Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 15. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

MARSOVSZKY MIKLÓS: A REGÉNY ELMÉLETE
Lukács György könyve

A regény mint formaprobléma: elintézetlen kérdés. Meggyőződésünk szerint az is fog maradni örökké. Nem reménytelen és meddő erőfeszítés-e hát, ilyen kérdéseknek nekirugaszkodnunk? Nem az: mondottuk volna Lukács György könyvének olvasása előtt is. De így, hogy olvastuk, bátrabban és lelkesebb határozottsággal tudjuk ezt kimondani.

Mert Lukács György könyve a problémát egész kínzó teljességében jelenvalóvá tette bennünk. (És a gondolat élesztője mindig egy ilyen jelenvalóság).

*

Lukács György munkametódusa a következő: Határértékeknek konstruálja meg az époszt és a regényt. Még pedig úgy, hogy ideális tisztaságúvá tisztít meg és rögzít le két szélsőséges históriai világállapotot és kísérleti nászban egyesíti őket az epikus formáló akarattal. E kísérleti nász gyümölcseiként születik meg aztán a két határérték: az éposz meg a regény.

*

A két mesterségesen megtisztított és ebben az ideális tisztaságban lerögzített történelmi világállapot egyrészt a görög kor és másrészt az az idő, amit mi, mai emberek, élünk. Lukács György terminológiájában: az istennel telített és az istentől elhagyott világ. Az elsőnek epikus formája az éposz, a másodiké a regény.

Lukács György képzeletében az éposz kora, Homérosz világa valóságos aranykornak rajzolódik meg. Lankás, szelid, tavaszi vidékhez hasonlatos ez a világ: folytonos, megszakítatlan felület, virágos pázsit, utak se kellenek hozzá, hogy mindenüvé eljusson rajta az ember. Se bércek, se szakadékok nincsenek benne. A valóság megtelt szubsztanciával, értelemmel. Az ember az istenekkel társalog és testvére a többi embernek. Közte és a lelke között, a lelke és a tettei között, a tettek és a külvilág között nincs szakadás, ami áthidalhatatlan lenne, még olyan se, ami ugrásra kényszerítené. Teljesen homogén szövetű ez a világ, a határvonalak benne egy dús ornamentális fantázia játékos rajzai csupán és nincsen sorsszerű, elválasztó, magánosságba börtönző jelentőségük. Ennek a világnak az emberei nem ismerik a magánosságot, hisz közös szubsztancia, közös értelem ragyog elő minden létezőből. Ebben a világban, az éposz világában a Lényeg elkeveredett az Élettel és teljes immanenciában fénylik elő a világ dolgaiból. Homogén rendszerben csak mennyiségi különbségek vannak a rendszer egyes tagjai között és így az époszok hősei és királyai az átlagos halandók többszörösei csupán. Egy egész közösség sorsát meghatározó jelentőségük egyszerű szorzási művelettel éretik el.

Az életnek ez a mindenhol jelenlévő egynemű teljessége magyarázza az époszok teljes közömbösségét minden architektónikus szigorú kompozicióval szemben. Közepükön kezdődnek és nem a végükön végződnek. Az epizódok bármilyen dús virágzása se bonthatja meg egységüket. Ami felbukkanik bennük, az él és önkénytelenül és teljesen felszívódik az egésznek a szövetébe. Ami távol van, az a kisebb talán és kevésbé részletezett, mint az előtér alakjai, de éppen olyan valóságos. Az époszban nincsen levegő-perspektíva és nincsen idő. Az époszok hősei nem ismerik a keresés kínját és az eltévedés gyötrelmeit. Láthatatlan kéz magasabb hatalom vezeti őket minden kalandjukon, nem felelősek tetteikért és elbukásuk vagy felmagasztaltatásuk valami magasabbrendű egyensúlyprobléma csupán, amiben a saját lelkük részvételének nincsen semmi lírikus vehemenciája. Akármi történik is velük, a saját lelküket sohasem kockáztatják. Az éposz problémátlan és akadályozatlan egy dimenzióju mesefolyás.

*

Az epika: valóságábrázolás. Nyersanyaga az élet a maga időbeágyazott, empirikus valóságában. Az epikus formáló akarat, éppen ezért mindig hozzá van bilincselve ahhoz, a históriai pillanathoz, ahhoz az örökké mozgó és folytonos alakulásban lévő empirikus életanyaghoz, amely fölgerjesztette.

Lukács György ebből azt a következtetést vonja le, hogy az egyes epikus formák végső értelmét mindig egy meghatározott históriai pillanatban kell keresnünk. Hogy ezek a formák mindig pontosan akkor bukkannak fel, amikor a világhistória óramutatója születésük percéhez elérkezett. Így minden forma csak ebben a születésre nézve kedvező konstellációjú percben lehet teljesülés és Homérosz époszai is azért az egyetlen igazi époszai a világirodalomnak, mert a misztikus teljesülés pillanatában fogantattak: az epikus formáló akarat és a hozzá koordinált és teljesen megfelelő életanyag találkozásának pillanatában.

