Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 15. szám

ÁDÁM GÁBOR: A MEGREMEGŐ SZELLŐ

Attól kezdve már nem meséltem senkinek sem. Mintha növekvő lelkem minden, sok ajtaja becsapódott volna, akárcsak a régi várak kapui, ha vészes idegen ért elébök. És bévül egyszerre, mi oly soká kábított, gőzölgött, az a feszültség nagyhirtelen lángragyúlt. Immáron észrevettem, hogy van meleg, zsibongó agyvelőm és mindent - mindent meg tudok vele értetni, ami szépet és magasztosat teremtett világ és emberelme. Éjhosszat lüktetett meleg, fájó képektől a növekedő agyvelőm.

S oda tudtam már titkos magamat adni egy illatnak. Liliom szirmába temettem néha arcomat. És délután, a csendben lefeküdtem a medvebőrre, beszívtam zsibongó szívvel a sok-sok tündökletes fényt, oly messzi messziségben a földtől, amin feküdtem, mintha a naphoz közelebb úsznék és úgy kellett volna egy dalt dalolni csakhogy ingadozó, fakó volt a hangom... Pedig mindent akartam merni, ma vagy holnap, mindent merni vagy elégni.

Bár az arcom is idegen lett. Énnékem mindig mosolygós, kerek arcom volt azelőtt s most ez a megnyúlt, lázas szemű arc hogy-hogy az enyém? És hogy harcoljak, mondd kegyetlen Istenem, ennen arcom ellen? Most már tényleg és végleg ez lesz az én arcom? Mért akarod, hogy én más arcot akarjak, mint te, Uram? Oly szépen repültem melletted mindeddig a mindenen át, mintha fogtad volna a kezemet s most ím, szédülni kezdek, elengedtem nagy tenyeredet; ám nem sajnállak, nem kívánlak, egészen egyedül akarok röpülni, bár tudom, erőlködni kell s lehullok a földre vissza unos-untalan. De onnan talpammal felrugaszkodom aggódón, hogy villámos dróthoz érek s lesujt az áram menten; ám így kell nékem szállnom, kézzel-lábbal szántva az eget... S az Isten ott ül így néha éjjel a templom legelső márványlépcsején, mikor én ép arraszállok. Öreg újjával ő rám mutat, kijönnek kórusából a hárfázó nagy-angyalok s kinevetnek engem kacagván, hogy én mily egyedül, mily rúgkapálón szállok egymagán. «Az atheista» - nevetik. Mért hagyod nevetni őket Uram? Nekem így kell most járnom, oly erős vagyok s úgy szenvedek a sok, nagy erőmtől...

Sohasem akarok, mégis mindig elalszom a medvebőrön így borzongván délután. Ha pillanatra lehúnyom szemem, elémberajzik menten a mély, a föld az űr. És zsong, hullámzik minden, mint a vers.

Mily rendkivüli, hogy élek, villanyozó szívem jár, akarom vagy nem, kezem-lábam mozog, tudok futni végig az erdőn 1500 métert, tudok írni s jönnek oly szavak a számra, hogy nem tudom, ki tanított rája engem... És kábulok, hogy mért vagyok én éppen én? Mi érdemem, hogy nem lettem giliszta! Hátborzongató eszmélés. Mi érdemem, hogy nem lett hat ujjam és három lábam és kidülledt vizes szemem és meghasadt óriási szám? Mi érdemem, hogy nékem jutott minde szenvedés.

A többi fiúk ma kimentek a rétre futballozni, szeretnék közéjük menni én is, repülni fejemmel a labda felé, vagy rávetni magam utána a földre, mint a sas. Ez a játék. De nem tudok ma odamenni. A lélegzetem is nehéz. Orvosnak se akarom ezt megmondani, senkinek se. Majd elmúlik, csak fekszem...

