Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 17. szám · / · KOMLÓS ALADÁR: A KÖLTŐ KASSÁK

KOMLÓS ALADÁR: A KÖLTŐ KASSÁK
III.

S mikor Kassák, akit «Isten, halál, bor, nő, betegség», egyik sem igen mozgatott soha, akinek belső élete szinte pusztán a magyar társadalmi és politikai élet fordulatainak függvénye, észreveszi a forradalom ügyének gyászos bukását: akkor «az énekek ájultan szétcserepeznek». S most meghalnak a duzzadó ódák és letörnek a kifeszített vöröslő zászlók. A célbaragyogó aktivizmusnak vége. Hiszen micsoda akció volna most lehetséges? Kassák magábaroskadtan nézi a lelkében cigánykereket hányó fintoros képeket. Az élet elvesztette az értelmét. A világ megváltásának reménye füstbe ment. Gyilkosok, árulók, fráziskérődzők, éhezés, céltalan tengődés a napok között - a költőnek még a nyomát is befujja a hó. Hol vagyunk a régi versektől, melyek oly bohó ifjúi módon lelkesedtek holmi elvontságokért! Megtépett ruhával és hamuval fején ül a költő a forradalom utáni Európa közepén.

S mert minden értelmetlenné válik, az érzései-kivetítette képek is bolondos bukfenceket kezdenek hányni. Keserű, torz grimaszokat vágnak, hogy jobban éreztessék a gyökérig-fájó szörnyű értelmetlenséget. A költő, aki egykor «aktivista» volt, ma már a tulajdon képzetei elrendezéséről is lemondott. Egész röviden: Kassák új verstipusának az a lényege, hogy a lelki élet formai irracionalizmusához símul hozzá. Voltaképpen az egész modern lírát az irracionalizmus beáradása szülte. De míg legtöbb képviselője csak az irracionális tartalmakat fedezte fel, Kassák a testhez-álló új formát is meg akarja teremteni, egy formát, mely nem igazodik előre-elkészített rendhez, hanem teljesen szabadon nyüzsög tova. Míg régebbi «naturalista» korszakában csak intellektus-nem-érintette képzeteket emelt a veseibe, mostani költészetét az jellemzi, hogy egész lelki folyamatokat ragad meg intellektuselőtti mozgásukban.

Kassák 1920 óta írt verseiben mindenekelőtt sosem jelöli meg az alkalmat, amely a hullámzást megindította benne, hanem csak magát az eredményt mutatja be. Azonkívül két feltünő és a régibb lírától megkülönböztető vonásuk van ezeknek a verseknek.

Az egyik: a képek irrealitása.

A másik: a képek egymásra-következésének látszólagos, vagy valóságos összefüggéstelensége.

A költő behúzódott képzelete szolipszista mélyeire s mintegy azt mondja: semmi dolgom többé a világgal! fütyülök rá, hogy milyen! csak azt nézem, ami énbennem van! Képei megalkotásánál csöppet sem törődik vele, van-e, lehet-e azoknak megfelelő jelenség a valóságban; nem kötve meg magát a külső realitástól, úgy teremti meg őket, hogy az övével azonos érzések felkeltésére alkalmasak legyenek. A metafora legújabb fajtája az, ami így keletkezik. De sajnos, csak ritkán sikerül feléreznünk őket. Laza, hogy úgy mondjam: nem teljes, csak egyharmad-metaforák ezek. Mintha nem markolnák meg, csak megérintették és azonnal kiejtették volna a jelentésüket és valami határozatlan, az olvasó számára gyakran tudatossá nem is tehető emléket hordoznának róla magukon. Egy francia esztétikus szerint: «La poésie ne vit que d'évidences.» Meg kell vallanunk, Kassák képeiben nincs túlsok evidencia. Az ökonomikusság, a józanság, a földönjárás elveit hirdeti, konstruktivistának vallja magát, de a verseiben ezt írja: «A virágnak agyara van a felhőnek zöld kecskeszakálla.» Itt a konstruktivizmus megtagadja önmagát: nem vállalja a magahirdette szabályos egyszerűséget, szükségét érzi a fantasztikumnak. Az átlag-tapasztaláson túlmenőnek a szomja, amit a szimbolizmus óta az egész modern líra ápolt, íme a soffőrtipusban is jelentkezik. De kár az embernek tovább nyujtóznia, mint ameddig a takarója ér. Akinek a takarója csak a hasznosságig és az átlag-tapasztalásig ér, miért kalandozik ki az irrealitásba? A modern líra fejlődésének iránya parancsolja így? Kassák igazában a szimbolizmussal kezdődő művészi fejlődés végpontja volna, a végletes szubjektivizmus és rendfeloldás képviselője? Pedig akkor a legvonzóbb, ha így beszél: «Szeretnék jó matematikus lenni, vagy jó mérnök.» Ha eltér a valóság rendjétől, kínosan és erőszakolt kieszeltséggel bizarrnak érzem. Elméleti írásaiban Kassák «tényeket» követel a művészettől. Soha még művészetben nem volt kevesebb tény és több szubjektiv önkény, mint az ő és a vele egyúton járók költészetében.

