Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: SZOMORY DEZSŐ: LEVELEK EGY BARÁTNŐMHÖZ

Kürti Pál: RÉGI OLASZ NOVELLÁK
Honti Rezső fordítása - Athenaeum

A klasszikus olasz novellából rövidebb terjedelmű gyűjteményt adni nehéz és kényes szerkesztői feladat; a jó s érdemes anyag oly nagy, a választék oly kápráztatóan dús, a műfajnak annyi kitünő művelője volt, hogy az ilyen kisebb anthologia még a reprezentáló darabokból is kénytelen sokat elhagyni. (Honti Rezső gyűjteménye negyven novellát foglal magába.)

Az olasz novellisták századokon át kifogyhatatlanok voltak mesében gyökeredző kalandok, szép szerelmes históriák, furfangos anekdoták elbeszélésben. Egy nép legbensőbb ösztöneinek és egy műfaj követelményeinek csodálatosan harmonikus találkozásából sarjadt s virágzott hosszú-hosszú ideig az olasz novella. Nyilván innen van az a technikai tisztultság és csalhatatlan formai észszerűség, amely a beszélő művészetek történetében páratlanul álló tartósságot s művelhetőséget biztosított az olasz novellának. Nekünk, mai embereknek, szinte érthetetlen az a könnyedség, amellyel az olasz novellaírók ontották elbeszéléseiket; könnyen azt a magyarázatot fogadjuk el, hogy hiszen az olasz novellaírónak nem volt szüksége tartalmi invencióra, közszájon forgó anekdotákból, krónikákból, előtte járt írók írásaiból merítette elbeszéléseinek tárgyát. Nekünk az is érthetetlen, hogy régi zeneszerzők hogyan onthatták tucatszámra rondoikat s érthetetlen, hogy még egy Haydn miképpen írhatott száznegyven s egynéhány szimfóniát. Valóban az olasz novellát formai tisztultság, egyszerűség s észszerűség dolgában leginkább a szonáta-formával lehet összehasonlítani; mindkettő közvetlenül az életből fakadt: a szonáta a tánc törvényeiből, a novella a helyes szóbeli közlés művészetének törvényeiből. De a művészi formák bomlásának idején rendszerint a tartalmi kitalálást, a leírást, a jellemrajzot, a miliő-ábrázolást - tehát másodrangú művészi eszközöket - szokás értékmérőnek használni s az ősi, mesterségbeli értékeknek: a megformálás absztrakt művészetének élvezése háttérbe szorul. Szerencsére a régi olasz novellában annyi animális frisseség, pointirozó jókedv, hamvas, meseszerű érzelmesség van, hogy a mai olvasó is könnyen élvezi.

A gyűjtemény-szerkesztő nyilván eltévedne a novella-rengetegben, ha pusztán tartalmi ötletesség szempontjából igyekeznék válogatni; feltartózhatatlanul abba a hibába esne így, hogy a pajkos históriáknak ad elsőbbséget s túlnyomó többséget; hiszen ezek azok, amelyek tartalmilag ma sem «elavultak» s valóban ezeket rótták legkönnyebb kézzel a régi olasz novellisták. A válogatás döntő szempontja, mégis, csak formai lehet; kiemelni azokat a novellákat, amelyek legszebben példázzák a klasszikus olasz novella művelőinek mesterségbeli tudását és egészséges művészi eszét: mert ezekben a tulajdonságokban rejlenek örök értékei.

A Honti Rezső gyűjteménye nagyjában megfelelt ennek a helyes szerkesztői elvnek. Sok remekbe formált novellát fog egybe s alig tartalmaz másod- vagy harmadrangút.

A gyűjtemény a Cento Novelle Antiche öt darabjával kezdődik, köztük van a remek Szerelmes História, amelyet tömör fölépítésben, a stílus ökonomiájában s szűzies frisseségben a későbbiek sem tudtak fölülmúlni. A novelláskönyv a Boccacciot megelőző időben keletkezett s mintegy átvezető híd a szájhagyománytól az írásos novelláig.

E helyütt mindjárt egy megjegyzést iktatunk be a Honti fordítását illetően: nagyon helyesen tette Honti, hogy nem esett túlságos archaizálásba, ami könnyen játékossággá fajulhat; hanem megelégedett valami friss népies hanggal s ezt végig megtartja minden fordításában, régies ízt csak éppen egy csipetnyit kevervén közbe. Nagyon helyesen végezte a régi olasz novellisták hosszúra kanyarodó, mellékmondatokkal túlterhelt (különösen magyar nyelvérzék szerint túlterhelt) mondatszerkezeteinek fölbontását; stiláris cikornya s nehézkesség bizony még a nagy stílművész Boccaccioban is van és felesleges játék a fordítónak e stiláris sajátságokat különösképpen érzékeltetni. De a Régi Száz Novella stílusa még annyira kezdetleges, annyira rajta van a nyelvvel való birkózásnak szép erőfeszítése (sok novellája arról szól, hogy valaki «helyesen megfelelt»; a nyelvet a régiek valami ellenséges hatalomnak érezhették s azt, aki sikeresen legyőzte egy-egy talpraesett mondat nyakoncsípésével: megtették novellahősnek), hogy a mutatóba közölt pár írást mégis csak kevésbé síma, primitívebb, régiesebb magyarsággal kellett volna tolmácsolni.

A közvetlen Boccaccio-epigonok közül szerepel a gyűjteményben: Poggio Bracciolini (Florentino) és Franco Sacchetti. Sajnálattal nélkülözzük Giovanni Sercambi-t, Lucca városának gonfalionere-jét, aki néhány pompásan megszerkesztett novellának a szerzője.