Apám is van, igen. Ott áll a boltjában s festékszagú kartonokat mér ki a pancamáriknak. Minden idősebb sok-szoknyás asszonynak azt mondja: «Anyám!» Oly könnyű neki ezt mondani, nekem pedig olyan nehéz. A szónak súlya van, úgy bong mindenik, mint egy harangszó: «Föld - ember - isten - kín - rét - asszony - kór!» harangszó, harangszó, sírnak, sikoltnak a szavak s alig akad, aki nevet.

Kifutok a szobából, mert érzem, mentem elalszom s akkor újra konganak-bonganak a lomha szók siketítőn fülembe. «Föld - isten - ember - kín.» Én meg állok az oltár előtt: «Úristen, nékem innen el kell mégis mennem, ne haragudj, talán visszatérek én még hozzád. Te tudod, hogy mennyi mindent kell még tennem. Hiszen már elkezdtem olvasni Shakespearet! Ne engedd, hogy gúnyoljanak és elbocsássál... Azt mondják, hogy algebrával és chémiával be lehet bizonyítani létedet, hát ha lehet, úgy én bebizonyítom. Engedj szállnom tudni, élni. Te azt mondod (egész olyan vagy ez álomban, mint apám ébrenlétben) azt mondod, majd visszafordul ez a fiú az első határkőnél, ha megéhezik énhozzám. - Engem éhség le nem tör. - Te azt mondod: Mi az a te nagy tudásvágyad! egy kislánynak a térde... vagy a combja. - Hogy mondhatsz rám ilyet Uram. Én lemondok minden nőről. Idegen bűn az nékem. Kit én keresek és kívánok, tündéri kislány az, a hangja úgy zeng, mint az üveg, amibe emberi lelket zártak volna... hallgatom, amint zeng, kacag és bámulok ijedten a mosolygó két barna szemébe. Várom, melyik pillanatban pattan ki a hangja üvegburájából az a nagyszerű, nagyszerű lélek.

Mindúntalan elszenderedem, nem jó nékem itt feküdnöm egymagán. Emberrel már mily régen nem beszéltem, mintha sziklabörtönben élnék és ezek a sziklák nyomják nehéz lélegzetem. Apámnak csak annyit mondok: jó reggelt, vagy azt, hogy kezét csókolom. «Hát mi értelme van ennek egy ilyen nagy fiútól. Megalázó ez a kezétcsókolom.» Anyámnak meg csak ennyit mondok: Elmegyek az iskolába. - Megjöttem az iskolából. - «Feleltél?» - kérdi. - Feleltem. - «Tudtál?» - Hát persze, hogy tudtam. Mi van ebédre?... Hát tényleg ez nem valami magas beszélgetés. Sokkal szebb és nemesebb dolgokról kéne vélök és a testvéreimmel beszélni. Ám nem érdekelheti mindaz őket, amiről én beszélni szeretek s számomra az, úgy hiszik nem is fontos. Hisz magam is megérzem néha, hogy mennyi rengeteget tévedek s lényem egyénisége csak tévedéseim különlegességeiben nyilvánul. Viszont úgy vélem, hogy én tévedéseimben is inkább megközelítem az élet titkát, mint amazok közömbösségükben, akik azt mondják: Szervusz, hogy vagy? - Vagyok. - Hogy lityeg a fityeg? - Cefetül. lehetne mégis segíteni rajtam. - Mivel? - Egy vagon pénzzel. - Hát mi ez? Ez a lélek és a lét titka tán? Mingyárt egy vagon pénz kell nékik. Hát csak járjanak ezek a templomba, én megyek az én erdőmbe, nézem a piciny zöldbékákat, parány tokájuk úgy libeg, vajjon miért? Fél tőlem, a hatalmas... senkitől, aki ugyanolyan poronty vagyok az isten tenyerén? s szinleli holtát, mint én is kábulok nehéz órán.

Ott az erdőn szoktam én hallani a fák suhogását, mikor a nagy fák összeborulnak, ölelkeznek. Mért nem szeretik az emberek is egymást - így?

