Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám · / · RABINOVSZKI MÁRIUS

RABINOVSZKI MÁRIUS [+] : MOZGÁSMŰVÉSZET
A tánc mint játék.

Ne tévesszen meg a «játék» szó könnyű fajsúlya. A játékban a leghevesebb indulatok is kifejezésre juthatnak, és egészen magasztos élmények is folyhatnak bele a játékba. A «játék» szó ehelyütt sokkal átfogóbb, többoldalú jelentőséget nyer, mert játéknak nevezzük azt, ami nem gyakorlati cél szolgálatában áll.

A tánc mint játék fogalma alá tartozik legelébb is a csárdák és szalónok tánca; a menüettel egy fogalmi csoportba tartozik a csárdás, a palotás, a polka, a keringő, a tangó, a charleston, a black bottom stb., szóval mindaz, amit a «társastánc» elnevezéssel illethetünk. A tánc mint játék második csoportja a harci tánc.

A harci táncot általában csak primitív népeknél találjuk; az ótestamentomból és a régi európai történelemből is tudjuk, hogy a győztes a csatatéren vad győzelmi táncot lejtett. Kinizsiben is az ősi ösztön tört elő, amikor török hullával a foga között ujjongott. Az afrikai négereknél, az ausztráliai szigettenger népeinél még ma is szokásos a harci tánc. De ebbe a csoportba tartozik az eredeti magyar toborzó is, mely szintén a katonás kedvből fakadt. A harci tánccal primitiv népeknél rokon a vallásos tánc. A győzelmeket az istenek, a bálványok, totemek előtt ellejtett táncokkal ünnepelték. De táncolnak a vad népek bálványaik előtt más vallásos alkalmakból is. Indiában egy egész kaszt, a bajadéreké, áll az istentiszteleti tánc szolgálatában. A templomi tánc más kultúrákban a papok liturgikus mozgásaivá egyszerűsödik. A katolikus egyház minisztériumain belül is bizonyos fokig érvényesült a tánc, és egyes vidékeken (így napjainkig Spanyolországban) egyházi ünnepségek keretében mind a mai napig szerep jutott gyermekek táncának.

Mindezektől gyökeresen különbözik a mozgásművészet, melynek példájaképpen említettük Niddy Impekoven Kávémelegítőbaba-táncát, de ugyanúgy említhettük volna Waleska Gert «Halál»-át vagy Märy Wiegmann «Élettánc»-át, vagy a modern mozgásművészet bármely más kiváló alkotását.

Kézenfekvő az az ellenvetés, hogy a valódi néptánc - az igazi csárdás, vagy a vad népek extatikus táncai is - kelthetnek művészi hatást. Ez a tény abban leli magyarázatát, hogy, mint látni fogjuk, a játék és a művészet közötti szakadék nem éppen áthidalhatatlan. A játékos szándék néha oly sűrítetten tartalmaz ritka érzésélményt, hogy művészetté válik. (És fordítva: a művészi szándék, sajnos, eléggé gyakran oly sovány, híg, félszeg a maga érzéstartalmában, hogy többé-kevésbé rosszul sikerült játéknak hat.)

Még egy terület létezik, mely a játékos tánc és a mozgásművészet között fekszik. Nevezhetnők művészies táncnak; még nem művészet, de több, mint játék. A művészies tánc a népkultúra szempontjából a legfontosabb tényező; a művészies tánc a műkedvelők széles, tágítható és mélyíthető munkaterülete. Körülbelül azt a szerepet hivatott kitölteni, mint az iskolai és egyesületi karének, az iskolai és zeneiskolai zenekarok a muzsikális népkultúra keretén belül. A művészies tánc nagy tánckórusokat hivatott alkotni, melyek ünnepeken vagy egyéb alkalmakkor csoporttáncokat adnak elő. A művészies tánc az, melynek be kell vonulnia az elemi és középiskolai tanítás rendjébe. A művészies tánc készíti elő a talajt mozgásművészet kellő megértéséhez. A művészies tánc nemes értelemben vett műkedvelés.

