Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 15. szám · / · K. K. NICOLAISEN: HENRIK PONTOPPIDAN

K. K. NICOLAISEN: HENRIK PONTOPPIDAN
(70-ik születésnapja alkalmából)
IV.

Henrik Pontoppidan kisebb munkái közt három testes regény jelent meg, «Az igéret földe» (1892-1895), «Szerencsés Péter» (1898-1904) és «A halottak országa» (1812-1916).

A társadalom hatalmas rajzai ezek, leszámolások és ítéletek. A hetvenes és nyolcvanas évek története a grundtvigiánus baloldal vidéki mozgalmát tárgyalja, a nyolcvanas és kilencvenes éveké Kopenhága brandesianus radikalizmusára világít s a századforduló, illetve napjaink eseményei az ország politikai, vallási és szociális állapotát mutatják.

S e regényekben egész sereg tipikus dán alak sürög; némelyikük élő minta után készült. Könnyen rájuk ismerünk, bár több-kevesebb leplet hordanak.

De nemcsak egy tömegnyi ember, - az egész múlt századvégi és jelen századeleji Dánia tökéletes hűséggel tárul ki előttünk. A két első könyv összes személyei egy-egy főalak köré sorakoznak; «Az ígéret földe» népe Emanuel Hansted tiszteletest fogja körül, míg «Szerencsés Péter» előterében a címszereplő áll. «A halottak országa», amely Pontoppidan legkomorabb műve, több főfigura sorsát festi.

Mindhárom könyv - de kivált a két előbbi - az író különös kettőslátását hirdeti: főalakjai hősök s egyszersmind bolondok. Szárnyaik lenyesődtek, mint a sasfiókáé, azért az ő röptük vége is zuhanás.

Pontoppidan kis könyveinek gondalatai a nagy művekben is fölvillannak. De főképp iróniája tér vissza, amikor a hangulatmámorok, frázisok, rémlátások és beteg lelkiismeretek szégyenéről szól vagy az illuzió és valóság ellentétére utal. Ám ezekben mindez sokkal elevenebb. Itt az ideák már sehol se beszélnek magukért. Az emberi természet gyökereiből sarjadnak ki, dúsan és sokszínűen. Ez a három remekmű csupa friss élet; személyek, helyzetek, tájak, társadalmi állapotok és mindenféle szellemi mozgalmak elmulhatatlan képei - áradó bőségben, döbbenetes erővel.

«Az igéret földe» hőse egy fővárosi fiatalember, Emanuel Hansted káplán, aki falura megy, hogy azt szolgálatos papi tevékenységével meghódítsa. Életét és harcait Pontoppidan biztos művészete és fölényes emberábrázolása teljesíti ki. Szomorú sorsát mély rokonszenvvel követhetjük. Vejlby és Skibberup parasztjai közt szent buzgósággal fog munkájához. De a kor visszáságai megzavarják; próféták lelkét érzi magában s vallási tébolyba esik. Bár alakjának kifejlése közben mindenféle írónikus fénycsóva hull rá, az író mégis mindig mély gyengédséggel nézi s alig hihetjük, hogy Pontoppidan itéletét is hangoztatná a szerencsétlen ember paptársa, aki sirkövére a következő szöveget vésetné:

«Itt nyugszik Don Quixote hazajáró lelke, névszerint Emanuel Hansted. Becsületes káplánnak született, de a prófétát és szentet játszván, egy csordás gunyájában járt. Minden ötletét az Ég különös sugallatának hitte s mindent tönkretett, amihez csak ért. Elhagyta feleségét és megtagadta a gyermekeit, mégis mindvégig a Gondviselés választottjaként illegett, aki előkészíti az ezeréves Birodalom jöttét s elhirdeti Isten ítéletét az emberiség fölött».

Ha Pontoppidan leghatalmasabb és leggazdagabb alkotására rá kellene mutatnunk, nyilván «Az igéret földe» és «Szerencsés Péter» közt választanánk. E parasztregény duzzadó fejezeteit a költő ritka megindultsága és bensősége fűti át.

A másik nagyregény hőse, Szerencsés Péter, némely vonásában ugyanaz, aki Emanuel Hansted, de lényegében épp ellentéte. Ő a dán hőstípus - Aladdin és Adam Homo - revideált alakja. Pontoppidan egész újszerűen nézi ezt a figurát s rajta keresztül rajzolja népét és hazáját.

A fiatal Szerencsés Péterből, aki kiront a szülői paplakból, hogy pogány vakmeréssel meghódítsa a világot s a mult kísérteteit a Föld mélyébe űzze, hamarosan kiütközik a gyermekkori hatásokat cipelő, «javíthatatlan dán». Lendületes előretörések és megszégyenítő bukások után a magány, a lemondás és a szenvedés dicséretével hanyatlik el.

«Szerencsés Péter», az író szavai szerint, «hazájának igazi fia, a lagymatag, kékszemű és félénk dán népé, a manóseregé, amely tüsszögés nélkül nem nézhet a Napba, de alkonyattájt parányi földkupacokra telepszik s hegedűszó vagy jámbor harangzúgás mellett sugárzó látásokat idéz. A nagy- és okosfejű, csak gyermekien gyönge törpéké; az alkony sarjaié, akik meghallják a fű növését és a virágok sóhajtásait, de mihelyt a kakas fölkukorít, nyomban a Földbe bújnak».

Pontoppidan mesterien rajzolja hősének összetett lényét s megmutatja, hogy Szerencsés Péter minden bukása ellenére mégis győz, amikor magányosságában önmagára lel. - S amint az «Igéret földe» a vidék életébe nyit, «Szerencsés Péter»-ben Kopenhága sokrétű élete kavarog. Különös élénkséggel látjuk azt a zsidó családot, amelyből a fiatal mérnök menyasszonyát választja, a csodálatos Jakobét. Pontoppidan költészete ebben a nőben és Hansinében, Emanuel Hansted paraszt-feleségében csúcsosodik föl legszebben. Ezek a környezetük által annyira elhatárolt alakok egyébként majdnem kivételek: a költő osztatlan rokonszenve formálta őket. Rajtuk sose gúnyolódik Pontoppidan: csupa szeretet, amikor lelkükben elmerül.

Utolsó nagyregénye, «A halottak országa», amely az előbbieknél sokkal ítéletnapibb hangulatú, amint mondtuk, cselekményét nem egyetlen középponti figura körül sűríti. De az alakok tömegéből így is kiválik a miniszter élettől riadozó leánya. Jytte Abilgaard, (nyilván a szerző egyik kedvence!) Torben Dihmer földbirtokos, aki elkorhadó nemzetségének legegészségesebb tagja s végül Enslev, a politikus.

Pontoppidan nyelve a megtestesült erő és egyszerűség. Ez a nyelv mindig méltó volt feladatához: ma már egész Dánia benne él.

Pontoppidan művei nemcsak a dán irodalom csúcsát jelentik; nemcsak a dán világ képeit jelenítik meg, de mint nagyszerű költői alkotások új fényt vetettek abba a sötét és bonyolult rendszerbe, amelyet emberi életnek nevezünk.

E három nagyregény a dán költészet és szellemtörténet halhatatlan monumentuma.