Fölösleges volt Machiavelli egyetlen novellisztikus írását: a Belfagort, fölvenni a gyűjteménybe. Nem reprezentáló darabja az olasz novellának: két szervetlenül összefűzött motívumra hull szét s csak a fölületes pointe kedvéért készült; pedig az olasz novellistáknak egyik legszebb erénye, hogy nem nyargalnak pointe-ek után.

Két remek groteszk novellával szerepel Masuccio Salerno. A Hős Szabó címűnek álljon itt a tartalmi kivonata: - Kőmíves-legények elindulnak valamely faluból Nápoly felé, munkába. Egyikük elhagyja pajtásait s éjnek idején a ponte ricciardo-i vesztőhelyhez érkezik; azt hiszi, hogy fogadó, kopogtat a kapuján, de feleletet nem kapván, meghúzódik a kapualjban és elalszik. Ugyanekkor egy szegény szabó baktat az országúton és mikor a vesztőhely közelébe ér, nagyon inába száll a bátorsága s attól fél, hogy valamelyik akasztott ember a nyomába szegődik; hogy bátorságot öntsön magába, fennhangon ezt mondogatja maga elé: «Hallod-e, akasztott ember, jössz-e Nápolyba?» Erre a kőmíveslegény fölébred s azt hiszi, hogy a cimborái szólítják s elrikkantja magát: «Jövök hát.» A szabó szentül meg van róla győződve, hogy csakugyan egy akasztott ember szállott le a bitófáról, nosza, szedi a lábát és megfutamodik. A kőmíves meg a nyomába és egyre csak azt kiabálja: «Itt vagyok! Ne félj!» A szabó nagy jajveszékeléssel eljut a vámszedőkig, ott elmeséli, hogy egy akasztott ember megkergette és azóta a környékbeliek szentül hiszik, hogy éjnek idején a ponte ricciardo-i vesztőhelynél az akasztottak megkergetik az arrajárókat és senki sem megy el napkelte előtt e hely mellett, anélkül, hogy magára és lovára keresztet ne vessen.

Azért ismertettük Masuccionak e novelláját, mert szépen szemlélteti, hogyan forr össze benne két ősi elbeszélőelem a meseszerű-elem az anekdotikus elemmel egy par excellence novellává. A jó novellának két kiapadhatatlan forrása buzog ebben az írásban; a jó novelláé, amely mindig a mese határtalan birodalmáig merészkedik s mindig anekdotikus megformáltsággal szab magának határt.

Masucci másik novellája: A Nyargaló Holttest, szintén gyönyörűen fog össze néhány groteszk vonalat plasztikus elbeszéléssé; hangulati hatásban s egységben csak Boccaccionak a kereskedőről és a nápolyi uccalányról szóló, groteszkből burleszkbe átcsapó novellája fogható hozzá. A gyűjteményt csak gazdagította volna, ha szerkesztője fölveszi Ortensio Lando-nak az Akasztott Emberről szóló novelláját, amely hasonló motívumon épül, mint a Nyargaló Holttest s groteszk erőben és ügyes megformáltságban sem marad alatta Masuccio novelláinak.

Luigi da Porto Romeo és Giuliettája szintén nem tartozik a java terméshez. Helyette talán jobb lett volna az ismeretlen szerzőtől való rokon anyagot feldolgozó Ipolito és Lionora históriáját felvenni (a Nyugat közölte régen Elek Artúr fordításában); ez a novella finomabb hatásokkal dolgozik és fölépítésben is erősebb, mint a Shakespeare-vonatkozás miatt nagyratartott Porto-írás.

Francesko Straparola bő teret kapott a gyűjteményben; hét közölt novellája közül kétségkívül az Aranyszarvú Bika című a legszebb; meséje a sokszor feldolgozott s annak idején közkedvelt anyagok közül való: egy pásztorlegénynek a hűségét próbára teszik és ő aképpen készül védekezésre, hogy egy pásztorbotnak a hegyébe kalapot nyom, úgy tesz, mintha az volna a gazdája, beszél hozzá és így jön rá, hogy nem szabad hazudnia. A novellának az őse a Gesta Romanorum Argus című pársoros elbeszélése; az olaszok jó néhányszor megírták s Keletre is eljutott: egy arabs novellagyüjteményben bukkan fel ismét. A népmese egyik kedvelt furfangjának novellisztikus kikerekítését szerethették benne a régi olvasók.

Az olasz novella másodvirágzásának legizgatóbb egyénisége, Bandello, három novellával szerepel; közülük az első gyönge és bőbeszédű, a szerkesztő nyilván csak magyar tárgya miatt vette fel. A második Mohamed császárnak, Bizánc meghódítójának és egy szépséges görög rabszolgalánynak a szerelmes története s jól szemlélteti, hogyan visz Bandello új elemet a novellisztikus megformálásba: a dráma határáig való fölfokozást és a szélesebb mozdulatokkal megfestett tablót. - A velencei fabulista helyes jellemzésére nem ártott volna egy-kettőt sikamlós történetei közül is válogatni.

A gyűjteménynek utolsó darabja Carlo Gozzi-nak a Milanói Vargája. Fölösleges volt közölni: a hanyatló, bomló olasz novella terméke már ez az írás. Fölépítése bágyadt és elmosódó s jellemző reá az olasz novellának egyik sajátos bomlási tünete: a művészietlenül borzalmas motívumoknak a keresése.

...A nagy Boccaccio helyesen s természetesen nem kapott helyet az anthologiában; hiszen ő közkézen forog s illik, hogy néha szót adjon a nála kisebbeknek. De utolérhetetlen szelleme ott leng e gyűjtemény minden szaván; megtermékenyítően hatott ő egy formára, amely pedig végérvényes zártságával szinte művelőitől független életet élt. Ennyi a zseni elhivatása a művészet szerényebb mesteremberei fölött.