Csak azt nem birom el az erdőn, mikor lógós kamaszok pirosarcú kócos kislányokkal karonfogvást sietnek el, a mamlaszok, piciny rövid szoknyásokkal. Hát ezeknek milyen a lelkök?... Nem kell nékik? Tegnap is ép odafeküdtek az én dombom másik oldalára, ahol minden fűszál ismer engem és a szőke lány egy hetedista ölébe tette le a fejét. A fejök fölött volt egy kis darab mély kékszin ég, azt bámulta a diák, míg lehajtotta lassan-lassan az arcára az arcát... Megriadtam, mintha zuhatag ömlött volna rajtam át. A térde is kilátszott annak a szegény kislánynak. Alig mertem moccanni, nem mertem rájoknézni sem. hasonmászva menekültem onnét, futottam aztán át a mezőn, elhagyott lövészárkokon végig, hosszú meanderes vonalban, drótsövények között le a békatóig, ahol siklók is bujkálnak a kövek között.

Nekem nem kell csók, nekem nem kell mind a rútság, miről úton-útfélen annyit beszélnek, nékem tisztaság kell mindörökké, énbennem ragyogjon minden, mint az ég... nékem nem kell ez az «érzékiség», csak a lélek. Úgy-e Uram? Valami, ami hatalmasabb és szebb minden atlétánál, izgalmasabb minden zenénél, szűz-tisztaság, amire a lányok égő szemmel és mosollyal nézhetnek, mintha a fehér oltárfény égne bennem, bármerre is járok... Ha hegyen állok, világítnék nyájaknak; ha úszom, örülnének bennem a halak; ha néznék szomorú gyermekre, mingyárt könnyezvén kacagna... S szeretnék mindenféle betegséget meggyógyítani, csúf, eves fekélyekre hideg szemmel nézni és higgadt kézzel fekete sebet kivágni. Beteg lelkeknek mesét mondani olyat, hogy a levegőt is üdébbnek érezzék és a szenvedést boldogságnak, hallván. Mesét mesélni olyat, hogy még a rútul röhögő csirkefogók is szájtátva hallgatnák s utána lejárnának a tóra, megmosnák fekete lábuk, megvarratnák nadrágjuk rongyait, úgy jönnének hozzám: «Rendelkezz vélünk, te kis bölcsszavú prédikátor diák» - mondanák tisztességgel, én meg csak annyit: «El a parittyával, még verébre se lőjjetek többé, én a pajtásotok vagyok».

Van különben is egy furcsa barátságom. Borotválkozó nagy fiú és rőfösinas a nénikémnél. Nem tud semmit, csak futballozni, mégis szeretek vele csavarogni át a folyón, mocsarakban, szigeti bozótban sáncokon, elhagyott uszályokon. Tegnap a kiserdőn voltam véle s hogy-hogynem elbeszéltem, hogy Phyllisnek a szemében mennyi báj van, mennyi szép jóság. Oly szelid, kacagó finom lélek ez a kis Phyllis. Ám «barátomat» mindez nem nagyon érdekelte. És így szólt: «Szép vádlijai lesznek néki.» Haragosan tekintettem őt. Mi az, hogy vádli? «Lábikra vagy micsoda.» Tényleg, a lába is oly finom, mint egészben - feleltem csalódván. Mindezt én ugyanis észre sem vettem sohasem, én mindig csak a szemét néztem, a gyönyörű szépet, azt is csak messziről, mert hisz még egy szót se beszéltem vele életemben. Még nem mutattak be néki, nem is igen kívántam. Ígyhát még csak nem is köszönhetek Phyllisemnek. Kicsit megzavartak ezek a «vádlik». Hiszen én a lelkét keresem, a világ végtelen szentségét s szentség van tán abban a két feketecipős, sárgaharisnyás lábacskában, amely a térd alatt kissé kidomborodik s amely fölött nyugtalanul lebeg a rövid sötétkék lüszterszoknya? Mi közöm nekem mindehez? Ez Phyllisnek privát ügye, tán néki magának is ismeretlen ennen teste s nem tudja ő se összhangba hozni az üdvözítő tisztaság lelkével... Édes kis ragyogó Phyllisem - mondogattam magamban. - Miket mond és még miket gondol rólad az a dorbézoló inas, neki sem mesélhetek többé rólad, mert esténkint utcai lányokhoz jár, ha igaz ugyan...

