Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 17. szám

NÉMETH KÁROLY: SIR J. H. HALÁLA

Sir Jack Hillt csupán azok a fuvarosok, bérmunkások és útonállok szólították «sir»-nek, akikkel ugyanabban a csapszékben szokott megfordulni. Ezt a megtiszteltetést némely úri sajátságának köszönhette. Mert hogy választékosan öltözködött és kellemes, de azért büszke modora volt. Foglalkozására nézve álarcos rabló volt a londoni úton. Soha másutt nem működött, mivelhogy minden hagyományos és valóságos vonatkozásai ide kötötték. Hallomásból tudta, hogy az apja, akit felakasztottak, szintén csak a doweri postakocsit fosztotta ki, ha elfogyott a pénze. Számos nagybátyja és unokafivére, akiket szintén fölakasztottak, ugyanezt cselekedte. Az életben levők, Sir Jack Hillel egyetemben, folytatták az elődök mesterségét.

Sir Jack Hill épúgy, mint minden ember, azt akarta, hogy élete felkülönbözzék azok életétől, akiket egész jól ismert. Ez annyiban sikerült neki, hogy a lebujokban, ahol hozomra ivott, az adóssága nem közönségesen Jack Hill, hanem Sir J. H. alatt volt följegyezve. Elég szép megkülönböztetés, sőt némi fölülemelkedés volt ez, csak azt sajnálta, hogy soha mások nem írják le végig a nevét, csak a kezdőbetűit. De ez nem lett volna tanácsos, mert Sir Jack Hillt a királyi csendőrök mindenfelé keresték. Ezt a kellemetlen érzését csak részben és oly módon szüntette meg, hogy olyankor, mikor nem volt egyéb dolga, krétával szépen ráírta a kocsmaasztalra, hogy Sir Jack Hill. Hogy így szólítsák, azt megkövetelte, ezért természetesnek tartotta és hallani nem is volt meglepőbb gyönyörűség. De így leírva hosszas örömet tudott találni ebben a három szóban és ha végre letörölte őket, látszott, hogy csak formájukat unta, mert mindjárt még szebben leírta azokat.

Élete egyebekben nem akart s nem is látszott különbözni társai életétől. Űzte a holt elődök s a vonatkozásban lévő élők mesterségét, még hozzá ugyanolyan időközökben gyakorolván azt, mint a többiek, amiből bizonyosra vehető, hogy szükségletei, vagyis az élete igen hasonlatos volt amazokéhoz. Tettei nem voltak feltünőbbek. Vértelenek, vagy véresek voltak, aszerint, amint a fegyveres kocsikísérők megugrottak, avagy ellentálltak. Szerette a sört, meg a félig sült, véres marhahúst, azonkívül egy babaarcú, szőke szolgálólányt, akit egyszer egy fuvarossal csunyán összegabalyodva talált s akit ezért azon nyomban a fuvarossal együtt leszúrt. Ezután végleg egy vén, kövér csaplárosné hálójába került, akire szívesen ráverte majdnem minden pénzét, mert ez mindig és zsörtölődés nélkül kedvében járt.

Látnivaló, hogy életében vajmi kevés szerepet játszott a hiúság, a kitünési viszketegség. A haláltól viszont egyáltalán nem várt semmi megkülönböztetést. Valósággal csodálkozott egy rokonán, aki az ő elméjének szokott képei szerint igazi pátriárkai kort ért el: ötvenéves volt és még nem akasztották föl. Sir Jack Hill annyira rendjénvalónak találta, hogy előbb-utóbb őt is felhúzzák, hogy mikor szavainak nyomatékot akart adni, ezt mondta: oly igaz, ahogy bitófára kerülök. Jól tette, hogy ezzel a halálos szorongással nem keserítette magát, mert ez csak zavarta volna munkájában, hiányzott volna belőle a kellő nyugalom s ily módon hebehurgyaságával legfeljebb azt érte volna el, hogy egész fiatalon tekerik ki a nyakát.

Serdülő kamaszkorában ment először kalandra s oly ügyes volt, hogy harmincötéves koráig egyszer sem csípték el. Az utolsó időben azonban marhaságokat követett el. Sokat gondolt az apjára, aki harminc évet élt és valami ostoba, babonás zagyvaság fészkelődött az agyába, hogy neki sem jár több, ő már jogtalan éveket él. Nem szerette ő az apját, eddig nem is törődött vele, mert alig ismerte: négy- vagy ötesztendős lehetett, amikor felkötötték az apját. Most azonban folyton előtte volt a szürke, komor tárgyalóterem, a vörösszoknyás bírák. Az anyja egy sarokban állt, ő meg az ölében kuporgott. Egyszer csak belökdösték az őrök a bilincsbevert, harmincéves apját. A vörösszoknyások gyorsan mondtak néhány szót, majd megkérdezték, hogy maga az az idősebb Jack Hill. Sir Jack Hill úgy emlékezett újabban, hogy erre a kérdésre apja felvetette a fejét és büszke méltósággal azt felelte, hogy igen. Lehet, hogy nem így esett és csak Sir Jack Hill szépítette ki apja emlékezetét, elég az hozzá, hogy idősebb Jack Hill ezután már szót sem ejtett a tárgyalás folyamán, ami egyébként vagy öt percig tartott. Miután fél percig hadart az ügyvéd, fél percig az ügyész, kimondták a halálos ítéletet. Ezután idősebb Jack Hillt kilökdösték. Menetközben merően a földre nézett és egyszer sem tekintett feleségére, meg a gyerekére, mert a maga bajával volt elfoglalva. Sir Jack Hill ezt világosan tudta, mégis újabban úgy emlékezett, hogy az apja utolsó szerető nézése feléjük fordult.