Lukács György regényelmélete tulajdonképpen erre a fiktív históriai pillanatra épült. Arra a pillanatra, amely teljesen adekvát empirikus életanyagot adott az epikus formáló akaratnak. Ezt a pillanatot, amely sohasem volt, bontotta ki a Lukács György nagyvonalú és költőivé lelkesedett értelmi fantáziája a görög boldogság álmává.

*

A görög világ elpusztult. De halottan is kísértő gyönyörűség még. A barbár Európa lelkét megejti a varázs, ami az elpusztult görög szépségből árad. Az életet lihegő, hisztérikus sóvárgás fogja el eltünt értelme után. A siralom völgyére egy másik világ épül, érzékletesen fényeskedő szubsztanciával telített, a földinél valóságosabb világ. A kereszténység utópisztikus vágyakozása ez a két-világ-rendszer az immanens értelem az elmult görög boldogság az Éposz után. És egyetlen egyszer és utoljára: Dante viziójában célhoz is ér a keresztény világnak ez a kétségbeesett halott-idézése. Ez a paradox görögség, mintahogy Lukács György nevezi. És megtermi az époszt.

De csodaszerűen és utoljára. Mert a földi világ, az éposz egyetlen termőtalaja terméketlenné szikkadt, pusztasággá, siralomvölgyévé. Szép, gazdag és engedelmes termékenységét valami pittoreszk és borzalmasan romantikus meddőség váltotta fel: kopár bércek és feneketlen szakadékok.

Mi történt?

*

Az antitézishez érkeztünk el! Ha az előbb ideálisan megfelelő anyagot adtunk az epikus formáló akaratnak, engedelmesen formába simuló anyagot, amin legigazabb lényegét akadálytalan teljességgel megvalósíthatta, úgy most meg kellett fordítanunk a dolgot és éppen ilyen ideálisan inadekvát anyagot kellett keresnünk. Elég oka ez a nagy pusztulásnak.

De ahogyan Lukács György, mi is feledkezzünk meg most egy időre arról, hogy kísérletezünk csak. Próbáljuk meg elhinni, hogy az Idő munkájának a ritmusa most egyszer csakugyan egybeesett az emberi szellem munkaritmusával. Próbáljuk meg elhinni, hogy a görög világ helyén annak tökéletes antitézise épült.

A görögök világa zárt, homogén teljesség volt. Ez a másik világ heterogén elemekből összetevődő határtalanság. Ezt a határtalanságot mi mentegető szóval végtelenségnek hívjuk. De ez a végtelenség csak a vaksi szemünket jelenti, csak azt, hogy nem látjuk a végét, csak azt, hogy semmit se tudunk befejezni, amibe belefogtunk.

Ez a befejezhetetlensége a legmélyebb gyötrelme, a legkínzóbb nyugtalansága annak a világnak, amiben élünk. Ez a «rossz» végtelenség, mintahogy Lukács György mondja.

A görögök világa dús, önkénytelen formavirágzás volt, a miénk kétségbeesett és reménytelen vágyakozás a forma után, végetkeresés a határtalanságban. Mi szegény, bús, ég és föl közé akasztottak szilárd, biztonságos talajt sóvárgunk a talpunk alá. A teljesen transzcendentálissá vált szubsztancia minden életünkre ható feszítőerejét elveszítette. Meglankadtunk, mint a heréltek.

Az isten elköltözött ebből a világból. Magunkra maradtunk, közös nyomorúságban és mégis örökre és reménytelenül idegenek egymásnak. A görögök világában a határvonalak egy dús ornamentális fantázia játékos rajzai voltak csupán, most hogy az Értelem elköltözött a világból, a kontúrok áttörhetetlen börtönfalakká keményedtek. A reákényszerített magányosság polemikus önmagára- eszmélést ébresztett az emberben: egyénné és egyéniséggé fejlesztette. A világ ilymódon különnemű kvalitások rendszere lett. A homogén kontinuitásból heterogén megszakítottság.

A nagy egység darabokra törött, de minden kis darabka megőrizte valami fel-felpislogó emlékezetét az elmult boldogságnak: az istennek. Az ember önmagában talált rá az egyedül valóságos, egyedül igaz szubsztanciára és ezért minden kívülefekvőt reflexivitásban kellett széjjelfoszlatnia.

De ez a sajátmagában megtalált szubsztancialitás is csak valami fáradt pislogás volt, valami nagyon távoli derengés, aminek a fényforrásához végtelenül hosszú az út. Az ember fáradtan neki-nekilódul ennek a végtelen útnak.

A világ értelmetlenné vált, mert isten elköltözött belőle és az egyéniségébe börtönzött ember számára a saját értelme is nagy elérhetetlenség: végtelen feladat lett.