Aztán végre valahára felugrottam a medvebőrről, kimentem a szép, végtelen, napos uccára. Boltok piros-sárga csíkos napellenzői libegtek az enyhe szellőben. Az út végében magas fehér torony élettelen állt, a zsidótemplom hatszögű bádogkupolája izzott. Görög- és sárgadinnyével rakott szekér állt egy harangláb tövében, parasztja lenn aludt a szekér alatt a szalmán, a ló meg mozdulatlan bámult a meleg semmiségbe mintha mindez csak buta primitív kép volna, amilyen a nyelvkönyvekben is szokott lenni. S mintha akkor én egyedül éltem csak volna, csak nekem lettek volna erős izmaim, mély lélegzetem és nyugtalan meleg agyvelőm, amely mindenfelé tud gondolni, a béka piciny nyelvére és a görög betük formájára, a bacillusokra és arra a nagy Shakespeare-re egyaránt. S csak nekem lennének érzéseim; glóriázó érzés, amely körülszárnyalja a kis karcsú Phyllist, a haját... és haragom, gőgöm, akarásom...

Az emberek most mind alszanak üzletükben a pulton, a szekér alatt, mogyoróbokrok között, a padláson, vagy elbámulnak az eke mellett a mezőn vagy bután nézik a tegnapi újságot, amit már egyszer kiolvastak, de a vasút még nem hozta meg a frisset. A borbélysegédek malmoznak, a hűvös kocsmában zsíros kártyát ütögetnek, mint egy szerkezet, amelyen emberfigurák merev karját óraszerkezet csapkodja.

Kiestem az időből? E pillanat megállt? Csipkerózsás álomba sűlyedt a város, nem is lesz ma este és csak én vagyok egyedül ébren? Ha most kigyulladna, a kis-ucca, nekem kéne egyedül oltani... és futnék utánad, drága Phyllis, kis szobácskádba kopogás nélkül, be se mutatkozván (ezt utálom) s ez ilyenkor nem volna szükséges, odahajolnék szendergő rózsás arcocskádhoz, keljél fel, mert ég a város. Csipkerózsa, Phyllis, keljél s te kinyitnád a szemedet mondván: Hiszen nem is aludtam Gábriel. S megsimítanád borzas hajamat, kérnél, hogy üljek a fehér ágyad szélére s meséljek, míg ég az alvó város... vagy valahogy úgy volna, hogy muszáj, törvény, hogy karjaiddal átölelj... Badarság, ilyen törvény sohasem volt s nem is lehet. Nem léteznek sajnos olyan betegségek sem amiket csókkal kellene gyógyítani, valami mennyei csókkal, ami nem szégyenítné meg sem Phyllist, sem engem.

Szédületes. Most nem álmodtam, ébren, jártam az uccán s mit merészelek gondolni rólad, édes tiszta szobrocskám. Ne haragudjon meg érte a szíved, majd levezekelem még ezt néked, penitenciával, tormát szagolva, jeges vízben förödve érted és bemagolva az egész bibliát.

És nem fogok aludni se három éjjel, nehogy méltatlanul álmodjam rólad. Meglátod, három éjen csak ülni fogok az ágyban és csillagászatot fogok olvasni németül, aminek alig minden második szavát értem.

Bizony szédülök itt az uccán. S valamit le is ejtettem néhány lépéssel előbb, hallom még fülemben az esés neszét. Könyv volt! Öntudatlan vittem magammal otthonról, a «Mire megvénülünk», vissza akartam vinni a Polgári Körbe. És tényleg. Ott feküdt a vastag barna könyv mögöttem az út porában, holtan. Mintha azt is megölte volna a százéves álom.