Elvben tehát leszögezzük a gyökeres különbséget a társastánc, harci tánc, istentiszteleti tánc egyrészt és a mozgásművészet között másrészt. A kettő között foglal helyet, mint a műkedvelő kultúra eleme, a művészies tánc.

A mozgásművészet, mint olyan, egyenrangú a többi művészettel: a zenével, a képzőművészettel, a szinészettel. Elvben legalább is egyenrangú. De mint fiatal, új utakon járó művészet, a kezdetnek oly nehézségeivel kell megküzdenie, melyeket az ősrégi ábrázoló és akusztikus művészetek régen leküzdöttek. A legelső ilyen nehézségen alighanem már túl vagyunk. Ez a technika kérdése; ma már nagyjában tisztában vagyunk a technika követelményeivel. Megoldatlan probléma az ideális táncszinpad, a tánckosztüm. Gyakorlatilag hiányos a tánczene. Tisztázatlanok a határkérdések: hogy meddig haladhat a mozgásművészet, a szinészet vagy a képzőművészet irányában. A problémák megoldását csak az siettetheti, ha az új táncosnemzedék az önmagával szemben felállitott követelményeket mind jobban fokozza és szigorítja, ha az elért eredményekkel sohasem elégszik meg. Csak így fogja a táncprodukció elérhetni a művészi intenzitás legmagasabb fokát.

A mozgásművészeti munkát egyelőre még nagyban nehezíti az, hogy a köztudat nem tulajdonítja a mozgásművészetnek a neki kijáró rendkívüli fontosságot. Meg kell értetnünk a közönséggel, hogy a táncnak van egy a legmagasabb követelményeknek megfelelő művészi lehetősége. A mozgásművészet iránt érdeklődők egy része még ma is azon a véleményen van, hogy a tánc kizárólag az életdíszítés szolgálatában áll. Így válhatott az utóbbi évtizedek folyamán a táncszinpad elébb szép bokák és csuklók, majd szép lábak és karok, azután szép hátak és gyomrok, végül is szép aktok érvényesülési küzdőterévé. Az érzékiség lefoglalta magának a táncot és többé-kevésbé kiszorította a művészetet. Érzéki művészet elképzelhető ugyan, de az érzéki a művészetben a nemművészi elem, és a túltengő érzékiség elűzi a művészetet. Sajnos, a helyzet ma az, hogy a revűk húskultusza kompromittálta nemcsak a táncot, hanem a mezítelenséget is. A jó táncművész nemesen átdolgozott testén minden egyes izom hozzájárul a kifejezendő tartalom közvetítéséhez. Így az ideális tánckosztüm egyik lehetősége az, amely az izmok legfinomabb játékát is érvényre juttatja és mely nem szeli szét a természet által logikusan megszerkesztett izomplasztikát. A trikó megköti a finom izommozgást, úgy viszonylik a mezítelenséghez, mint a tompa, holt gipszmásolat a márványeredeti áttetsző elevenségéhez. Azonban egész társadalmunknak gyökeres átváltozáson kellene keresztülmennie, hogy a nemes mezítelenséget az érzékiség kikapcsolásával fogadhassa; hogy a szép testben csak a szép lélek hangszerét lássa.

A szexuális életnek vannak mély, erős és gyengéd lelki vonatkozásai, melyek az emberi lét legszentebb területeihez tartoznak. A szerelmet (házasságot) és a gyermekáldást minden egyház megszenteli. Ezek a nagyszerű, gazdag lelki vonatkozások adhatnak tartalmat a mozgásművészetnek, ugyanúgy, mint ahogy tartalmat adnak a zenének és a többi művészetnek is. És itt mindjárt fel is sorolhatunk olyan élménytartalmakat, melyeket tánccal ki lehet fejezni. A mozgásművészet egyik pólusán ott a dekoratív tánc, mely csak a szemnek nyujt kellemes látványt, esetleg egy ünnepség vagy dráma keretén belül hangulati aláfestést. A mozgásművészet másik pólusa a hitélet magasságáig nyúlik fel. Az átszellemült áhitattól a borzongó irtózatig, az extatikus rajongástól a sziklaszilárd bizalomig a hit élményei mind testet ölthetnek a művészi mozgás eszköze által. Éppen a liturgikus mozgások mutatják, hogy még az istentisztelet is gesztusokban kivánkozik megelevenedni, ugyanúgy, mint a zenében és a képzőművészetben, Palestrina és Bach muzsikája - más-más hitéleti tartalommal - a testbe zárt lelket felszabadítja és élményszerűleg magával emeli az immateriális, anyagtalan magasságokba. Michelangelo és Rembrandt - szintén más-más élményből kifolyólag - ecsetük munkájával ragadjak meg a hívő lelkületét. És így vannak a hitélet élménytömkelegének olyan mozzanatai, melyek inkább zenei kifejezést, mások, melyek inkább képzőművészeti vagy drámai, vagy pedig mozgásbeli kifejezést kívánnak meg.

