt legjobb módban a házunk. Apám sokszor említette ezt így, hogy a szerencse küldött a világra.

Házunk volt a városban s majdnem háromholdas szöllőnk, közel a határban. Azonkívül egy nagyobb darab földbérlet a Gózsem nevű dülőben, hogy takarmány legyen a lábasjószágoknak. Mindezt részben anyám hozományából és anyámnak egy lutrinyereségéből, részben apám keresményéből vették. Apám több bányatársulat igazgatója lett, ahol elég búsásan javadalmazták. Azonkívül saját bányatelket is szerzett. Ez a telek Misztbányán volt, egy kis hegyi faluban és egyik Bethlen gróf mulasztotta el megújítani a zártkutatmányát. Így adott be rá apám kérelmet. Pör is folyt érte s végül kiegyeztek. Gazdag aranybánya volt, csak nem nagy területű és befektetés kellett a feltárásához. Így is jövedelmezett. A fél falú belőle élt később. Apám anyám nevéről Etelka-bányának kereszteltette.

Két szolgálónk volt, fickónk, kocsisunk, akinek családja is végzett munkát. Kocsink, igásszekerünk, a bányánál is egy vagy két pár igánk.

Szóval joggal viseltem az úrfika nevet. Szeretetről, általános és kivételes becézésről beszélhetek környezetemről, de elkényeztetésről azért nemigen. Apám, hangulatember létéhez hűen vagy túlakadékos, vagy túlengedékeny volt hozzám, anyám azonban változatlanul jóságos szigorral nevelt.

Egyetlenegy makrancoskodási esetemről tudok. Egyszer búcsún voltunk Láposbányán, ahol a vásárban megtetszett nekem egy svábnak a sárga csikója. Nem kellett többé sem hinta-, sem pogácsa-ló, csak az igazi. Éktelen ordítottam s végül is csak úgy bírtak velem, hogy a csikót apám a kocsinkhoz köttette, hogy hazavisszük. Aztán mikor az úton elaludtam, némi borravalóval visszaengedték a sváb tulajdonába.

Egyéb esetről nem tudok, hogy ellenkedtem volna szüleim parancsával. Egyáltalán affajta sunyi kölyöknek mondhatom magamat mindenha. Szemben szüleimmel is, másokkal is szivesen színeskedtem, alázatoskodtam, hogy aztán annál nagyobb zsivány legyek, ha nem voltam szem előtt.

Elméletben minden törvénynek és korlátozásnak nagy respektálója voltam, de a gyakorlatban nem volt vétek a katekizmusban, amit ne követtem volna el készséggel.

Hazug voltam, tolvaj, lusta, bosszúálló, szószegő, hálátlan, csavargó és bizony valóságosan kéjsóvár, mint egész pici kölyök.

Szívtelenségről tudok csak nagyon kevés esetet, hogy gyöngébbet bántottam volna, vagy kínoztam volna, még állatot is. Sem a falánkság nem volt nagy gyöngém. Inkább a cigaretta s később az ital.

Majd ez mind kiviláglik jobban apró esetekből. Most csak pedzem éppen gyermekjellememet.

Mert először alapot kell adnom elbeszélésemnek, a geográfiai és néprajzi környezettel. Egyelőre a szűkebbel.

*

Házunk Nagybánya városának Zárt-utcájában volt. Az utcát azért nevezték így, mert ott volt a hajdani várkapu. A régi várárok immár malomárokká szelidülve, ott folyt el, nem valami jóillatúan, a házunk hátsó ablakai és a kertünk alatt. A házunknak rácskerítése volt az utcára. Oszlopos, futókás tornác fogta körül és virágos kert volt előtte, rezeda, árvácska, georgina, tűzliliom ágyásokkal. Egy nagy nyitott fásszín hozzáépítve a házhoz, szintén kiszolgált az utcára. Ezen át lehetett kijutni a gazdasági udvarra, ahol az istálló, kocsiszín, disznóólak, baromfiketrecek voltak. Aztán elkerítve egy kis veteményes kert, kúttal, szilvafákkal, szintén az utcára nézett.