S a Polgári Körben sincs egy lélek. Fehérre meszelt tornácon a vén barna burkus alszik, a fűves udvar közepén barna kakas egylábon bámul az őszi kedves levegőbe. Minden zöld zsalú leeresztve. A hűs teremben kávé-illat. Kinyitom a nagy poros szekrényt, visszateszem a könyvet sorába, kiveszem aztán a következőt. Piciny zöld kötet, rózsavörös tulipán van festve rája. Illata, zamata van a rájagondolásnak, jó barát egy ilyen könyv. «A varchoniták.» Mi lehet az?... Lándzsás vitézek szállnak ki a lapokról s hófehér zászlajukon vérvörös szív lüktet, szőke angyalarcú hősök. Nincsenek zsibbasztó érzéseik, mint nékem. Nem szédülnek réveteg út porában, fejetlenkedőn. Lovasok, hősök, tiszták, szállnak... eszményekért. Én meg? Uramisten...

Kihajtom homlokom a nyílt ablakon az ucca szellejébe. Ott túl szembe nagy vulkános hegycsúcs, azon óriás feszület. Annak fájába nevem már én is beírtam. Olvasta-e vajjon már valaki? S mit hisz e névről? Olvasta-e Phyllis?...

És ím Phyllis, ő maga, Phyllis jött akkor az ablak alatt, ákácok lombja alatt, a símára kopott kőlapokon. Haja ragyogott, szürke szemei izzottak, nevettek a diadalmas sebek! Pedig csak maga elé nézett Phyllis, nem rám. Arca síma volt és teljes. És a lába - tényleg olyan volt, mint ahogy az inas mondta. Ám könnyen járt vélök, mintha őt nem kötné súly a földhöz, könnyen; szeretnék véle menni föl a Kálváriára s azon is túl, mindig menni véle, tavon át, réten át remegőn. S kis keblecskéi is voltak, fehér tüll ruhán át rózsaszin derengőn kandikáltak. Akartam-e látni avagy nem, mindegy néki. S ő se szégyellette őket...

Igen néztem. Akáclevélágról szaggatta a síma leveleket, ahogy közelgett. «Szeret, nem szeret?» susogta.

Nem mertem a szemébe nézni. Áttekintettem a túloldalra, a pósta rácsos ablakán belül a hosszú távírász kopogtatta rézbillentyűjét. Csak picit lopva néztem Phyllis csipőit... Talán mosolyogott, nem mertem hinni. Nem arra kiváncsi ő, hogy szeretem-e, nagyobbra, másra. Varchoniátra, aki sohase szédül s a ki szép. Nyúlánk, szűz lovagokra, akiknek járásuk ringó.

Lassan emelgette könnyű derekát, mintha figyelne s várna valakit. Kicsodát? - Csak egy szót szóljak, szólhatnék bár, megtörni a csipkerózsás álmot, az alvó levegőt. Sem jólismert nevét, sem jónapot nem tudtam néki mondani. Hiszen idegen ő s nem ismer engem. Remegett a szívemtája, hogy az uccasarkon felémfordult. S gőgös, ajkbiggyesztő arccal haladt el előttem ismét, leveleit végig lefosztván... haragszik rám, mert utána néztem, nyugodtan sétálni se hagyván.

Meg nem rezzent volna a kisváros csendje. S a délutáni vonat elsuhant a hegyipályán, az is sípszótalan, tompán lüktetőn a fényes, rugalmas síneken messzi...

Aztán végre belépett Miklós. Örömmel tettem le a hírlapot. Kedves, nyugodt hangja hűsítés volt, balzsam. S különös értéke is volt számomra a személyének, unkabátyja volt Phyllisnek. De mégse volt szerelmes belé. Magam is eltünődtem rajta. Titkolta volna előttem, vagy őt nem vonzaná a tiszta, napfénybe kívánkozó szerelem? Tán őt is más egyéb, a setét uccák? Mellette járni, rája nézni, s örülni, hogy süt ránk a nap, számára nem volna áldás? Hát csak nékem oly mámorítón ragyogó a lég, a szelid arca s a tiszta ruhája? S oly mélyen kékek az árnyékok mögötte, rajtam, kezemen a tornácokon.

