Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 18. szám
A békebeli vidám Párizsnak egy oszlopa dőlt ki Robert de
Flers ikerszerzőjével, Caillavet-vel együtt jelent meg azon az égbolton, amelynek csillagászati ismereteit legjobban Ernest
A francia operett utolsó föllobbanása volt ez, mielőtt az angol és később a bécsi és a magyar operett diadalmaskodott volna fölötte.
A francia kritikusok nem hiába emlegették az Offenbach, Meilhac és Halévy triászt, az új szerzők a francia operett legdicsőbb hagyományait támasztották föl. Mint Meilhac és Halévy, Flers és Caillavet is a mithológiából és a középkor legendaköréből merítették témájukat, mai szatírával és humorral fűszerezték a régi kedves legendát és lehetőleg borsosabbak - vagy mint akkor mondták: pikánsabbak - voltak, mint Offenbach halhatatlan operettjeinek szövegírói.
Valljuk be, az operett-librettó könnyed habselymét akkor még vérbeli írók szőtték és nem volt az a film-szceniáriumhoz hasonló kaptafamunka, amivé újabb időben - dícséretes kivételekkel - züllött. Ha Terrasse olyan őserejű muzsikus, mint Offenbach, a francia operett talán hatalmasan föllendült volna. Terrasse finom, csipkeszerű zenéje azonban nem tudta megfogni a nagy tömeget, az operett leghálásabb közönségét.
Offenbachi volt azonban a kor és fölfedezte, fölkarolta a két jókedvű szerzőt, Flers és Caillavet urakat. Ennek a kornak jellemzésére el kell mondanom azt a kedves epizódot, amely a «Sire de Vergy» századik előadása után rendezett banketten esett meg. A fehér asztal körül a vidám és divatos Párizs legnépszerűbb nevei (akadt köztük bőven világhírű is) ültek, csak a főhely volt föntartva egy titokzatos vendég számára, aki, mint híre ment, egy Párizsban inkognitóban tartózkodó külföldi uralkodó lesz. Végre a legünnepiesebb és legfeszültebb pillanatban föltárul az ajtó. bevonul tizenkét lakáj égő kandeláberrel a kezében és nyomukban besétál egy furcsa alak és leül a főhelyen:
Flers és Caillavet csakhamar az operettből átlendültek a vígjáték irodalmibb szférájába. Hiszen Flers mint novellaíró és essayista kezdte pályáját. Egyik novellája, «Taďa, a kurtizán és zöld majma» Anatole Francenak van ajánlva 1896-ban és a következő évben «Ilsée, Tripolisz hercegnője» című elbeszélése Mucha illusztrációival jelenik meg (nemrég egy díszkötésű eredeti példányával Barthou, a jelenlegi igazságügyminiszter minisztertársai nevében Poincaré miniszterelnököt lepte meg). Azonkívül Flers tagja és elnöke is volt annak az «Escholiers» nevű társaságnak, amely úgynevezett avant garde-szinházat tartott fönn, ahol Flers első vígjáték-kísérletei színre is kerültek.
A kísérletezések és operettek után 1906-tól fogva Flers szerzőtársával, Caillavet-vel együtt a boulevard-szinházakat kezdi meghódítani vígjátékaival.
1908-ban Emmanuel
Ezentúl minden szinpadi munkájuk az a szézám, amellyel a világ összes szinigazgatói a kasszasiker kulcsát tartják kezükben.
1913-ban kerül színre
1914-ben írják a
Nézzük meg közelebbről a két szerzőt, akik Párizs espritjét és szinházi kultúráját a legsikeresebben képviselik nemcsak hazájukban, hanem az egész világon. Abból a korból való fényképeiken úgy hasonlítanak egymásra, mint a testvérek. Kissé zömök ember mindakettő, kerek arccal, amelyből optimizmus és finom francia mosoly sugárzik, ami a bonhómiába egy kis arisztokratikus vonást visz be.
Arisztokrata mindakettő. Caillavet fia annak az előkelő családból származó madame Arman de Vaillavetnek, akit mint Anatole France barátnőjét, múzsáját és talán mint szerzőtársát is iktattak be újabban a francia irodalom történetébe. Caillavetné szalónt tart, ahol Párizs legelőkelőbb szellemei találkoznak.
Flers teljes neve pedig így hangzik: Marie-Joseph-Louis-Camille-Robert Pellevé de la Motte Ango, Marquis de Flers. Ősrégi normandiai családból származik, amelynek ősei, az Angok, norvég hajósok voltak és amely családfáját a merovingiek koráig tudja visszavinni. A vígjátékíró ősei családi fészkében, Normandiában, Pont l'Eveque-ben született 1872. november 25-én.
A lángész vad őserejét, mélyen szántó nyomát ne keressük se Flersben, se Caillavetben. Szellemük legfehérebben izzó pontján se találunk olyan korokon át villogó, szinte megmagyarázhatatlan fényjelenségeket, amelyekkel pedig Moliere művei bővelkednek. Gondolataik ereje nem haladja túl az átlagos francia néző színvonalát, de színpadi érzékeltető képességük, ördögien szellemes ötleteik néha oly elemi erővel hatnak, ami közeljár a lángész hatásához, de ezt csak bizonyos relatív magassági pontig tudják követni.
Flers és Caillavet operettből vígjátékká nemesült és mélyült alakjainak végszavába beleszólt az ágyúk érctorka - és a vígjátékíró felkötötte a kardot. Évekre eltünt Flers, a társadalmi ferdeségek csúfondáros ostorozója, ehelyett mindinkább előtérbe lépett Marquis de Flers, aki francia összekötő tiszt lett a román hadseregben. Itt nem írunk politikai történetet és elmellőzzük Flers «La petite table» című könyvét, amelyben háborús és diplomáciai élményeit írta meg. Kétségtelen azonban, hogy Flersben a politikust becsüljük a legkevesebbre.
Flers is bizonyára érezte azt, amit mindenki, aki a békeévekből nőtt ki és azokban gyökerezett, hogy a megváltozott világ nem az ő világa. Elvesztette szerzőtársát, Caillavet-t is és Francis de
Érdekes volna annak az okát kutatni, hogy Flers a Caillavet halála után vígjátékírói özvegységét miért nem cserélte föl az önálló, független legényélettel; szinte azt merjük hinni, hogy nem érezte magát elég erős legénynek a talpán egyedül; vagy talán a társas szerzés megszokottsága késztette arra, hogy a Caillavet halála okozta ürt kipótolja.
Flers és Caillavet: gyűjtőfogalom volt és tudtommal soha senkise próbálta kielemezni, hogy melyikük mivel járult hozzá a sikerhez. És minthogy mindig az a nagyobb ember, aki már meghalt, Flerst az a lélektanilag előrelátható veszedelem fenyegette, hogy a kisebb érdemet neki fogják tulajdonítani. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha föltesszük, hogy ez is egyik oka volt annak, hogy Flers, mint okos, óvatos ember, újabb amalgámra törekedett Coissetval.
A Flers-Croisset-cégnek köszönhetjük a