Ilyesmiken rágódott Sir Jack Hill az utóbbi időkben és ez két okból volt butaság: először nem is voltak igazi emlékek, másodszor megbénították munkájában.

Ezekre a dolgokra valójában nem is emlékezett. A történetet még valamikor régen az anyjától hallotta, aki amíg élt, nem engedte őt kalandra menni. A történethez a képeket pedig később kapcsolta, amikor már értelmes fejjel maga húzódott meg a tárgyalóterem sarkában, ha egy-egy pajtása a sorompó elé került. Az utolsó kalandon úgy esett (a doweri kocsi ép a királyi adókat hozta) - szóval az történt, hogy éppen a legnagyobb zürzavarban Sir Jack Hill elkezdett elmélkedni, hogy bizony neki már rég lógni kellene és valami félelemfélét érzett, hogy ily aggasztón késik a vég. Ezt valahogy rossz jelnek vette. Eddig nem lett volna baj, mert ilyesfajta elmélkedések az utóbbi időben gyakran jöttek rá a munka perceiben, de legalább közben a gyakorlattól ügyesnek nevezhető módon dolgozott. Most azonban megjelent neki a tárgyalóterem, meg az apja és egyéb badarságok, ezeket nézte, valahol fönn az égen s nem vette észre, hogy az egyik katona fölkapja puskáját és rásüti. Lábán találta és így nem tudott megszökni, mint a társai, akik belátták, hogy nyolc fegyveressel képtelenek megküzdeni.

Sir Jack Hillt a katonák azon nyomban iszonyúan megverték, majd bekötözték vérző lábát, fölhajították a kocsira, ahol néhány dühös utas is rúgott olykor rajta s végre is Londonba érkezve átadták a királyi törvényszéknek.

Az a két hét, amíg az akasztófa alá jutott, miben sem különbözött attól, ahogy azt már régen elképzelte. Bilincsbe verték, ütötték, rúgták, koplaltatták, a sorompó elé tuszkolták, rámondták a kötelet: szóval ment minden a maga kérlelhetetlen, változhatatlan, más emberektől megszabott rendjén.

Sir Jack Hill ezekben a napokban buta barommá aljasult. Eszébe se jutott lázongani kicsit magában a más emberektől csinált törvények ellen, pedig ezzel legalább jó tragikusra, emberire keseríthette volna életét. A törvényhozók oly távol állottak az ő elméjének szerkezetétől, hogy nem is embereknek, hanem rejtelmes isteni rend tolmácsainak tüntek és az isteni rend értelmében ő csakis bitófára kerülhetett. Szerencse, véletlen, ügyeskedés: hiábavalóságok. Ezek alkalmasak arra, hogy az élet múló mozzanatain változtassanak: ne kelljen kutyahúst zabálni, teljen jó véres rostélyosra. De a természetes, meg nem változtatható, mindig bekövetkezőn lehetetlenség változtatni. Az öröktől örökig fennálló királyi törvényszék mióta van az idő és ameddig csak lesz, magába szí minden útonállót. És aki kirabolja a postakocsit, ami finom urak finom pénzét viszi, azt felkötik. Ez egész természetes, mert mindig így volt és mindig így lesz.

És mivel körülbelül ezeket érezte Sir Jack Hill, azért eszébe sem jutott, hogy keseregjen azon, hogy most gyalázatos, csúnya módon pusztítják el. Persze szomorú volt, mint az aggastyán, aki közel érzi halálát, de maga az akasztófa nem izgatta tulságosan.

Vallási dolgokkal nem sokat bajlódott életében és így az az öt perc, amire bejött hozzá a pap, az egész ítélkezés époly közönyös, előrevárt velejárójának tűnt, mint például a sorompó elé idézés. Hozzátartozott a többi jólismert formához: se nem keserítette el, se nem nyugtatta meg.