Ime, sikerült a görög világot egészen összerombolnunk, fényességét egészen kioltanunk. Csak egy kicsike szubsztanciaszilánkot, csak valami fáradt, távoli pislogást őriztünk meg belőle az egyes ember lelke mélyén.

*

Mik a lehetőségei az epikus formaakaratnak, melynek normatív lényege az objektivitás, egy ilyen darabjaira hullott, összefüggéstelen, értelmét veszített világban? Ebben a világban, melynek nincsen több valósága, mint amennyi egy izolált szubjektum öntudat korlátai közé belefér?

A regény: feleli Lukács György. A regény az éposza ennek a mi istentől-elhagyott világunknak.

Az epikus formáló alkat minden megmozdulásában hozzákapcsolódik az időhöz, egy, az adott történelmi pillanat által meghatározott konkrét életanyagot kell láthatóvá tennie. Minden ettől a kényszerűségtől való menekülése a líra vagy a dráma területére való áthatolását jelenti.

De most, ime, olyan anyaggal kell megbirkózni, amelynek legfőbb jellemzője, hogy minden konkrét valóságát elveszítette és súlytalan reflexivitássá bomlott széjjel. Olyan anyaggal, amelynek utolsó visszamaradt szubsztancia-foszlányait izolált, magánosságra kárhoztatott szubjektumok őrzik.

Az epikus magatartás normatív lényege az objektivitás. Így hát a regénynek ezt a világállapotot kell ábrázolnia, még pedig kendőzetlenül, abban a vigasztalan meddőségben és meghasogatottságban, ahogy a kezei közé került.

A regény világának építőköve egy szubjektívan határolt emberi tudat lehet csak, mert ez ennek a világnak az egyetlen valóságdarabja. De hogyan lehet ebből a korlátoltságból teljességet építeni?

Ez a regény specifikus problémája Lukács György szerint. Amit szívesebben így mondanánk: a regény az az epikus műfaj, amelyben az epikus formaképzés problémája ad absurdum fokozódik.

Itt megszűnik a naivitás lehetősége is. A probléma egész kínzó teljességében tudatossá vált.

A darabokra hullott és összefüggéstelen világ csak mint egy meghatárolt öntudat tartalma, mint tükröződés kaphat valami csalóka egységet. De ez az öntudat tudja a saját korlátoltságát, ez az öntudat nem hisz magában. A tükör nem feledkezik meg tükör-voltáról - ez a regény objektivitása Lukács szerint. És a regényíró normatív magatartásává az irónia lesz, ami lehetségessé teszi számára, hogy fölébekerekedjék az ábrázolt szubjektivitásnak, de fölébekerekedjék saját magának is.

Ez az irónikus magatartás folytonos reflexiókban nyilvánul és evvel idegen, nem epikus elemeket kényszerül belekeverni az epikus anyag szövetébe. Ez a kényszerűség Lukács György szerint a legmélyebb fájdalma minden igazi regényírónak. A forma pedig nem egyéb, mint egymásfelé fordított és egymást érvénytelenítő tükröződések játéka, valami szabadon lebegő egyensúlya az egymást feloldó reflexióknak.

Az éposz világa szubsztanciával telített világ, a Lényeg elkeveredése az Élettel. A regény világa vágyakozás a szubsztancia fényessége, az elköltözött Isten után. A magányosok világa, a számüzötteké, akik elindulnak megkeresni az elveszett paradicsomot. Ennek a keresésnek a története a regény. Processzus. Ezért az egyetlen forma, amiben az idő valósággá, Bergson-i értelemben vett durée-vé válik a hőseinek lelkében fölébreszti ábrázolásának eszközeiül a vágyat és az emlékezést. Lukács György könyvének talán legragyogóbb része az a fejezet, amely az idő formátépítő valósággá való ébredését mutatja meg a regényben.

*

Az-e a regény, aminek Lukács György megírta?

A gondolatnak a saját törvényei szerint kell Rendet építenie. A gondolat könyörtelenül, ad-absurdum következetességgel halad mindig a célja felé. Ezuttal kiirtotta a regényíróból a naivitást és valami furcsán filozófikus valóságölelésre kényszerítette. Mi nem tudunk hinni a regényben, mely ennek az ölelésnek a gyümölcse lenne.

Mégis közel érezzük magunkhoz a képet, amit Lukács György a mi világunkról megrajzolt. Bizonytalanságában is meggyőzőbbnek és igazabbnak, a görög boldogság fiktív és konstruált teljességű képénél.

Ez a fiktív és konstruált teljesség volt - amint láttuk - támasztó pillére az elmélet szerkezetének, ez volt az a háttér, amin a regény világa meghatárosodott. Ezt a szerepét be is töltötte.

De ami Lukács György könyvéből élet maradt bennünk, az az a minden elméleti merevségtől föloldott látomás, amit az emberi sors örök és feloldhatatlan problematikájáról vetített a szemünk elé.