«Te - az unokahugommal beszéltünk Rólad» - szólt Miklós. «Igen» mondtam közönyt mutatón nézve át a póstahivatalba. «Bemutassalak?» «Engem?...Nem bánom, bemutathaszt. De hol?» «Hol akarod?» kérdezte jószívvel. «Este fél nyolckor át fogok majd menni a nagyhídon, sétáljatok majd ti is arra, pontosan fél nyolckor.» Mért buzgólkodik ez a fiú ennyire, hogy bemutasson? Nem féltékeny? Vagy megkérte rá Phyllis?... Phyllis biztos nem kiváncsi rám.

Oly hamar hét óra lett, alig volt idő szívemnek kidobogni magát, agyamnak meglobogtatni a Phyllis drága képzelt zöld fátylait. S már elővettem ócska hajkefém s bevizezett hajam nagy erővel dörzsöltem hátra. Hátha így valamivel csak szebb leszek, mert szépnek épen nem éreztem magamat. A hajam azonban csak felborzolódott.

S már felhalkult a csendbe dermedt város. A főuccán porzó csordák kolompoltak hazafelé, keményen pattogott az ostor és a csordás szava. A főútat belepte a por fellege. S ily porban találkozzam én Phyllissel? Szép fehér selymeivel baj lesz! Csak amíg elül ez a kavargás, legalább addig ne jőjjön. A hídról le se látni a mély patakba.

De íme eljött. A fehér felhők rejtelmes fátyolából, amelyben mintha külön titkos világ élne a város közepén, egyszerre csak kilépett villámgyorsan közelgőn énfelém. S Miklós széles szájjal mosolygón karonfogva ment vele. Döbbentő gyors jelenés volt számomra. Hisz még kis se gondoltam a szavaimat, amiket neki adjak. Lélegzetem elállt, arcom vérbeborult, hogy álljak én Phyllis elé így ismeretlen, elhordott ruhában? Mit szóljak neki, csak egy szót tudnék bár.

És a lábaim mellette makacsul tovavittek, nem tudva megállni előtte. Láttak, láttak, meg is akartam állni, de tovaszálltam hevülten, révedten, porzó patájú kosok közé keveredtem. Tompán, halkan kopogott a sok szelid, piszkos állat lépte. És mentem porfellegbe búva vak vágyammal. Olyan voltam, mint a kemény gyors nyíl, amelyet túllőttek a célon. Elsuhan a célja mellett forrón, sívón, de megállni nem tud még soká.

Odatámaszkodtam a híd ferde vasgerendájára s lebámultam a kövek közt ténfergő kispatakra. Valaki egy tököt dobott le a mederbe. Aztán jöttek visszafelé Phyllisék s szólt Miklós: «Gyere csak ide... Gabi. Bemutatom az unokahugomat.» «Örvendek.» Odanyújtottam a kezemet mereven ő elé és ő el is fogadta. Emlékszem, dadogtam.

S a vörös égalja felé sétáltunk ki az országútján hármacskán. S a vörös égalj nyugaton húzódott egy kopár hegypart fölött, túlonnan meg erdős, setét hegyek alkották a hosszú, bájos völgynek oldalát. A völgy végében magas szirten várrom ragyogott hulló nap fényében. Boldogkő-vára. Oly nyílt világos volt akkor az egész élet, a várrom, az ég, a hegyek, Phyllis, Miklós és belül is az egész lelkünk, minden. Szemembe új bájos fény hullott folytonosan s egy pillanatra langy eső szitált a fényen át. A hullámzó országút két szélén kecses, zömök almafák nagy gömbölyű almáikat villogtatták, itt-ott pirosodó almák tündököltek a remegő apró levelek között. S már egy ökölnyi piros rothadó alma hevert az árok magas, papsajtos füvében. Az árkon túl, meg a rétek illatos szénája feküdt s csermely bútt ki a lóhere s bükköny táblái között. Nem volt semmi újság, de mégis néztük. Nyúl futott át mélyen előttünk a meredeken süllyedő fehér úton. Phyllis ijedezőn kacagott: «nyúl, nyúl.» - Miklós utána is indult üldözőbe. Én komoly maradtam. De mosolyogva tűrtem, hogy piciny almaszárral csiklandja az orrom, a fülem.