Hajnalodott, amikor föllépett a zsámolyra, amit egy perc mulva kirúgtak alóla. Odafönn egy kis köd kóválygott, attól egész véres-pirosnak tűnt az induló Nap. Az álmos ügyész egy papirosból hadarta az ítéletet, a pap magában dörmögött, a pribékek a kezét, meg a lábát kötözgették. Sir Jack Hill nézte az életpiros napot. Vagy egy arasszal följebb tekintett az égre: mikorra odaér a Nap, ő már nem látja. És ez az öt ember, aki erre a hallatlan gyönyörűségre nem is gondol, mind fogja látni. De biztosan oda se néznek majd. Hirtelen szánalmas, búsongót ordított. Az ügyész azonban nem nézett föl a papírjából, a pap se hagyta abba a zsongást és a pribékek folytatták a kötözést. A kövér hóhér köhögött, olyan hang jött belőle, mintha a tüdeje genyből lenne és köpött egy nagyot.

Sir Jack Hill mindezt megfigyelte s az az egy siralmas felbődülés volt az egyetlen lázadása a megszabott rend ellen.

Pillanatra eszébe jutott a ronda, vén, kövér csaplárosné, kettejük közös dolga, kicsit dühös lett, hogy eztán más kedvében jár a gonosz szipirtyó, aztán szégyelte magát és egészen eltűnt ez a visszataszító kép.

Sajnálta az anyját, hogy hát az az édes, gyönge teremtés azért szülte, szerette, hogy ezek a szőrös gazemberek kitekerjék ezt a fehér nyakát, amit édesanya símogatott.

Ez az érzés akkor múlt ki belőle, amikor a hurkot rátették a nyakára. Borzasztó, hogy milyen kemény az a kötél!

És most csodálatos dolog történt. Egyszeriben megfeledkezett magáról és csak a szerencsétlen, fölakasztott apjára tudott gondolni.

Istenem, hogy ép az én szegény apámnak kellett ilyen gyalázatosan meghalni! És harmincéves volt! Más emberek apja negyvenéves koráig él és akkor szépen bemegy a városi kórházba és három hónapig is eltart, míg kiköpi a tüdejét (azokra a munkásemberekre gondolt, akikkel ismeretségben volt). De az én apám, az enyém, helyrehozhatatlanul így halt meg! Magányosan! Ez, ez borzalmas, az apám magányosan halt meg! A más emberek apja negyvenedmagával halhat meg a kórházban, a jó, sötét, büdös kórházban, ahol százával vannak együtt! És milyen jó lehet a más ember apjának, mikor az ágytársa hal meg! A más ember apja egy másikat érez kihülni maga mellett a kórházi ágyon, a finom, koszos kórházi ágyon és a hulla édes, jó, megnyugtató hidegségéről tudja, hogy ő meleg! Jaj, csak az én apám lett hideg! A hóhér forró, büdös, izzadásos markától érezte a maga hidegségét.

Biztos neki is így megfeszítették a kötelet, jaj, de rossz lehetett szegénynek, de hisz nem is oly borzasztó, ettől meg se lehet halni, mi ez, tréfa!...

Kirúgták a zsámolyt. Meglendült.

...jaj, az istenért, ő is így lógott, csak egy kis levegőt, biztos kívánt ő is, jaj csak milyen is az a levegő, az arca, orra, szája neki is érezte még, de hogy a torkon nem egy le, csak egy kis lyuk lenne ott a torkon át, hát persze, ha nem lógnék, ő biztos ugrott egy kicsit fölfelé, attól majd meglazul a kötél, így ni, ő is így ugrott, jaj de összeszorult a torkom, csak egy kicsit továbbmaradhatott volna szegény a levegőben, akkor biztos kitágult volna az én apám torka és az én apám akkor kapott volna egy kis levegőt, nem úgy mint én, jaj istenem, a visszazuhanástól még jobban összeszorult a hurok, ha ugrok még egyet, akkor egészen végem lesz, hiába, muszáj ugrani, mert ez egész tűrhetetlen, egy csöpp levegőt sem kapni ebből a sok, jó, friss, ködös levegőből, muszáj ugrani, ez a rend, az apám, a drága, szegény is így rángatódzott az akasztófán és mindenki így rángatódzott, mert az akasztófán mindenki olyan bolondul rángatódzik, mert hisz csak föl kellene ugrani jó magasra, soká, örökké, hogy a hurok ne feszülhessen, mindenki szeretne ugrani, apám édes, te se tudtál magasra ugrani, csak kicsit ugrottál, jaj nem lehet... Jézus, isten, hát minek húznak még lefelé mindaketten a pribékek, úgyis úgy feszülök, az agyam, jaj csak az ne akarna szétmenni, de az apám háta is így fájt, ez meg a kövér hóhér, ő nyugodt, hol is van a Nap, szent isten, azóta semmit nem emelkedett, hogy milyen gyorsan végeznek ezek velem, de mért fogja meg a hóhér olyan erősen a fejemet, jaj, az én egyetlen édesapámnak is így, gyalázatosan, más ember csavarta a fejét, az én édes, drága, fiatal, szép, jó, egészséges apámnak kitörték, kitekerték a nyakát, milyen meleg benn a nyaknál, hát a fejem elszakadt a nyakamtól, olyan magány...