Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 18. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

SZINI GYULA: ROBERT DE FLERS

A békebeli vidám Párizsnak egy oszlopa dőlt ki Robert de Flers-ben. Művei azt a parfumt lehelik, amely a század elején oly vonzóvá tette Párizst az idegenek számára és amelyben mindenféle nemzetközi illat keveredett, kivéve a vér meleg és az acél hideg szagát, amellyel az utóbbi másfél évtized ajándékozott meg bennünket.

Flers ikerszerzőjével, Caillavet-vel együtt jelent meg azon az égbolton, amelynek csillagászati ismereteit legjobban Ernest La Jeunesse «A Boulevard» című regényéből lehet meríteni. A dicsőségnek, kéjnek valami új Athénje volt az a Párizs, amelynek éjszakai gondtalan egén Claude Terrasse zeneszerző Flers és Caillavet karján bukkant föl.

A francia operett utolsó föllobbanása volt ez, mielőtt az angol és később a bécsi és a magyar operett diadalmaskodott volna fölötte. Herkules munkái, Sire de Vergy (Én, Te, Ő) és Monsieur de la Palisse voltak azok az operettek, amelyeket az új hármas társaság jegyzett és amelyekre az operett régibb közönsége talán még ma is hálásan emlékszik.

A francia kritikusok nem hiába emlegették az Offenbach, Meilhac és Halévy triászt, az új szerzők a francia operett legdicsőbb hagyományait támasztották föl. Mint Meilhac és Halévy, Flers és Caillavet is a mithológiából és a középkor legendaköréből merítették témájukat, mai szatírával és humorral fűszerezték a régi kedves legendát és lehetőleg borsosabbak - vagy mint akkor mondták: pikánsabbak - voltak, mint Offenbach halhatatlan operettjeinek szövegírói.

Valljuk be, az operett-librettó könnyed habselymét akkor még vérbeli írók szőtték és nem volt az a film-szceniáriumhoz hasonló kaptafamunka, amivé újabb időben - dícséretes kivételekkel - züllött. Ha Terrasse olyan őserejű muzsikus, mint Offenbach, a francia operett talán hatalmasan föllendült volna. Terrasse finom, csipkeszerű zenéje azonban nem tudta megfogni a nagy tömeget, az operett leghálásabb közönségét.

Offenbachi volt azonban a kor és fölfedezte, fölkarolta a két jókedvű szerzőt, Flers és Caillavet urakat. Ennek a kornak jellemzésére el kell mondanom azt a kedves epizódot, amely a «Sire de Vergy» századik előadása után rendezett banketten esett meg. A fehér asztal körül a vidám és divatos Párizs legnépszerűbb nevei (akadt köztük bőven világhírű is) ültek, csak a főhely volt föntartva egy titokzatos vendég számára, aki, mint híre ment, egy Párizsban inkognitóban tartózkodó külföldi uralkodó lesz. Végre a legünnepiesebb és legfeszültebb pillanatban föltárul az ajtó. bevonul tizenkét lakáj égő kandeláberrel a kezében és nyomukban besétál egy furcsa alak és leül a főhelyen: Consul II volt, az emberszabású majom, amely, vagy talán aki úgy evett és úgy kezelte az evőeszközöket, mint az ember. Így mulattak annak a boldogabb kornak emberei, amelyet ma a franciák is az «époque de bien vivre» névvel illetnek.

Flers és Caillavet csakhamar az operettből átlendültek a vígjáték irodalmibb szférájába. Hiszen Flers mint novellaíró és essayista kezdte pályáját. Egyik novellája, «Taďa, a kurtizán és zöld majma» Anatole Francenak van ajánlva 1896-ban és a következő évben «Ilsée, Tripolisz hercegnője» című elbeszélése Mucha illusztrációival jelenik meg (nemrég egy díszkötésű eredeti példányával Barthou, a jelenlegi igazságügyminiszter minisztertársai nevében Poincaré miniszterelnököt lepte meg). Azonkívül Flers tagja és elnöke is volt annak az «Escholiers» nevű társaságnak, amely úgynevezett avant garde-szinházat tartott fönn, ahol Flers első vígjáték-kísérletei színre is kerültek.