Vidám volt és talán affektált is, vagy csak olyan játszi volt a kedve. Tánclépésben szaladt az úti lejtőn Mikor leért, kis csengő hangon trallalázott: «Gyere velem akáclombos falunkba...» De tovább nem mondta, hiába kértem. S mennél inkább kértem, annál inkább nevetett csengetőn a szemembe. Végül még fölfricskázta az orromat is: «Nagy huncut maga Gabika» kacagta. «Mért» kérdeztem zavartan. Én igazán minden voltam akkor, csak huncut nem.

S a nyugati hegylánc erdősége feketéllett, a néma erdők álomba ringatóztak.

Mily kicsiny kis élő testek vagyunk mi a nagy völgy ölében, éreztem meghatódva a kráteres zord hegyek közt, rengeteg almafák végtelen kertjében (mert ameddig a végtelen út, mindenütt csak almafa) és a kopasz hegypart barlangjai közt, hová még nemrég lopott kukoricát sütni jártunk nagybőjt napján. S most már Phyllissel járok én a biborra festődő fehér úton.

Akkor még minden pillanat megilletett s minden kutya ugatása szívembe szállt. S én nem titkoltam, nem szégyelltem az illetést...

Aztán a séták így estelente megeredtek. Már nem is számláltuk, hányadszor vagyunk együtt. Csak eleinte jegyeztem, míg meg nem úntam. S Miklósom is eltünt mellőlünk lassan, hol kiértünk a malomhoz a város végén. Lassan almafalevéllel és hullott almával telt meg a fíves árok. S már Miklóst sohasem hívtuk...

Az este eső permetezett, hűvösödött. Oly messzi a várostól, a néma út egy mélyre sűllyedt nyergében álltunk s Phyllisnek nyujtottam egy leszakított illatos édes almát. Beléharapott s azután a számhoz kínálta. Még mindig, csak mindig kacagtunk. Nappal hosszan borongtam, este meg véle kacagtam.

Az este odaért a kezem meleg kis karjához és rajta maradt. Úgy tettem, mintha nem is vettem volna észre, hol a kezem. Nagykomolyan magyaráztam néki a latín nyelvtan elemeit, pedig nem érdekelte, most már biztosan tudom. Ám én szentül hittem, hogy neki is tudni kell latínul.

És visszafelé menet poggyászos úri hintó robogott elő mögülünk. De egy pillantás s mintha a hintó már száz éve, hogy messzi járna. Álmodott a fehér út is. Az avaros árok illata erjedt. Mi a legterebélyesebb almafácska alatt álltunk meg, csak úgy önkéntelen. Arról beszéltem ép, hogy az egész világot be akarom járni.

Majd mindenütt szertefolyt a végtelen csend és a mord setét. Búsan, gyönyörrel néztünk az egymás szemébe, mintha más se élne a földön.

Zord az est... Phyllissel még mindig ott állunk a fánál. Szemembe néz, egyre néz s én meleg vállacskájára hajtom az arcom. Jó illatú kis kék kabátja és finom gömbölyű válla. Megsimítom a hideg arcát. «Milyen finom bársonyos arca van» - mondom. Kezecskéje végisuhant a vállán nyugvó fejemen.

Hirtelen pokoli ötlet kínzott. Hogy megcsókoljam az arcát, ragyogó tiszta arcát.

Remegve simogattam ott, ahol meg szerettem volna csókolni a piruló kis arcát... De elnyomtam e szörnyű merész vágyat.

Csak lehúnytam a szemem pillanatra a vállán s lám, meleg árba borultak szemeim. Érzem még, ahol kis keze érintett, a hajamon... ekkor a végtelen este hűséből kis szellő, megremegő szellő ért hozzánk. S mintha dús rétek, kertek, erdők flórája borzadna meg szívemben a szél szavára s föltárult előttem a végtelenség.

Messzi lélekharang szólalt s mi meleg kéz a kézben siettünk vagy álmatag szálltunk a város felé.