A házunkkal szemben az oláh templomkert fala vonult, tele fákkal, közepén egy régi kis templom és faharangláb. A láthatárt a Feketehegy violaszín vonala alkotta. Éppen keletnek. Úgy, hogy a nap első sugarai a házunk falát érték. A harangkongás, a templombeli “Damne dure tespre noi" és más zsolozsmák, elvegyülve a verébhangversennyel, reggelenkint a levegőt telezengte.

A virágoskertből a Kereszthegyre lehetett látni. Előtte folyt halványlila, köves medrében a káposztazöld Zapar. A régi Árpádházi királynék patakja. Mert a város ezeknek a királynéknak a hozományához tartozott s régi neve Asszonypataka is volt.

Jobbsó szomszédunk kisgyerek koromban Rozner nevű család volt. Egy öreg, hórihorgas, bozontos bányászember, aki harmónikagyártó, madarász ezermester és nagy bibiliatudós volt. Feleségének lacikonyhája volt a Kispiacon. Túl rajtuk Botyikáséknak, rokonuknak volt a háza, akik szintén hentesmesterséget űztek. Aztán egy sok gazdát cserélő ház jött és aztán a sarokbolt, a Horovitz zsidóéké, aki egyúttal felekezeti tanító is volt.

Balról Kollár nevű nagycsaládu gépész lakott. Aztán valami Rauser nevű munkáscsalád kis háza jött. Majd a Wilhelméké, egy rokonunké. A sarokház utánuk Szilvássy kincstári hajdu tulajdona volt.

A templomkert fala úgy vonult, hogy nagy térséget alkotott a Zazar-folyó felé az utca. Itt a parton bojtorjánbokrok szemétrakásokat rejtegettek. Tovább felfele a folyóparton, ahol a palló vitt át rajta, szintén nagy térség után, négy ház állt, négyszöget alkotva telkeikkel. Egyikben egy bérkocsis lakott, akinek a felesége köztudomásu, szabott áron kapható hölgy volt. Mellettük Juhászék, egy bányászcsalád lakott. Aztán egy Suta nevű fazakos. A negyedik ház valami távoli atyafiunké volt, Koncvaldéké egy darabig.

Úgy soroltam fel ezeket az embereket, mint akiknek valami közük lehet hátulgombolós időmhöz. Bár ezt a fajta ruhadabot sohasem hordtam.

Itt azonban eszembejut egy másik emlékképem, amely talán még a zodiákus konstatálását is megelőzi. Mert még a konyhaasztalon csúszkáltam, pesztonkám felügyelete alatt.

Ez az ablak, mint mondom, a templomkert falát és fáit keretezte be és többek közt balfelé, a cinterem falának szögletében, egy óriás nyírfát, amely magánosan magaslott az égre.

Ferenczy Károly egyik híres képe a Szépművészeti Múzeumban, megörökítette ezt a nyírfát.

Nekem ez a fa sokat foglalkoztatta négykézlábon csúszkáló gyerekképzeletemet. Azt hittem, ez a fa csinálja a szelet. A szél ott lakik hajló, himbálódó vékony ágai közt és onnan indul el huhogni a kéménylyukban, meg fölrepíteni a port és papírrongyokat az utcán.

A széllel együtt a fán azt hittem ott laknak a fecskék is. Mert akkor voltak éppen költözés előtt. A fa ágaira telepedtek szürke gyöngyszemek módjára, hogy aztán egyszerre nagy csicseregve röppenjenek szét a kék égen. Ott oktatták repülni fiókáikat a fecskék és a fáról keltek aztán egy nap tengerentúlra. Ezzel együtt az a versike cseng meg a fülemben, amit később tanultam meg bizonyára. De időszerű volt:

Repülni tanítja fecske madár a fiát,
Édesanyja pedig járni ici-pici Palikát.