E költemények másik feltünő tulajdonságát, a meg-nem-szerkesztettséget is a szubjektívizmus teljes szabadságára törekvés hozta létre. A modern líra már Verlaine-nél érezte a megszerkesztettség félelmét. A pointe elleni harc is kétségtelenül innen fakadt és abból a vágyból, hogy a lélek hullámzása minél érintetlenebbül adassék vissza. Tóth Árpádnál és Szép Ernőnél már gyakran találunk is verseket, amelyek mintha az asszociációk szabad járását követnék. Guillaume Apollinaire tette meg a következő lépést a vers szövedékének fellazításában. Ő az első is, aki egész könyvet írt minden interpunkció nélkül. Mert a vessző és pont elhagyása több holmi bogaras különcködésnél. Ösztönös megérzése annak, hogy a vers nem tűri meg az interpunkciót, ha valóban az értelem beleszólása nélkül bugyogott elő. Mert pont, vessző, kettőspont, pontosvessző a gondolatok egymáshoz való viszonyát jelöli meg. De az ilyen vers költője nem ismeri és nem akarja megállapítani ezeket a viszonyokat. Ő csak szerény és alázatos íródeákja a felszálló képek diktandójának. Ezek a képek mind egyenrangúak. Kassák persze Apollinaire gyakran strófákra tagolta a verseit, ami pedig az interpunkcióval rokoneredetű, de nyilván még mélyebbre hatoló értelmi munka. A legmodernebb líra azonban - amit nem vettek észre eddig - ösztönösen strófátlanná vált. Az új vers mint egyetlen tagolatlan hullám ömlik elénk. Kassák 1920 óta írt versei közül egy sincs nemcsak strófákra, hanem egyenlőtlen szakaszokra sem tagolva. Ezekben a versekben eltünik a régi rendező: az intellektus. A képek jönnek-mennek a vers szinpadán, ahogy előtolakodnak. Kassák mondta egyszer: nem megrendezett processziók az ő versei, amelyekben egyenes vonalban és előre-kész terv szerint vonulnak a sorok, hanem népgyülések, amelyekre különböző uccákból árad hullámozva a nép. Úgy lehetne mondani, a régi típusú vers alárendeléses szerkezetű volt, az új vers mellérendelt szerkezetű.