Természetes, hogy a hitélet tartalmi lehetőségei nem merülnek ki a kereszténység tisztult, absztrakt eszmekörében. A művészi ábrázolás számára kezdetlegesebb, barbár hittartalmak is érdekes anyagot szolgáltatnak.

A kedély minden élménye és mozzanata megannyi tánctartalom: a tárgytalan félelem és öröm, a rettegésig, az ujjongásig fokozódón; a lelki tompultság és az elragadtatás; a szolgálat és az uralom; a vágyak és a teljesülések. És ott az élet a maga csodás történéseivel: a születéssel, a halállal és a szerelemmel, a lelkek vonzódásával és taszításával, keresésével és találkozásával. Ősi mozgásművészeti tartalom a haláltánc. Aztán ott vannak a gyermeki élet naiv és pajzán örömei és fájdalmai. Ott a lélek találkozása a természettel. A természetben minden mozog, mindent valami rejtett, hatalmas ritmus éltet. Ily szempontból a tánc igazi «kozmikus» művészet, mert beleéli magát a világrend, a kozmosz mozgásába. Szellő és vihar, forrás és tenger, szikra és vulkán sajátos élményeket váltanak ki a művész lelkéből, melyek a mozdulatban való megtestesülés után kívánkoznak.

A tartalmi lehetőségek egészen más fajait nyújtja a mai város groteszk nagyüzeme, a gép kérlelhetetlensége, az egzotikumok fanyar édessége.

Láthatjuk, hogy a mozgásművészet tartalmai kifogyhatatlanok és messze, messze túlvezetnek a Pierrot és Pierrette, a pulcinello és a «bajadér» témakörök által szabott szokványos területeken. A tánc lehet hatalmas és megrázó, dobhat-vethet tömegeket zivataros tömkelegben; lehet hősi és fenkölt, nyilvánulhat feszült, kötött ritmusokban; lehet vad és féktelen, felkorbácsolhat atavisztikus emlékeket; lehet könnyű és vidám, lebeghet kecsesen és csillogón; lehet kicsapongó víg és pórian hahotázó. Lehet minden, ami emberi és ami a művészi kifejezés határain innen fekszik.

*

De tisztában kell lennünk azzal, hogy a tánc tartalmait táncszerűen kell kifejezésre juttatnunk. A mozgásművészet, ha a zenére, szinészetre, képzőművészetre támaszkodik, elszakad saját termőtalajától.

A mozgáskultúra reformmozgalmai, melyek a mult században a balett élettelensége és modorossága ellen irányultak, a megújhodást valamely más művészetben való támaszkereséstől remélték, és az a körülmény egyúttal tévedéseik forrása is. Mert zenéből, képzőművészetből, irodalomból lehet megizgató, gazdagító hangulatokat meríteni, de sohasem szabad zenét, képet, szobrot, drámát eltáncolni akarunk. Csak táncot lehet táncolni. A táncból viszont a zenész, a képzőművész, az író szerezhet értékes élményt a maga területe számára, de mozgásművészetet nem lehet muzsikálni, nem lehet festeni vagy mintázni, nem lehet versbe vagy drámába foglalni. A tánc autonóm terület; külön birodalom külön törvényekkel, sajátos talajjal, sajátos légkörrel, melyben csak a «benszülött» teremtés bír megélni. Azaz csak akkor igazi művészet a tánc, ha a testi mozgás sajátos külön törvényeiből fakad. A tánc szempontjából a Dalcroze-iskola epigonjainak nagy tévedése az volt, hogy zenét akartak táncolni és nem táncot. Hiába bontom a Bach-fugát elemeire és testesítem meg az egyes szólamokat egy-egy táncossal, hiába «járom el» a ritmusokat és jelzem mozdulattal a magasságot, a mélységet, a dinamikát stb. - ami így létesül, az zenepedagógiailag végtelenül hasznos ugyan, de se nem tánc, se nem zene.