Én a felügyeletet, még a becézőt is, mindig tehernek éreztem és a szobát, a házat szűknek. Annyian vigyáztak rám, mégis lépten-nyomon szerét ejtettem, hogy valami lehetetlen helyről rántsanak elő. Felmásztam a padlásra és legurultam a lépcsőn, betörtem az orromat. Nagy nehezen begyógyították. Erre mégegyszer betörtem ugyanott a kályha élében.

Úgy tetszik, apám nem minden célzat nélkül altatott el esténként azzal a mesével a kis egérről, aki nem hallgat szüleire, elkalandozik hazulról és pákosztoskodik a kamrában, aztán úgy telerakja a hasát, hogy nem fér be a lyukba és megfogja a macska.

Ez a nyugtalanság még az éjjeleimre is kiterjedt. Esténként csak úgy tudtak elaltatni, ha Máli néném dörzsölgette a hátamat.

Két kis eseten kacagtak mindig otthon. Egyszer, amint a nővéreim a lámpánál olvastak, elkezdtem nyafogni:

- Viszket, viszket.

Máli néném erre egy pohár vizet hozott oda nekem.

- Nem víz kell! Hanem viszket! - zsémbeltem, hogy a hátamat dörzsölgesse.

Aztán egy éjjel sivalkodni kezdtem a sötétben. És azt visítottam:

- Jaj, nincs szemem!

Sokszor riadtam fel így, rémekkel tusakodva. Egyáltalán később is sokszor megesett, hogy holdkórosok módjára felkeltem, jártam, kivittem a paplanomat a padlóra, sőt ki az udvarra, lefeküdtem s aztán felébredve felnyaláboltam megint mindent és visszafeküdtem az ágyamba.

Aludtam együtt anyámmal is, apámmal is és egy-egy nővéremmel is. Ebben a tekintetben nem valami bővében voltunk a helynek.

Három szobánk volt. Az utcai, vagy vizitszoba. Ennek fődísze egy szép ásványgyűjtemény volt üvegszekrényben s elég türhető ízlésű bútorzat. Ez egy másik, vorzimmernek nevezett szobába nyilt, amelynek külön ajtója volt a tornácra. Aztán jött egy tágas, nappalinak, hálónak, mindennek szolgáló szoba, amelynek ablakai a patakra néztek. Majd a konyha, a magosabban fekvő kamrával s alatta pincével. A tornác végében pedig, külön bejárattal apám irodája volt. Egy kis folyosó végén volt ugyanitt az árnyékszék a patakra és valami lomtár.

A patak túlsó oldalán, velünk szemben, két ház végelt arra és egy kert. Ezekben a házakban egy Balázs nevű kőműves lakott, de mindig voltak lármás muzsikuscigány lakói.

Mondtam, hogy eleve nagy kedvelője voltam annak, hogy szemmel ne tartsanak játékaim, tünődéseim közben, még ha ártatlanok voltak is. Ha másként nem tehettem, odavonultam a nappali szoba ablakai és az ágyak, meg a divány alkotta zugocskákba. Játékom bőven volt. Építőkockák, képeskönyvek, katonacsákók, cimbalom, varázstrombita. Mindennek elébe helyeztem azonban apámnak egy hajlottfejű botját, amit görbeszájú lónak kereszteltem el. Ezzel nyihogtam, bokrosodtam körül a virágágyásokat, majd később az utcát.

Abból az időből, amikor még a ház közvetlen tájéka volt a játszóterepem, három személyre emlékszem élesen.

Az egyik Ivonás volt, a kocsisunk, akit más nevén Styópújnak hívtak. Ez azt jelenti oláhul, hogy sánta. Ravasz, szűkszavú mérmondó vénember volt. Ifjúkorában a lókötő, zsiványmesterséget űzte, rendes foglalkozásául. Lovakat és marhákat csempészett át Galiciából és Bukovinából a havasokon. Később is, nem egyszer ragadt a kezéhez egymás. Egyszer apám nagyobb rémületére a mi lovainkra is lopott egy mármarosi vásárról egy ordítósárga, négyesnek való gyeplőt és több hasonló galibát csinált enyves kezével.