Ez persze nagyon szép elgondolás, - a valóságban Kassák verseit olvasva úgy érezzük néha, hogy alighanem kiesett a világ feneke. Nem értjük az összefüggést. S a költő mintha ép ezt akarná. Ha például ezt írja: «a folyó kiönti a fehérhúsú halakat azért tudjuk a szél felneveli kölykeit» (50. vers) vagy: «a gyűlölet itt van de az erdő felkúszott az ég kötelein» (58. vers), akkor a kötőszavakkal nyilván azért fűzött szorosra állításokat, hogy annál kínosabb legyen a zavarunk, ha nem találjuk meg az összefüggést. De azokban az években, mikor Kassák ezeket a verseket írta, a művészeknek Európa-szerte új típusa jelent meg: a feltaláló-művész. Mint ahogy - a háború alatt egész társadalmi rendünk bűnösnek és ferdének bizonyulván - próféták jelentkeztek akkoriban mindenfelé, akik az emberi élet egész vonalát forradalmi úton át akarták alakítani. Sokan voltak az «avant-garde»-isták, akik azt hitték, hogy a művészetben is minden eddiginél összehasonlíthatatlanul különb alkotásokhoz lehetne jutni, csak fel kellene találni a megfelelő patentet. S így születtek a művészet-megváltás kereső lázában a mercizmus, a taktilizmus, a kép-architektúra, a képvers, a számvers s általában az avantgarde-ista vers mindenféle furcsaságai. Kassák, aki kiszakadva talajából: az olvasóközönségből, kis bécsi kávéházak forradalmi álmai között, kicsiny költőszektájának szinte vérfertőző szellemi közösségében élte át ezeket az éveket s különben is hajlamos volt a formai agyafurtságokra: nem maradt mentes a művészet-feltalálás téveszméitől. Nem utolsó sorban innen erednek utolsó korszakabeli verseinek provokáló keresettségei, összefüggéstelenségei, ezért ír le - a korai Cocteau módján - értelmetlen szavakat, mint: «papalangó», «biribum», «ó ta-a-bara ó ta-ba-ra-tum». Olykor ugyan e versek tapogatódzó sötétségében is felcsap egy-egy világító sornak a lángja. Aztán esetleg mindjárt ellobban a láng és másutt csap fel. Egy motívum felmerül, elejtődik, más jön a helyére. Ez is csak egy pillanatig villan fel, a költő most sem állapodik meg, új motívum jön a felszínre. Végül az egész világon elvonult a szemünk. A régi vers egylapú tükör volt, amelyben a világnak csak egyetlen oldala ringott: Kassák verse soklapú tükör, amely a költő életének és az életnek különböző oldalait visszaveri. Azért Kassáknak az a képzett magyarázója (Gáspár Endre: «Kassák Lajos, az ember és a költő»), aki valami merőben újat lát ezekben a versekben: az eddigi tematikus versekkel szemben az «atematikus» vers megjelenését, alighanem téved. Az új Kassák-vers is tematikus: csak nem egyszerű és kézzelfogható a témája, hanem olyan összetett, hogy nem lehet egy szóval megnevezni. Azt hiszem mégis, hogy Kassák radikalizmusa túllő a célon. Schopenhauer írja valahol, hogy a jog - mint bizonyos anyagok, amelyek csak vegyületben fordulnak elő - nem állhat meg máskép a való világban, csak úgy, ha egy csipetnyi önkényt és erőszakot teszünk hozzá. Úgy látszik, a költészet is ilyen természetű: éterikus lényét meg kell kötni egy csipetnyi fogalmisággal, hogy hathatóssá váljék. A klasszicista vers agyonrendezettsége hamis és mesterkélt, igaz, de a dadaisa és a szürrealista vers teljes rendezetlensége nem kevésbé az. Mert a lélek élete valóban nem csupa geometriai rend de viszont nem is csupa parttalan zavar: van az életben rendezőerő is. Vagy az intellektus nem az élet gyermeke? Azért tagadhatatlan: Kassák írt néhány tiszta és meleg verset ezekben az években is. Úgy érzem, a 24., 29., 31., 35., 36., 39. és 40. számú költemények a forradalmi ódákhoz képest is emelkedést jelentenek. Milyen cicomátlan jajszavai egy nagy fájdalomnak. A nyers életből felfakadt, «tüskével és vastörmelékkel bélelt szavak». Kassák a nagyon kevesek közül való, akiknek művészi érzékenysége olykor költészetté tudta avatni a fojtogató és mocskos mát, amelyben élünk, s amelyben «az órák vérrel vannak teleöntve s ők is mind zokognak». A személyes élmény igazságával váltak itt szépséggé a mai középeurópai forradalmár fájdalmas csalódásai és fájó próbálkozásai, hogy újból megvesse lábát a hit kemény talaján.

Mert Kassák megint kiegyenesedik az összezúzottságban. Megható látni, amint a reménytelenség sötét gödrein át visszakapaszkodik a fénybe, ahogy a jóság holt arkangyala megint feltámad a mellében, s ő meghallja «földalatti rokonai» kiáltását: «ember, ember Föl föl». Felássa magában «a szellem halhatatlanságát és az anyag ellenállását» s eltemeti, amint mondja, «a tornapapucsait». Emigrációs magánya fülledt álomgőzeiből hazatért a szélesebb magyar közösséghez. Legújabb versein érezni, hogy megint útra kelt. De ezúttal már nem kalandos új formacsodák, hanem legigazibb önmaga: kemény és puritán lényének ősi nyugalma felé.