Ugyanily tévedés a Duncan-iskola elve, mely - a régi görög táncot igyekezvén feleleveníteni - antik képeket, szobrokat és főleg vázafigurákat akart «letáncolni». A képzőművész, amikor táncot ábrázol, a mozgást átülteti a maga mozdulatlan területébe, gyökeresen megváltoztatja tehát. A képzőművészet sajátsága, hogy egyszerre, szimultán, és mozdulatlanul tárul fel előttünk minden eleme. A tánc azonban nemcsak a térben játszódik le, hanem időben is lefolyik, folyton változik, mozog. Élőképek sorozata sohasem tánc. De nem is képzőművészet.

A harmadik nagy tévedés a némajáték kétlaki műfaja, mely hangtalan dráma akar lenni. Ezekben a - ma már ritkán előadott - némajátékokban a szinész nem azt mondja, hogy «Éhes vagyok», hanem a gyomrára és szájára mutat; nem azt mondja, hogy «szeretlek», hanem két kezét szívére szorítja; nem mondja, hogy «fizess», hanem mutatóujját és hüvelykjét egymáshoz dörzsölgeti, tehát kezdetleges szimbolumokkal dolgozik. A némajáték valóban némáknak való játék, de nem szinészet és legkevésbé tánc.

Mi hát a «táncszerűség»?Meg kell vallanunk, hogy a táncszerűség fogalmi meghatározását ma még megadni nem tudjuk. De aki a művészet iránt érzékkel bír, az meg fog érteni. Ha a Szixtusi madonna csak festve, az Appassionata csak zenében, Hamlet csak szindarab formájában képzelhető, úgy például Wiegmann «Élettánca» is csak táncolva lehetséges.

A mozgásművészet bizonyos pontokon érintkezik a többi művészetekkel, de a mozgásművészet a maga területén belül a többi művészettől független úr; a többi művészet legföljebb szolgálatába fogadhatja. Ilyen a mozgásművészet szolgálatába fogadott elemek: a képzőművészet részéről a dekoráció, a kosztüm, a festék, a világítás, továbbá a térkompozíció, a «vonalvezetés» bizonyos mozzanatai; a zene részéről a kísérőzene áll a tánc szolgálatában, de mint kíséret, nem pedig mint vezetés: a zene a maga hangulati és ritmikai kifejezésével pompás támasza lehet a tánci hatásnak. A szinészet pedig a maga mimikai gazdagságával gyakorolhat bizonyos hatást a táncra. A szinészet azonfelül - éppúgy, mint a tánc - időben és térben folyik le; a tánc alkalomadtán beleilleszthető a szinészi produkcióba.

E sokféle kapcsolat mellett a mozgásművészet meg kell hogy maradjon a maga eredeti területén. Mozgásművész csak az lehet, aki a mozgásban való kifejezést ősi ösztönösséggel átélte, aki tapasztalatból, saját élményéből tudja, hogy vannak bizonyos lelki tartalmak, bizonyos érzések, melyek kizárólag a mozgásművészetben ölthetnek testet és válhatnak közölhetőkké. A valódi táncművész az, aki csak a mozgásművészetben tud elképzelni és érezni, és akinek minden ösztönös következtetése tánci.

 

[+] Szentpál Olga és Rabinovszky Márius készülő könyvéből: «Mozgásművészet. A táncművészet könyve.