Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 15. szám

MÓRICZ ZSIGMOND: BAJTÁRSAK

Két katona ment s egy lány az úton keresztül az erdőn.

Daloltak, tele torokból. Hadi nótákat s a lány is velük dalolt. De a lány egy kicsit gyenge elméjű volt és igen furcsán énekelt, úgy hogy majd halálra nevették magukat rajta.

Egy helyen leültek egy tisztáson, ahol friss forrás volt s a lány kibontotta kis batyuját s kenyeret vett elő belőle és piros retket. Sója is volt s adott mind a két katonának egyformán.

Azt elnyúltak a fűben s az egyik katona, a hórihorgas szőke fiú megölelte a lányt. A mellére tette a fejét, úgy pihent. A másik katona, kis zömök barna gyerek komolyan nézte őket.

- Mikor Rozsovicénél gyütt a slapner, mint a jeges zápor, de csupa tűzbűl, akkor melegünk vót, - mondta.

A szőke katona nem hallgatott oda, hanem a lányra nehezedett s az arca mindig feljebb-feljebb ment egy kicsit a puha vánkoson, a lány testén. A lány nevetett. Ha nem szólott, akkor egészen rendes nőszemély volt, piros arcú s lenszőkehajú, kék szemű. Olyan volt, mint egy nagy kövér, meleg virág, amelyet mindenkinek meg kell szagolni.

- Nagyon eregette a muszi a sátorponyvát, - mondta a barna katona s egy hosszúnyelü falevelet vett a szájába s rágcsálta. - Hogy vót a, testvér, mikor három kilométerre vittelek sebesülten?

A szőke katona felnevetett.

- Az nagyon rossz volt. Annyi lövést kaptam, hogy az orvosok kétszer is hozzáfogtak megolvasni, mégse tudták. Tejjeséggel nem bírtam lábra állani, ha akkor a bajtársam ott nincs velem, s ki nem visz, három kilométeren húzott, mint a zsákot, de az isten áldja meg érte, mert nem jöttem vóna haza hozzád Juliska.

A lány nagyot nevetett.

- Három kiló méter? mennyi kilóméter a? - mondta együgyűen.

- A nagyon sok, - mondta a barna katona, - már majdnem megszakadtam, de azért csak cipeltem a bajtársamat.

A lány csak nevetett.

- Három kilóméter, - ez nagyon tetszett neki, ez a szó.

A szőke katona már egészen a nyakánál volt az arcával s elkezdte csókolgatni a lányt, aki csiklandósan nevetgélt.

- Három kiló méter, három kiló méter... - mondogatta eszelősen a lány s hagyta, hogy a katona akármit kezdjen vele, mert ez az ő katonája. Egy faluból valók s akkor az övé. Már kislány kora óta egymásé, odakint a harctéren is mindig erről beszélt a szőke katona.

- Mikor elvittem ki a tűzvonalbúl, az vót az első szava: “ha Juliska látná!" igaze testvér?

- Igaz, - mondta a szőke katona s a lánynak a szájára tette az ajkát.

A barna katona vérbeforgó szemmel nézte őket. Hogy a bajtársa semmit se törődik vele, hogy ő is itt van; egészen megcsókolja a lányt...

Nem fordult el, hanem félig lehunyt szemmel nézte őket; szégyellte magát, de rettenetes kívánság volt benne s mikor azok fáradtan ott hevertek előtte, egyszer csak elszánta magát s az mondta:

- Bajtárs. Igaze, hogy én hoztalak ki a tűzvonalbúl?

- Igaz.

- Akkor én hoztalak haza a te Juliskádhoz, igaze bajtárs?

- Igaz.

- Hát akkor adjál nekem is a szerencsédbűl.

De a szőke katona ellenségesen nézett rá.

- Megbolondultál bajtárs? Ez az én jányom.

- Az egy halál is a tied vót, meg az orosz fogság. Most ülhetnél Szibériában, mint a többi.

De a szőke katona hallgatott.

- Ez a jány az enyim, - mondta konokul. - E más.

- Nem más bajtárs, aki a rosszba osztozott, a jóba is osztozzék.

A szőke katona ránézett, osztán azt mondta:

- Gyerünk tovább.

A lány csak nevetett a két fiún s feltápászkodott; elriszálgatta a szoknyáit s előre ment. Olyan volt ez a lány, mint egy forró csipkebokor, abban a szegény lelkében üres volt, de a teste olyan volt, olyan kívánatos és gyönyörű, mint egy boglya széna a lovaknak.

Elől ment a szőke lány, utána a bakája, azután topogott, kihevülve s önmagával küzdve a másik katona.

- Bajtárs, - mondta sokára, - komolyan gondolod?

- Komolyan.

- Utolsó szavad?

- Utolsó.

- Nem részeltetsz?

- Nem.

Erre megint hallgattak. Még nem volt készen a barna katona a forrongásával. Még dolgozott benne az édesanyja simító szelid keze, az iskola csöndes muzsikája, a templomok harangozó szava, de a vére egyre jobban zuborgott, mert kifelé haladtak az erdőből s úgy látta, akkor már elveszti a reménységet, a lehetőséget. S a lány olyan volt, mint egy forró csókharctér körülöntve lánnyal...