Vele és családjával roppant szívesen barátkoztam: Emlékszem egy esetre, amikor felültetett egyik lovunkra, de amikor megindult velem, gyáván sivalkodni kezdtem. Úgy tetszik, hogy ez döntötte el aztán, hogy soha életemben nem lett belőlem lovas. Erről még majd mesélek.

A másik barátom Toncsi volt, a fickónk. Nagy tréfamester és a férfierő eszménye volt előttem. Őszi estéken nem lehetett engem bekapni az ágyba a konyhából, ahol Toncsi dorombon hangversenyt adott, és a cselédekkel együtt főttgesztenye-lakomákat csaptak. A kiszopott héjjal csatákat vívtunk s nagy vihánc folyt.

Egyetmást megírtam erről A kisfiú nagy barátai novellámban.

Sokat nevettek otthon később is azon, mikor egyszer Mimi, a cselédünk, nagy hebegés közt arra kérte anyámat, hogy engedje meg, aludjék Toncsi télen át a konyhában, mert szegény nagyon fázik istállóbeli szállásán.

Ez a Mimi, a pesztrám, egy szép, fekete, tizenötéves lány volt. Nekem is volt vele egy egészen különös kis kalandom.

Egyedül játszottunk a gruppok közt, mikor egyszerre az az óhajom támadt, hogy Mimi emelje fel előttem a szoknyáját. Ő tiltakozott, de én követeltem. Így kezdtünk el cicázni a virágágyások körül.

Egyszer csak megbotlottam a szoknyácskámban és hasra estem. Nem tudom mennyire ütöttem meg magamat, de jól emlékszem, hogy ravaszul akaratom kivitelére használtam fel a helyzetet.

Éktelen ordítottam. Mimi félt, hogy ha meghallják a szüleim, kikap. Én pedig nem akartam máskép elhallgatni, csak ha teljesíti követelésemet.

Erre ő megfogta a kezemet és azt mondta, no jó, megteszi, de nem itten, a nyilt udvaron, hanem gyerünk be az istállóba.

Az istállóban aztán Mimi odaállt abba a rekeszbe, ahová a kis borjút szokták elválasztani az anyjától és ott tényleg felemelte a szoknyáját.

Jól tudom, mire idejutott a dolog, pirulni, restelkedni kezdtem és alig csak odapillantottam a látványra, aztán tüstént, én magam mondtam: na elég, rendben van!

Ugyanígy sokszor leskelődtem nővéreim után is. Meg aztán át a patakon az árnyékszék rejtelmeire. De csak a női nem érdekelt és nagy bosszuság és csalódás volt, amikor a várt cigány-hölgyek helyett valamelyik vén kontrás tárta fel bájait.

Mondom, sunyi kis gonosztevőnek indultam egész parányin. Látom magam, amint először érek fel a pohárszék vizeskancsójáig, aminek tálcájáról egy ezüsthuszast emelek el és dugok el, hogy cukorba fektessem, a kis sarki boltban.

Pedig különben nem voltam pákosztos. A kávémat például mindig keserüllöttem. De azért cukrot sohasem csentem bele. Sem egyéb csemegét. A cigaretta volt nemsokára, ami az első, komoly bűnözésekre vitt.

Egyáltalán, a gasztrikus ügyekben nagyon mértékletes és mindenképpen nagyon tisztaságkedvelő kis kölyök voltam. Rémítő megvetéssel emlékeztem mindig vissza két kis egykorú pajtásomra, mint ellenkező példákra.

Valami távoli rokonunk, egy oláh pap volt két kis gyermekével a vendégünk. Ez a két kis fickó szörnyen megbotránkoztatott falánkságával és ahogy a mosdástól féltek és szemérmetlen mocskoltak a szobában. Ma bizonyára valami nagy potentátok. Nem tudom, nem-e a nagy Lukács László közvetlen atyafiságából valók voltak, mert valamiféle atyafiságot tartottak szüleim ezzel az egész családdal. Mondhatom, semmikép sem afféle vad és gyülölség fűtötte nép volt ez.

(Folyt. köv.)