Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 19. szám
Halott felesége emlékének emelte a költő a Művet - Vadrózsa asszonynak -, hogy kegyes őrzője legyen leáldozott arcának. Ehhez a könyvhöz azzal az áhitattal volna illő közeledni, mely a pietásos szándék mélyén serénykedett. Azzal az alázatos csenddel, amellyel idegen székesegyházakat szemlél az utazó.
Fájdalom, Strém műve sem az az egytömbből faragott Emlék - csak könyv, amelyben versek vannak sikerült és kevésbé sikerült versek.
Holott Strém valódi lírikus. Minden idegszálában, a lélegzetvételében lírikus. Nála nincsenek költői témák, amelyeket hol metrikusan, hol «szabadon» megversel. Adományul kapta azt a szüntelen munkáló belső lelkességet, a léleknek azt a pazarló lázas-állapotát, mely az érzékelt világ sáraranyából édes kínnal mossa ki magának a líra szín-érceit.
Azok a legszebb lapjai, ahol önfeledten énekel, mint egy ereje-ittas, büszke kamasz, akinek hangját nem bágyasztják távoli kontemplációk:
Óh, aranyos ünnep,
lila május láza,
ki táncol a réten
s az ifjú fák előtt,
melyek virágot szülnek?
duzzadó kalászba
ki ont új erőt,
van-e élőlény, mely
nem Isten háza -
Május termő láza,
pompája a kertben
kinek illatos,
míg anyai kedvben
áll a rozs?
Tavasz, fiatalság, zabolátlan, medrükből kifutott strófák, «Hiszek magamban!» - tipikusan
És ha ezekben a mámorosan buzgó versekben sok is helyenként a galamb, a liliom, a barackfa és más költői díszítő-elem: hamisítatlan lendületük van, mely rápillantásra megkülönböztethető a külső eszközökkel lendületessé megrendezett versektől.
Méltán sorakoznak ez ódai darabok mellé azok a csillagfénybe mártott, könnybelábadt költemények, amelyekkel halott hitvesétől búcsúzik.
Életem fekete tornyából szelíden kongasz Irma
a te elmúlásod fehér tó az álom völgyében
öledben alusznak az arany hónapok
ajkadon a boldogság halk fuvolái
ismerik az erdő vadjai a fát, amelyben te lakol
hajadban a csillagot is magányos utakon egyetlenem
de ha halovány szépségedet kibontja az alkony
tudom hogy meghaltál
s a te nagy csendedből édes enyhet iszom
tudom hogy belőled kel fel a nap a hold
gyászévem ragyogása óh milyen jól van ez
kiterjesztett szárnyakkal úszó rejtelem vagy immár
Isten mosolyától csillogó jövőm
aludj szelíden a mult párnáin édes asszony
örök egyesülésünk zengő liliom-erdejében
Megfoghatatlan, hogy akiből a valóban bensőséges szomorúságnak ilyen szívhangjai szólalnak ki és olyan frissen tud énekelni, mint a