A kísérletezések és operettek után 1906-tól fogva Flers szerzőtársával, Caillavet-vel együtt a boulevard-szinházakat kezdi meghódítani vígjátékaival. Az erény útjai, Az úrangyal (L'Ange du Foyer), Miquette és az anyja, A szerelem virraszt, A legyező jelzik első sikereiket, amelyek a mi Vígszinházunk régebbi közönségének bizonyára élénk emlékezetében vannak.

1908-ban Emmanuel Arčne társaságában írják meg A király-t, amely Európa és a világ minden szinpadát diadalmasan járja be és amelynek magyar fordításával a Vígszinház a pályáján ép föllendülő Molnár Ferencet bízza meg és főszerepét, egy uralkodó karikatúráját Hegedüs Gyulára osztja. «Le Roi» az a vígjáték, amely a Flers és Caillavet társascéget a siker és világhír aranykönyvébe végleg beírja.

Ezentúl minden szinpadi munkájuk az a szézám, amellyel a világ összes szinigazgatói a kasszasiker kulcsát tartják kezükben. Buridán szamara (1909), A szent liget (1910), Papa (1911) és Primerose (szintén 1911-ben) már nem is mérföldkövek, hanem mérföldcsizmák, amelyek a szerzőpár világsikereit mutatják. A «Primerose»-t egyenesen a Comédie Française számára írják, mellőzve azokat a sikamlósságokat, amelyeket egyéb darabjaikban jókedvű bőkezűséggel elszórtak. A «Primerose» még ma is műsodarabja a Comédienek.

1913-ban kerül színre A zöld frakk, amelyben az akadémia hagyományait és az akadémikusokat állítják a nevetségesség szemszögébe. Később, amikor Flerst az Akadémia tagjává választották, vezekelnie kellett ezért. Székfoglaló beszéde a francia espritnek egyik legcsillogóbb terméke és arról nevezetes, hogy a külsőleg meghódoló beszédben voltaképp nincs visszavonva semmi azokból az igazságokból, amelyeket az akadémikusok orra alá dörgölt Flers és társa.

1914-ben írják a Monsieur Brotonneau-t, amely szintén a Comédie egyik állandó műsordarabja lett azóta. Ezzel a Flers és Caillavet szerzőpár háború előtti sikereinek története lezárul.

Nézzük meg közelebbről a két szerzőt, akik Párizs espritjét és szinházi kultúráját a legsikeresebben képviselik nemcsak hazájukban, hanem az egész világon. Abból a korból való fényképeiken úgy hasonlítanak egymásra, mint a testvérek. Kissé zömök ember mindakettő, kerek arccal, amelyből optimizmus és finom francia mosoly sugárzik, ami a bonhómiába egy kis arisztokratikus vonást visz be.

Arisztokrata mindakettő. Caillavet fia annak az előkelő családból származó madame Arman de Vaillavetnek, akit mint Anatole France barátnőjét, múzsáját és talán mint szerzőtársát is iktattak be újabban a francia irodalom történetébe. Caillavetné szalónt tart, ahol Párizs legelőkelőbb szellemei találkoznak.

Flers teljes neve pedig így hangzik: Marie-Joseph-Louis-Camille-Robert Pellevé de la Motte Ango, Marquis de Flers. Ősrégi normandiai családból származik, amelynek ősei, az Angok, norvég hajósok voltak és amely családfáját a merovingiek koráig tudja visszavinni. A vígjátékíró ősei családi fészkében, Normandiában, Pont l'Eveque-ben született 1872. november 25-én.