- Bajtárs.

A szőke katona nem is felelt; siettette a lányt; sarkára taposott, hogy tovább haladjon. A jány tréfára vette s visszanézett, mint egy visszatérülő rózsafelhő s kacagott s kacagás közben visszanézett a másik katonára is s annak a szemébe villant a szeme.

- Nézel? - Mondta a legény.

- Nézek, - mondta a jány.

- Mér nézel? - kérdezte a legénye.

- Hát hadd legyen boldog ű is.

Erre a szőke katonában megfagyott a vér. Szédülni kezdett. Látta, hogy a lány nem volna ellene s iszonyú féltékenység tört ki rajta. Meglökte, hogy siessen előre, mert ki akart menni az erdőből, minél hamarább, mert odakint már a nyári mezők tágas bátorsága igérkezett.

De háta mögött a másik katona elvesztette utolsó csepp vérét.

- Bajtárs.

- Ej no.

- Kihoztalak a csatából?

- Eh...

- Vittelek három kilóméteren?! Három kilóméteren!!

A lányon ideges kacagás tört ki:

- Három kiló méter.

A szőke katona megrántotta a vállát, durván, konokul.

- Adsz a lánybúl bajtárs? - fulladt a barna katona.

- Nem! A jány az enyim!...

S ekkor a barna katona kirántotta a szuronyát s hátulról beledöfte markolatig a bajtársába.

A lány visszanézett, látta a kiszökő sugárt, a piros vért s fehér lett.

Most a barna katona hozzáment s ő nem tudott elszaladni, s megfogta őtet s odavitte a legelső fához s a kezét hozzákötötte a derékszijával a fához s akkor ráhajolt s elkezdte csókolni, csókolni.

Csókolta a vállát, csókolta a nyakát, csókolta a haját. Belefúrt a nagy szőke hajba s csókolta, csókolta. S mikor egészen csókolta, odanézett a haldoklóra:

- Kihoztalak a csatatérrűl?... piszkos kutya... S még egy csókját is iregyelted... Igen?...

S a haldokló azt mondta:

- A jány az enyém.

- Tied? Tied?... Na hát vedd el, - hörögte a barna katona, s minden szónál egy vad kemény csókot döfött a lányon. - Ha a tied, vedd el. Gyere vedd el.

Aztán mikor kész volt a csókkal, egyszerre nagyot nézett.

- Hű, - mondta magában, - meghótt... No Juliska, e meghótt...

Elódozta a jányt a fátúl s azt mondta neki:

- Most el kell tenni az útból. Gyere Juliska fogd meg, vigyük.

S a lány ijedt engedelmességgel fogta a halott szőke katona két lábát s így kezdték cipelni el az országútról, befelé a rétre.

Erősen alkonyodott s a hold is már fent volt.

- Itt nem lehet hagyni, - mondta a katona, - mert reggel jönnek a munkások, meglelik.

S vitték, vitték, ész nélkül. Már egy kilométerre vitték, de nem leltek jó búvóhelyet a mozdulatlannak, akkor kiizzadtak, nehéz volt a test, letették.

Leültek mellé s azt mondja a katona:

- A harctéren magam cipeltem, de nem volt ilyen nehéz. Nem is vettem észre. Most olyan, mintha ólombúl volna. Gyere Juliskám, nyugtass meg egy kicsit. - S az ölébe tette a fejét, mint fent az erdőnél a másik cselekedte. Elébb az ölébe, aztán mind feljebb, feljebb kúszott rajta a szája felé. A lány nem nevetett, hagyta. Olyan volt ez a lány, mint a bokor virág, ha jön a kecskebak s bika; az mind legelészik, nem mozdul ellene.

Aztán betelt a csókkal a katona s megkönnyebbülve mondta:

- Gyere kedves bajtársam, menjünk tovább.

Ujra megfogta a bajtársának a fejét s a félkarját. A lány a két térde alatt fogta, így vitték, vitték ujra egy jó kilométert.

De a mező sima volt, a tarlón nem lehetett elrejteni a testet. Miért is nem maradt vele az erdőben, de vissza sem mert nézni, úgy érezte, mintha az erdőnek minden ága egy-egy felemelt kar volna ellene.

- Tedd le, - mondta a lánynak, s gyűlölettel nézett rá.

Az ég vörös volt, mintha minden vér a fellegekre ömlött volna.

Egy szántás volt előttük.

- Itt gödröt fogunk ásni. Nem hagyhatom hollók, varjak ételének az egyetlen bajtársamat, - szólott a barna katona s a szeméből könnycsepp szívárgott le. - Mindig jó bajtárs volt, sose felejtette el, hogy három kilométert cipeltem szegényt a hátamon, megmentettem a pergő tűzűl s az orosz fogságtúl.

Kihúzta a véres bajonétot s hozzáfogott az alkalmatlan szerszámmal sirt ásni a szőke katonának.

A lány ott állt felette, kövéren és szőkén és sírósan nevető orcával.