A lángész vad őserejét, mélyen szántó nyomát ne keressük se Flersben, se Caillavetben. Szellemük legfehérebben izzó pontján se találunk olyan korokon át villogó, szinte megmagyarázhatatlan fényjelenségeket, amelyekkel pedig Moliere művei bővelkednek. Gondolataik ereje nem haladja túl az átlagos francia néző színvonalát, de színpadi érzékeltető képességük, ördögien szellemes ötleteik néha oly elemi erővel hatnak, ami közeljár a lángész hatásához, de ezt csak bizonyos relatív magassági pontig tudják követni.

Flers és Caillavet operettből vígjátékká nemesült és mélyült alakjainak végszavába beleszólt az ágyúk érctorka - és a vígjátékíró felkötötte a kardot. Évekre eltünt Flers, a társadalmi ferdeségek csúfondáros ostorozója, ehelyett mindinkább előtérbe lépett Marquis de Flers, aki francia összekötő tiszt lett a román hadseregben. Itt nem írunk politikai történetet és elmellőzzük Flers «La petite table» című könyvét, amelyben háborús és diplomáciai élményeit írta meg. Kétségtelen azonban, hogy Flersben a politikust becsüljük a legkevesebbre.

Flers is bizonyára érezte azt, amit mindenki, aki a békeévekből nőtt ki és azokban gyökerezett, hogy a megváltozott világ nem az ő világa. Elvesztette szerzőtársát, Caillavet-t is és Francis de Croisset-vel, a másik ismert vígjátékíróval igyekezett pótolni a társascég hiányzó tagját.

Érdekes volna annak az okát kutatni, hogy Flers a Caillavet halála után vígjátékírói özvegységét miért nem cserélte föl az önálló, független legényélettel; szinte azt merjük hinni, hogy nem érezte magát elég erős legénynek a talpán egyedül; vagy talán a társas szerzés megszokottsága késztette arra, hogy a Caillavet halála okozta ürt kipótolja.

Flers és Caillavet: gyűjtőfogalom volt és tudtommal soha senkise próbálta kielemezni, hogy melyikük mivel járult hozzá a sikerhez. És minthogy mindig az a nagyobb ember, aki már meghalt, Flerst az a lélektanilag előrelátható veszedelem fenyegette, hogy a kisebb érdemet neki fogják tulajdonítani. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha föltesszük, hogy ez is egyik oka volt annak, hogy Flers, mint okos, óvatos ember, újabb amalgámra törekedett Coissetval.

A Flers-Croisset-cégnek köszönhetjük a Visszatérés, Az Úr szölleje és az Új urak című darabokat, valamint a Ciboulette című operettet, amelynek zenéjét Raynaldo Hahn írta. Egyik sem csorbította, de egyik se növelte Flers dicsőségét. Ahogy ebből a korszakból elsikkadt valami a békeévek gondtalan derűjéből, Flers háború utáni darabjaiból is hiányzik valami, amit nem tudott átmenteni az »Új urak» világába. Legutolsó darabjuk, a «Docteur Miracle» félsiker, csaknem kudarc volt. Bármily kegyetlenül is hangzik, Flers talán a lehető legjobbkor távozott, abból a világból, amely nem volt, nem lehetett többé az ő világa. Aránylag fiatalon, ötvenhárom éves korában halt meg és halála nagy meglepetésként hatott, mert reumatizmusáról kevesen tudtak, sőt ellenkezőleg, ép, erős embernek tartották, akire az optimisták legvégsőbb emberi korhatára várakozik. Beteg szíve oltotta ki életét írói hírnevének és dicsőségének tetőpontján: 1920 óta tagja volt a francia akadémiának, elnöke volt nemcsak a francia szerzők, hanem a szerzők nagy világszövetségének és a «Figaro» napilap irodalmi főszerkesztője is volt. A nekrológok joggal adták meg neki a végső tisztelgést, hiszen, amint egyik elparentálója írta, «Párizs egyik királya» volt.